A maláj főváros foglalta keretbe két hetes délkelet-ázsiai körutazásunkat. Ide érkeztünk 2012. szeptember 23-án, de egy rövid éjszaka után gyorsan továbbálltunk Szinagpúr felé. Október 4-én, egy pénteki napon, kora délután értünk vissza Kuala Lumpurba, egy Langkawi szigetéről érkező belföldi repülőjárat fedélzetén. Fapados járat lévén nem a nemzetközi reptéren (KLIA), hanem a városhoz jóval közelebb, a Subang (Sultan Abdul Aziz Shah) repülőtéren landoltunk, majd betaxiztunk a belvárosba.

Az első rázós élmény egy dugó volt, nem messze a reptértől. Egy négy sávos körforgalom volt bedugulva, mert az egyik kijáratánál egymás hegyén-hátán parkoltak(!) az autók, és csak a legbelső sávban lehetett haladni. Mint kiderült, épp imaidő volt, így mindenki félrehúzódott, kiugrott autójából és a körforgó melletti templomba szaladt, a szokásos napi imádságra. Ezért nem idegeskedtek a dugóban rekedtek!

Kuala Lumpurban első dolgunk szállásadóink felkutatása volt. Ismét Couch Surfinggel próbálkoztunk, de négyünket együtt senki nem vállalt be, így párban kerestünk magunknak vendéglátókat. Tomiék házigazdája, Apsi, egy líbiai srác egész nap ráért, a mi vendéglátónk, Leonard viszont estig dolgozott, így első körben mind a négyen beugrottunk Apsiékhoz. Mint kiderült, egy egész líbiai különítmény dekkolt a bérelt lakásban, mind PhD-k a helyi egyetemen. A forradalom előtti kormányuk jó kapcsolatot ápolt Malajziával, így rengetegen jöttek ide továbbtanulni Líbiából. Összetart a társaság. Jól meg is vendégeltek minket, kiadós ebédet fogyasztottunk el velük közösen, a földön ülve. Időnk azonban hamar lejárt, pedig szívesen hallgattuk volna beszámolójukat az otthoni helyzetről, vagy arról, hogyan látják a különbséget hazájuk és Malajzia, két alapvetően muzulmán ország között. Leonard viszont várt ránk, így Öcsivel újból nyakunkba vettük a várost.

Leo Kuala Lumpur egyik külvárosában lakott, közel a nemzeti focistadionhoz. Összeismerkedtünk, lepakoltuk nála cuccainkat, kicsit felfrissültünk, majd vacsorázni indultunk. Két barátjával elvitt minket egyik kedvenc helyükre, egy igazán autentikus helyi kajáldába, ahol jól belakhattunk satay-ból, vagyis fűszeres-szószos, pálcikára felfűzött, sült csirkehúsból. Beszélgetésünk során kicsit betekinthettünk abba, milyen is az élet Kuala Lumpurban, és mesélhettünk az itthoni helyzetről. Fura, hogy akikkel több időt tudtunk beszélgetni, mind képben voltak Magyarországot illetően, sőt a többségük tervezi is, hogy egyszer ellátogassanak hazánkba. Leóékat elsősorban az építészet (a Parlamentet külön kiemelték) és a fesztiválok érdekelték.

Vacsora után első esti szállásunk utcájába, a Changkat Bukit Bitangra autóztunk, hogy a srácok kedvenc bárjában igyunk egy sört. A hely csordultig tele volt, de nem sokkal odébb azért találtunk egy asztalt. Mi Tigert ittunk, ők boroztak, közben egy kicsit az éjszakai életről is csevegtünk. Drága volt a hely, így nem sokáig időztünk, átgurultunk az éjszakai piacra, amely minden nap éjfél és hajnali három között tart nyitva. Hasonlóan nagy a tömeg, mint a Changkat Bukit Bitangon, de jóval nagyobb a nyugalom. A piac kínálata nagyjából a ruhaneműkre és a bóvlira koncentrálódik, de meglepően sok a talpmasszázs-sátor. És a kígyózó sorokat elnézve, igény is van rá. Nem próbáltuk ki a szolgáltatást, és bár nagy volt a kísértés, Angry Birds-ös (vagy éppen Hungry Birds-ös) szuvenírekből sem tankoltam fel. Leo haverja hazadobott minket, és nyugovóra tértünk. Másnap este indult haza a gépünk, de előtte várt még ránk egy egész napos városnézés.

