2003-as emlékeim jutottak eszembe, amikor idén ősszel újra a Tátrába készültem. Akkor, bő nyolc évvel ezelőtt, szeptember közepén vágtunk neki Tomival, hogy egy hátizsákkal és 3 napnyi ruhával, magashegyi menedékházakban éjszakázva keljünk át néhány hágón. Meglepetésként ért bennünket a hó, ami a Téry-háznál és fölötte várt minket, de végül teljesítettük a küldetést.

Az idei túrára pontosan egy hónappal később került sor, és sűrűn figyeltük az időjárás-előrejelzéseket is, így nem lepett meg bennünket, hogy ismét hóra kell számítanunk. Már a kifelé vezető út sem telt eseménytelenül. Donovalynál kapott el minket az első vihar: erős szél és némi hódara. Aztán Poprádig jól haladtunk, a Magas-Tátra tövében azonban ismét hóviharba keveredtünk. Az út egyelőre száraz volt, így nyári gumikkal is jól lehetett haladni, de a reflektort felkapcsolva olyan kép tárult elénk, mintha a Windows 98 "űrhajós" képernyővédője kapcsolt volna be. Lassan, de biztosan megérkeztünk szálláshelyünkre (Zdiar, Penzion Slovakia), ahol kis csapatunk egyik fele (javarészt CIB-esek) már vacsorához készülődött, a többiek pedig folyamatosan estek be érkezésünk után.

Az ismerkedés és a vacsora mellett beindult a másnapi túra tervezése is. Az első ötlet a Rysy (Tengerszem-csúcs) volt, melyre két éve már eljutottam, és bizony kételkedtem, hogy az idő másnap alkalmas lesz-e a csúcstámadásra. Nem én voltam az egyetlen bizonytalankodó, így másnap visszavettünk, és "csak" a Téry-házat vettük célba.

Átautóztunk Ótátrafüredre, ahonnan felvonóval kezdtük meg a túrát (Tarajka, Hrebienok). A Zamkovszky-menedékházig szinte hömpölygött a tömeg, annyian vágtak neki a frissen behavazott Tátrának, néhány sziklásabb résznél komolyabb torlódások alakultak ki a csúszós, nehezen járható terep miatt. Itt aztán ismét újraterveztünk: az útviszonyok és az időjárás egyértelművé tették, hogy komolyabb felszerelés nélkül a Téry- háznál sincs semmi keresnivalónk. Így egy rövidebb, egyszerűbb útvonal mellett döntöttünk, és a hegy oldalában vezető "panoráma-úton" (Magisztrale, piros jelzés) a Tátralomnic feletti Kő-pataki-tó felé vettük az irányt (a lomnica szlovákul kőpatakot jelent).

Az úton egyre kevesebb lett a túrázó, de a szél továbbra is erős volt, helyenként havazott is. A hőmérséklet fagypont körül alakult, inkább kicsit alatta volt, de jól felöltöztünk, és a napsütésben végül is kellemes kirándulóidőnk volt. Mire felértünk az 1754 méter magasan fekvő tóhoz, kellőképpen megéheztünk, és beültünk a lanovkaállomás éttermébe. Innen lehet felfelé továbbutazni a 2634 méter magas Lomnici-csúcsra.

A csúcsot sokáig a Tátra legmagasabb pontjaként tartották számon, míg be nem bizonyosodott, hogy az elsőség a 2655 méteres Gerlachfalvi-csúcsot illeti. A Lomnicra felvezető kötélpálya érdekessége, hogy köztes alátámasztás nélkül 862 méter szintkülönbséget győz le. Félelmetes látvány a semmibe emelkedő kabin, még olyan ködös-felhős időben is, mint amilyenben nekünk volt részünk. Azért megcsodáltuk a tavat és a mellé épült obszervatóriumot, majd egy meredek sípályán lefelé indultunk Tátralomnic irányába. Hosszú és fárasztó ereszkedés után érkeztünk meg az üdülővárosba, ahonnan visszavonatoztunk Ótátrafüredre, az autónkhoz.

A leírtak mellett még egy esemény tette igazán emlékezetessé a túrát: a rókaetetés. Nem tudom, van-e hivatalos álláspont, hogy szabad-e etetni ezeket a vadon élő jószágokat, mindenesetre igencsak megleptek minket, amikor mellénk szegődtek a panorámaúton. A mozdulatsor, amellyel táskáinkat levettük, egyáltalán nem ijesztette el őket, sőt! Hagyták magukat fotózni, videózni, majd a szendvicses zacskó zörgésére még közelebb merészkedtek. Kézből vették el a zsemlét, majd uzsgyi a bokrok közé!

Emlékezetes túra volt tehát, Zdiarban pedig remek szálláshelyet találtunk, amely kiindulópontja lehet akár téli sítúráknak, akár a jövőbeli csúcstámadásoknak is. Viszlát, Tátra!

(Az illusztrációkat Ján Gaspar: Tatry című, négynyelvű képeslap-albuma ihlette)