Amint az előző bejegyzésben utaltam rá, bő egy hete, március 23-án megtartottuk szezonnyitó bringatúránkat. Nehezen vettem rá magam a tekerésre, hiszen reggel mindössze 1 fok volt Budapesten, de - elsősorban Cooper meggyőzőképességének köszönhetően - végül beültem Gáborékhoz a kocsiba, és útra keltünk Velence felé. A tóhoz közeledve mintha vékonyodott volna a felhőzet, de csak néhány napsugár tudta áttörni azt, és a hőmérő higanyszála is mindössze 3-4 fokig emelkedett.

Velencéről indultunk Agárd felé. Az első kilométerek azzal teltek, hogy lábujjaink és kézfejeink megszokják a hideget. A déli part viszonylag sík, de később, az északi oldal lejtőin arra is figyelnünk kellett, hogy ne legyen túl nagy a tempó, mert elég kellemetlen volt a csípős menetszél. Mindezt leszámítva eléggé jó hangulatban telt a túra, és helyenként élveztük is a tekerést.

Agárdnál szusszantunk egy kicsit, készült pár fotó a csónakkikötőben, majd a Dinnyést Pákozddal összekötő út felénél magasodó madárlesig tekertünk. Tócsákon átkelve jutottunk el a kilátóig. Megcsodáltuk a környéket, de nem sok madárhoz volt szerencsénk. Gyors tízórait követően tovább tekertünk Pákozd felé. Az északi parton könnyen haladtunk az új bringautaknak köszönhetően, egészen a pákozdi katonai emlékparkig (KEMPP). Itt tartottuk ebédszünetünket, elkészült a szokásos csoportkép.

A következő, rövid megálló a velencei evezőspályánál volt, itt 1-2 csoki elfogyasztásával erőt gyűjtöttünk a Nadap felé vezető emelkedő leküzdéséhez. Kényelmes tempóban tekertünk el a falu közepén álló szintezési ősjegyig. Megmásztuk a sziklát, gyönyörködtünk egyet a környék panorámájában, majd visszagurultunk a tópartra. Itt kicsit szétszakadt a mezőny, majd' mindenki más útvonalon tekert vissza a parkolóban várakozó autókhoz.

Szűk 38 kilométerrel a lábunkban letudtuk a szezonnyitót, ami azért is nagy szó, mert ebben a pillanatban, Húsvét vasárnapján is szakad a hó odakint, Eplényben 40-70, Mátraszentistvánon pedig 60-110 cm hó várja a síelőket. Kíváncsi vagyok, Tél tábornok visszavonulót fúj-e következő heti túránkig. Szkeptikus vagyok...

Külön elismerés jár Laci fiának, Daninak, aki élete első túráját teljesítette velünk! Csak így tovább!

Végezetül az útvonal, Kati és Miklós jóvoltából:

Bő két hónapja nem született bejegyzés a blogon - ez főleg az időjárásnak tudható be. Igaz, tartottunk két bemelegítő gyalogtúrát a Dróthuszárokkal, mintegy felkészülésként a kerékpáros szezonra. Azóta persze túl vagyunk a szezonnyitó bringázáson, és kitekintve az ablakon elmondható: a tél még mindig nem múlt el! Ahogy a facebook-on valaki találóan megírta: "Hétvégén áttérünk a nyári időszámításra. Hurrá, egy órával többet szánkózhatunk!"

De vissza a gyalogtúrákhoz! Első utunk a Vác fölé magasodó Naszályra vezetett. Az utazást kicsit trükkösen oldottuk meg: túránk célpontjára, Szendehely-Katalinpusztára autóztunk. Rövid keresgélés után megtaláltuk az ideális parkolóhelyet, majd bebuszoztunk Vácra. Itt találkoztunk a többiekkel, akikkel közösen buszoztunk tovább Kosdra. A falut elhagyva nekivágtunk a havas emelkedőnek. Egy rövid időre egy kutyus is mellénk szegődött, de a bányász emlékműnél visszafordult. Mi meneteltünk tovább felfelé a kilátóhoz. Közben terepfutók kerültek el minket, akikről később kiderült, hogy alapozó kajakosok. Nem sokkal utánuk mi is felértünk a 652 méteres Naszály-csúcsra. Hűvös szélben fogyasztottuk el ebédünket, néhányan az omladozó toronyba is felküzdötték magukat.

Lefelé is kalandos utunk volt, a havas-köves részek néhol meglehetősen meredekek voltak, és csak gatyafékkel sikerült megállnunk. Leérve a völgybe már csak a kilométereket számoltuk, és az órát néztük, hogy a csapat nagyobbik fele melyik busszal tud majd visszajutni Vácra. Szendehelynél még belefért az időnkbe, hogy tiszteletünket tegyük a Rockenbauer Pál emlékét őrző kopjafánál. Elköszöntünk a többiektől, és hazakocsikáztunk.

Jól esett a mozgás a friss levegőn, ezért izgatottan vártuk a következő, március eleji túrát a Gaja völgyében. 2012 végén már kalandoztunk a Bakonyban, akkor a Cuha-szurdokban tettünk egy kiadós sétát. Most ismét Székesfehérvárról vágtunk neki a túrának, és először Bodajkra autóztunk.

Jó szokás szerint már a túra elején mellénk szegődött egy kutyus, ezúttal egy beagle keverék. Egész kitartó volt, de erre még visszatérek. A kék és piros jelek mentén elhagyva a falut, felmásztunk a Gaja fölé magasodó vonulatra. Egy geoládát is megpróbáltunk megkeresni (GCGAJA), de nem jártunk sikerrel. A Varjúvárnál léptünk be a völgybe, innentől a hol kiszélesedő, hol összeszűkülő, de mindenhol jól járható szurdokban sétáltunk, a patak folyásirányában. Félúton pihenőt tartottunk: itt egykoron két hatalmas fa (Ádám és Éva) magasodtak, ma már csak az egyik létezik, az is kidőlve, és hidat képezve a patak két partja felett. Átkelve a hídon, hatalmas hóvirág-mezőket találtunk. Mégis a bal parton folytattuk utunkat, egészen a völgy végénél kialakított pihenőhelyig. Fifit, a beagle-t itt veszítettük el, leragadt egy tűzrakó helynél,ahol ízletes falatokkal kínálták. Remélem, hazatalált!

Mi viszont majdnem eltévedtünk, de hamar megtaláltuk a jó irányt, és a kék, majd a piros jelzést követve visszakapaszkodtunk a gerincre. Halomsírokat hagytunk magunk mögött, majd az Alba Regia forrásnál pihentünk meg. Bodajk határában megtekintettük a szoborparkot, majd megkerültük a szebb napokat is megélt, most zárva tartott Lamberg kastélyt. Mielőtt hazaindultunk, még felmásztunk az 1700-as évek közepén épült kálváriára. 12 kilométerrel a lábunkban indultunk hazafelé.

És már alig vártuk a tavaszt, a bringaszezon kezdetét...