Reggel Leo nélkül vágtunk neki Kuala Lumpurnak, neki más dolga akadt, és csak a nap végén csatlakozott újból hozzánk. Tomiék a közeli Petronas toronynál kezdték a napot, fel is lifteztek a tetejére. Nekünk ez nagy kitérő lett volna, ráadásul a felhőkarcoló-élmény már megvolt Szingapúrban, így az ikertornyok meghódítását elhalasztottuk következő maláj utunkra.

Mi rögtön a Batu Caves felé vettük az irányt, ez Malajzia egyik legnagyobb hindu központja, melynek fő látványossága a barlangtemplom. Itt csatlakoztak hozzánk Tomiék is, a barlangba vezető 250 lépcsőfokot már együtt másztuk meg. Lenyűgöző képződmény, de óhatatlanul is eszembe jutott, hogy előbb-utóbb ez is be fog omlani, pont úgy, mint azt pár nappal korábban a Pulau Beras Basah szigeten láthattuk. (Szerencsére nem a barlang beomlásának voltunk szemtanúi, de egy jót fürödtünk a beomlott barlang helyén keletkezett édesvizű tóban.) A hegyomlás elmaradt, mi meg ismét egy jót derültünk az emberk között ólálkodó, kókuszt és narancsot zabáló, vagy éppen kicsinyüket a hasukon hordozó, kamerák előtt pózoló majmokon. Vajon a helyiek is ennyire odavannak értük, vagy csak a turisták számára érdekesek?

A Batu Caves után visszavonatoztunk a belvárosba. A vasútállomásról a Central Market (fedett piac - az egyik standon nyelvoktató sorozatot árultak, volt köztük magyar is!) és a kínai piac felé vettük az irányt. Itt meg is ebédeltünk, bár tény, hogy nem a legbizarrabb hentespultnál, ahol patkányok és macskák várakoztak a ketrecekben. Néhány szippantás erejéig még élveztük a kínai piac atmoszféráját, majd a közeli Masjid  Jamekhez sétáltunk. Ez KL legrégebbi mecsete. Rövidnadrágban, illetve lányoknak fedetlen vállakkal tilos belépni, így magunkra öltöttük Harry Potter köpenyeit. Sokat nem időztünk, mert még köpeny nélkül is igen meleg volt a tűző napon.

Utolsó utunk a Merdeka térre vezetett. Ez a malájok "felvonulási tere", ahol 1957. augusztus 31-én megszületett az egyesített Malajzia, és a brit helyére felvonták a maláj lobogót. A tér egyébként korábban krikettpáya volt (a mai napig füvesített), és a sarkában álló zászlórúd sokáig a világ egyik legmagasabb önálló zászlórúdja volt a maga 95 méteres magasságával. Mára már a volt szovjet köztársaságok sorra felülmúlják ezt a magasságot: Türkmenisztán zászlaja 133, Azerbajdzsáné pedig 162 méter magas lobog. A rekorder jelenleg a tádzsik fővárosban, Dushanbe-ben magasodik, a 30x60 méteres lobogót 165 méteres magasságban lengeti a szél.

Itt Kuala Lumpurban viszont semmit nem lengetett a szél, majd' megkukultunk a 40 fok feletti hőségben a tűző napon. Az épületek tövében, árnyékot keresve jártuk körbe a teret, és csodáltuk meg a gyarmati stílusú építményeket. Befutott Leonard is, és hazafelé indultunk csomagjainkért. De előtte még kajáltunk egyet. A nasi lemak (kókusztejben főtt rizs) eddig kimaradt az étrendünkből, ezért Leo elvitt minket egy autentikus maláj étterembe, hogy utoljára még valami igazán tipikus maláj kaját ehessünk. Sajnos az étterem később nyitott csak, így be kellett érnünk egy másik kifőzdével. Az ételek itt sem okoztak csalódást, a nasi lemak viszont felkerült arra a listára, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amik miatt még vissza kell térnünk Malajziába (Petronas tornyok, Borneó, durian, halfejleves stb.).

Az étterem egyébként a Kampung Baru városrészben volt. E név annyit jelent: új falu. Különleges helye ez a fővárosnak: egy kicsiny kerület, ahol a malájok megőrizték tradicionális életformájukat. Tilos felhőkarcolókat építeni: itt minden olyan, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Leo meg is mutatta, milyen a tipikus, cölöpökre épült maláj ház. Aki igazán maláj éttermeket keres, annak is ide kell elmetróznia.

Sokat azonban nem időzhettünk: elköszöntünk Tomiéktól, visszasiettünk Leóhoz a csomagjainkért és irány a reptér! Így is elhúzódott a délután: kénytelenek voltunk taxit hívni, hogy az 50 kilométerre levő reptéren kényelmesen elérjük a Kairó felé tartó járatunkat. Villámgyorsan vettünk búcsút Malajziától, amely a két hét alatt oly sok kellemes élménnyel lepett meg minket, és örökké emlékezetessé tette itt tartózkodásunkat.

A hazaérkezésünk óta eltelt néhány hónap alatt sikerült összevágnom a kint forgatott videókat. Mondják, hogy a képek sosem adják vissza igazán a látványt. A filmünket visszanézve azonban állandóan az jut eszembe: hihetetlen, hogy milyen helyekre jutottunk el! Egy cseppnyi kalandvágy, egy kis szervezés, jó adag improvizáció, és a végeredmény: tökéletes!

És ha kitartóan végigolvastad a Maláj-félszigetről szóló bejegyzéseket, megajándékozlak a nyaralásról készült videó utolsó pár percével:

Levi szervezésében huszadik alkalommal volt Tátra-túra, amelybe immár másodszor sikerült becsatlakoznom. Főhadiszállásunk szokás szerint Zdiar-ban (Zár) volt, a Penzion Slovakia-ban. Pénteken viszonylag későn, 5 óra után indultunk, tíz órára terveztük az érkezést. Az úttal egy jó darabig nem volt gond. A határ túloldalán megvettük az autópálya-matricát. Zólyomig kicsit lassan, onnan Besztercebányáig az autópályán már sokkal jobban haladtunk. Ezt követte a kaptató fel Donovalyra. A késői időpont miatt forgalom egyáltalán nem volt, talán ezért is lehetett olyan szerencsénk, hogy odafönn egy kóbor farkast láttunk az országúton. Itt amúgy már havazott is, ez egy kicsit lassított a tempónkon, a GPS fél 11-es érkezést prognosztizált. Ruzomberok után az autópályán ismét könnyebb volt a haladás, Poprádnál letérve pedig a havas főúton, lassan de biztoan eljutottunk Zdiar-ba. A szállás megközelítése már nehezebb volt: a meredek úton csak másodszorra, a többiek hathatós segítségével sikerült felküzdeni magunkat a kocsival. A jól megérdemelt vacsora, és a Slivovica-sör kombó elfogyasztása után nyugovóra tértünk.

Az előző napok intenzív havazása után szombat reggel tiszta, napfényes, csapadékmentes idő köszöntött be. Nem is késlekedtünk sokáig: gyors reggeli után elautóztunk Ótátrafüredre, majd a siklóval felmentünk a Tarajkára (Hrebienok, 1285 m). A piros túrajelzésen alig 1 óra alatt eljutottunk a Zamkovszky menedékházig (1465 m). A többség beült megtárgyalni, hogyan tovább (a mély hó és a lavinaveszély miatt a közeli csúcsok meghódítását eleve elvetettük), a kisebbség megállás nélkül továbbhaladt a Téry-házhoz (2015 m) vezető úton, a Kis-Tarpataki-völgyben.

A táj gyönyörű volt, élveztük a friss levegőt, de nem terveztük, hogy egészen a házig meneteljünk. Alig egy hete sodort el a lavina néhány helyi turistát a környéken, ráadásul nem is tűnt túl bizalomgerjesztőnek a ház tövében, a Tófalon felfelé kanyargó, hóba taposott szerpentin ("Nagy-kaptató"). Hárman azért neki is vágtak (és sikerrel vették az akadályt), mi megelégedtünk a panorámával és az 1700 méteres magassággal.

Lefelé sokkal gyorsabban haladtunk. A Zamkovszky-házban elfogyasztottuk jól megérdemelt teánkat és hagymalevesünket. Bevártuk egymást és visszabattyogtunk Tarajkára. Lefelé a szánkópályán terveztünk lecsúszni, de elég későre járt már, és a kölcsönző sem tűnt úgy, mintha nyitva lenne. Tovább sétáltunk hát lefelé, közben pedig pár túratársunk száguldott el mellettünk - szánkóval. Valahogy mégis tudtak bérelni párat, nem kicsit voltunk mérgesek miatta. Sebaj, gond nélkül leértünk, ez a lényeg.

Másnap hasonlóan ragyogó időben volt részünk. Mindenki másfelé indult, legtöbben a popradi Tescót, vagy valamelyik közeli nagyváros főterét vették célba. Mi a Csorba-tó (1347 m) közelében tettünk még egy rövid sétát. A Csorba-tóhoz vezető főút csúszós volt, a sípályák és a tökéletes időjárás ellenére meglehetősen kevesen taposták előttünk az utat. A parkolók is szinte üresek voltak, nem is kellett fizetni a használatukért. Ledöbbentünk a kihaltságon, persze élveztük, hogy nincs tömegnyomor, de akkor is furcsa, megmagyarázhatatlan volt.

Sétáltunk egyet a tó partján, majd ránéztünk egy térképre, amely a környék túraútvonalait ábrázolta. Kinéztük a sárga jelzést, ami a Szoliszkó menedékház (1840 m) felé indult. A menetidőnél pont ki volt kopva a térkép, mi másfél órára saccoltuk. Neki is vágtunk, de az út gyanúsan lassan emelkedett, és egyre nagyobb völgy választott el minket a háztól. Végül másfél óra után, alig 1600 méteren tartottunk egy uzsonnaszünetet és visszafordultunk. Nem sokára szlovákokkal találkoztunk, akik valami vízesés felől érdeklődtek. Mi ilyennel nem találkoztunk, úgyhogy nem tudtunk segíteni nekik. Utólag rápillantva a térképre, be kell ismernünk: balfácánok voltunk, mert annyira a házra koncentráltunk, hogy nem sokkal a Fátyol vízesés előtt sikerült visszafordulnunk. Azt azonban jól tettük, hogy nem akartunk minden áron eljutni a házig: mint a mellékelt ábra is mutatja, jó nagy kerülővel jutottunk volna el a menedékházig, és valószínűleg ránk is sötétedett volna. Így viszont még világosban átértünk Donovalyn, majd bevásároltunk a besztercebányai Tescóban, és emberi időben haza is értünk Budapestre.

A túra legszebb helyeit az alábbi videó örökíti meg:

(a térképek forrása: http://mapy.hiking.sk)

A Maláj-félszigeten tett körutazásunk csúcspontja a Langkawi szigetén eltöltött négy nap volt. Október elsején, dél körül érkeztünk meg ide, a Penang (Georgetown) felől menetrend szerint érkező hajójárattal.

Langkawi egy 99, más források szerint 104 szigetből álló szigetcsoport, jó 30 kilométerre a szárazföldtől, Malajzia északnyugati részén, közel a thai határhoz. Ha egy nagy lapos rántotthúsként képzeljük el a főszigetet, akkor a jobb alsó (délkeleti) részen találjuk a kikötőt, ahova megérkeztünk. Innen taxiztunk a délnyugati csücsökbe, ahol az olcsóbb szállások sorakoznak. Persze ezek is tengerpartiak, legalábbis egy részük, a parti út átellenes oldalán pedig az igazán olcsó szobák várják a hátizsákosokat.

Érdekes, hogy itt a pénzes turista az arab. Aki Európából, hátizsákkal jön, annak egyből a költségkímélőbb megoldásokat ajánlják. Sok időt és energiát fektettünk abba, hogy olcsó szállást találjunk a tengerparti részen. Végül egy thai nő szólított le minket, aki saját kocsijával elvitt minket a tengerparton álló, de eldugott házáig (Thai Villa). Az előszezonra való tekintettel féláron kínált szobát, amiből egy kicsit még alkudtunk is, így kevesebb mint 5000 Ft-ért kaptunk kétágyas szobát (éjszakánként). Az ablakunk ugyan nem, de a terasz a tengerre nézett, sok kellemes percet töltöttünk itt.

Estére nem sok erőnk maradt, fürödtünk és sétáltunk egyet a parton a giccses naplementében. Bámultuk a kagylógyűjtögetőket. A strand is megelevenedett: kite-osok és jetskisek lepték el a vizet.

Tökéletes este lett volna, ha nem kezdett volna el erősödni a torokfájásom. Próbáltam kerülni a jeges italokat, de úgy tűnik, a 17 fokon járatott légkondik csak megtették a hatásukat! Szerencsére komolyabb bajom nem lett, kisebb krákogással kihúztam a hátra levő napokat.

A másnapot a környék legnépszerűbb, non-stop indiai éttermében, a Tomato Nasi Kandarban kezdtük. Roti, háromféle szósszal - gyorsan megszerettük, és innentől minden nap ezt reggeliztük. A délelőtt ejtőzéssel, a környék felfedezésével telt. Az előszezon kedvezményes árai sok csoportos kirándulást tettek még érdekesebbé, így délutánra be is fizettünk egy "Island Hopping"-ra. A három órás kirándulás több szigetet is érintett. Az első megálló a Pulau Beras Basah, egy sziget, melynek közepén egykoron egy hatalmas barlang állt. Egészen addig, míg be nem szakadt a teteje. Az így keletkezett, helyenként akár 10 méteres üregben összegyűlt a csapadékvíz. Az édes vizű tó partján strandot alakítottak ki, melyben igazán élvezetes csobbanni egyet. A partról a vízbe lógatva lábunkat, törpeharcsa-szerű halak végeznek pedikűrösöket megszégyenítő munkát. A szigeten egy órát töltöttünk, a csónakkikötőben a zsákmányra leselkedő, meglehetősen agresszív majmok gondoskodtak arról, hogy sem a megérkezés, sem a távozás ne legyen izgalomtól mentes.

A következő programpont kicsit mesterkélt: a Pulau Singa Besar sziget mellett a hajóskapitányok csirkehús-cafatokat szórnak a vízre, amit a menetrend szerint érkező sasok el is fogyasztanak. Látványos, de feledhető élmény.

Mindezek után Pulau Dayang Bunting szigetén kötöttünk ki, ahol pipát (sznorkelt) és szemüveget (maszkot) béreltünk, és búvárkodtunk egy kicsit. A sekély víz túlságosan fel volt kavarva, de azért látványos volt a tengerfenék élővilága. És maga a sziget is káprázatos volt. Újabb egy óra leteltével visszaszálltunk a csónakba, ami a kikötőbe száguldott velünk. A túra összesen 1800 Forintunkba került (25 RM).

Vacsorára grillezett halat terveztünk enni, meg is találtuk a megfelelő éttermet. Amíg sültek az általunk kiválasztott halacskák, megismerkedtünk Hitler macskájával, szegénykémnek pont a szája felett volt egy fekete folt a fehér bundáján. Amúgy épp a szomszéd asztalnál fogyasztotta a maradékot.

Az ízletes vacsi után sétáltunk egyet a bazársoron. Felfedeztünk egy antikváriumot, ahol nyelvek szerint voltak csoportosítva a könyvek. Volt két magyar is: Daniele Steeltől A csók és A templomosok öröksége Steve Barry tollából. Igazi klasszikusok! Nem sokkal odébb egy sarkon többnyelvű tábla köszöntötte az ébredezőket - itt is találtunk magyar nyelvű "Jó reggelt!" feliratot. Rövid időn belül két hazai vonatkozású élmény, melyek jól is estek, hiszen utoljára Szingapúrban hallottunk 1-2 magyar mondatot. Út közben egy óriás méretű denevért is láttunk - nem is tudtuk, hogy egy szigeten nyaralunk Batman-nel!

Az este utolsó programpontja az otthon hagyott jogosítványom fénymásolatának beszerzése volt. Másnap ugyanis robogóval terveztünk eljutni a sziget túlsó csücskébe, ehhez azonban kellett a jogsim. A lehetetlen küldetést végül sikerrel megoldottuk: Timi otthon beszkennelte az okmányt, csatolta e-mailben, amit egy fotóboltban sikerült is kinyomtatni.

Másnap így nyugodt szívvel kezdhettünk a kölcsönzőnél. Tomi régi motoros, ők Laurával el is fértek egy gépen, mi viszont Öcsivel külön-külön robogót béreltünk. A próbakörök alatt azonban hamar kiderült: ez a sport nem nekünk való. Szerencsére komolyabb sérülések nélkül megúsztuk az ismerkedést, de végül inkább a taxit választottuk.

Tomiékkal már a Sky Bridge-hez vezető felvonó lábánál találkoztunk. A közel 700 méteres magasságban található híd valóban nem vezet sehová: a két végén 1-1 kilátó található. Különlegessége, hogy az egész hidat egyetlen, ferde oszlop tartja középen. Igazi mérnöki csoda, amely épp le volt zárva felújítás miatt. Mellette azonban van még két kilátó, ráadásul kicsit magasabban is, így felülnézetből csodálhattuk meg, ha már átmenni nem tudtunk rajta. Sok időnk nem volt bámészkodni: hamar felhők borították be a hegycsúcsot. De még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat: az elmúlt 48 órában szinte végig felhőbe burkolózott a csúcs, kész csoda, hogy pár percig gyönyörködhettünk a környező szigetekben. Tiszta időben egyébként ellátni egészen Thaiföldig.

Hogy ne elégedjünk meg egy mérnöki csodával: a 700 méterre felvezető felvonó a világ leghosszabb fesztávú felvonója, a maga 2,2 kilométerével.

Innen a szomszédos Seven Wells vízeséshez sétáltunk. Vicces, vagy inkább furcsa és szokatlan volt, ahogy a kövek közt csadorban fürödtek a lányok, a közelben pedig majmok leskelődtek, és azt várták, hogy a távozó emberek "hűlt helyét" átkutathassák, hátha maradt ott valami ehető. A vízeséstől még továnn sétáltunk felfelé, egy jó hosszú lépcsősoron. A tetején a vízesést tápláló patakot találtuk, mely mielőtt alázúdult volna, néhány lagúna-szerű mélyedésen folyt keresztül, melyekben Tomi meg is mártózott. Kicsit felfrissültünk, majd visszasétáltunk a parkolóba és hazataxiztunk.

A délutánt egy igazi, helyi hallevessel koronáztuk meg. Két medium-ot, vagyis közepes méretűt rendeltünk. A pincér ránk nézett, majd közölte: sok lesz! Nem is hozott kettőt, csak egyet, két terítékkel. Tulajdonképpen igaza lett: így is bőven elegendő volt. A frissen facsart narancslé is jól esett, bár ez elmondható az itteni gyümölcslevek többségére. Határozottan jó a görögdinnye, az ananász leve is, a licsi, a mangó már kevésbé jött be, a cukornád és a honey dew ("mézsör") viszont egyáltalán nem. Lehet, hogy többször kellett volna kóstolnom őket, hogy hozzászokjak az ízvilágukhoz...

Este más italokat, így az otthonról hozott házipálinkát, valamint a vámmentes boltban beszerzett Bacardit és kólát is kóstoltunk. Ez lett két hetes nyaralásunk egyetlen görbe estéje, melyet a ventilátor lapátjai közt fennakadó fogkefe tett igazán emlékezetessé, és egy józanító rotizás zárt le.

Laura az útinaplómban is megemlékezik erről a felejthetetlen estéről:

"okt. 3.

A születendő sikerkönyvemben ez az este biztosan nem szerepel majd.

Lau"

Nagyjából itt véget is ér egyébként az útinaplóm, így a folytatásban már tényleg csak az emlékeimre tudok hagyatkozni. Annyi biztos, hogy volt még egy teljes napunk Langkawin. Terveztük, hogy megnézzük a helyi akváriumot, esetleg jetskizünk egyet, de végül a pihenés, strandolás mellett döntöttünk. Délutánra eső is érkezett, amelyből eddig szerencsére nem nagyon kaptunk. Most azonban úgy megeredt, hogy egész éjjel ömlött, és másnap reggel is bőrig áztunk, mindössze annyi idő alatt, amíg a cuccainkat bepakoltuk a taxiba. Ideje volt ugyanis továbbállni, hiszen csak egy napunk volt hátra a nyaralásból, amelyet Kuala Lumpur felfedezésére szántunk.

Langkawit repülővel hagytuk el: Tomi jó időben, 4500 Forintért tudott jegyeket foglalni egy belföldi fapadosra. Menetrend szerint meg is érkeztünk Kulala Lumpurba, de ez már a következő fejezet...