Idei pünkösdi túránk központja Velem volt, a Kern Vendégházban sikerült szállást foglalnunk.

0. nap: Érkezés

Gáborék és Cooperék már reggel nekivágtak a bő 3 órás autóútnak, így még jóval a csúcsforgalom előtt elhagyták Budapestet, délután pedig egy néhány kilométeres gyalogtúrára is futotta idejükből. Mi csak meló után, öt óra körül indultunk. Eleve a városból másfél óra alatt értünk ki, majd tartottunk egy kis pihenőt a bábolnai Mekinél. Ahogy újra útra keltünk, leszakadt az ég, és annyira esett, hogy amint Győrnél lehajtottunk a 85-ös főútra, egyből beálltunk az autópálya-aluljáróba, és megvártuk az eső végét. Azaz megvártuk volna, de csak nem akart elállni, így amikor enyhülni látszott, továbbálltunk. Borzasztó volt látni, hogy egyes sofőrök, köztük buszvezető is, egyszerűen nem vesznek tudomást az ítéletidővel, és 90-100 km/h-s tempóval előzgettek és villogták le a megfontoltan haladókat. Vas megyében sok mindenen látszik a "nyugat" hatása, sajnos a közlekedési kultúrán egyáltalán nem.

Este 10-re értünk Velembe, így lett 5 órás út a háromból. A csapat egy része már aludt, mi is felcuccoltunk tetőtéri szobánkba, és nyugovóra tértünk.

1. nap: Határon innen, határon túl (Vasfüggöny-túra)

Reggel 9-kor Velemből indultunk, az országúton a Bozsok-Bucsu-Narda útvonalon értük el Felsőcsatárt. Itt található a Vasfüggöny Múzeum.

A volt sorállományú határőr szakaszvezető, Goják Sándor, aki 1965 és 1968 között szolgált a nyugati határon (Kőszeg-Pornóapáti), a 90-es években építette meg hobbiból Vasfüggöny Múzeumát az egyre növekvő érdeklődők tájékoztatására. Ezzel állítva emléket azon személyeknek, akik életüket vesztették a nyugati határszélen. Több éven keresztül kutatott, gyűjtötte a korabeli tárgyakat és hallgatta meg a számtalan "áldozat" és hozzátartozóik visszaemlékezését. (forrás: http://www.vasfuggonymuzeum.hu )

Sándor sztorikkal jócskán fűszerezett tárlatvezetést tartott, megkínált minket a hegy borával, úgyhogy bőven volt lehetőségünk rápihenni a hátralevő 40 kilométerre. Rossz minőségű, erdei úton hagytuk el Felsőcsatárt, és az erdőben átléptük az osztrák-magyar határt. Eisenberg szőlőihez lyukadtunk ki, és egy kilátópontot kerestünk. Sajnos egy helyi úriember rossz felé küldött minket, így indokolatlanul gurultunk egy jó nagyot Eisenberg felé, majd kapaszkodhattunk vissza a hegyre. A pincék és a hétvégi házak között két kilátóból is megcsodálhatjuk az előttünk elterülő völgy panorámáját: az egyik gyakorlatilag egy üvegfalú pince / borozó tetőterasza (itt tartottunk egy újabb pihenőt), a másik pedig egy hegyoldalból induló, de egyszer csak véget érő palló. Ez utóbbit öko-kilátónak nevezik, és tényleg nem egy bonyolult, környezetéből kilógó építmény, hanem egy egyszerű, de a maga nemében pompás, funkciójának tökéletesen megfelelő alkotás.

Innen is körbetekintettünk, panorámafotó is készült, majd tovább gurultunk a pincék között. Innen már sok emelkedő nem várt ránk, gyorsan le is értünk a Burg határában fekvő tó partjára. A strand gyakorlatilag üres volt, mi sem időztünk sokat. Rohonc (Rechnitz) felé pedáloztunk tovább, ahol ismét egy tó partján volt megbeszélt találkozónk a minket kocsikkal kísérő családtagoknak. Mi előbb értünk a tópartra, mert a "hölgyprogram" résztvevői bevásároltak az esti sütögetéshez. A rohonci tó mintapéldája annak, hogy egy kis település miként tud tömegeket vonzó strandot építeni egy felduzzasztott patak köré. Mi is élveztük az ittlétet, 12 kilométer volt hátra, és még csak 3 óra volt, így egyáltalán nem siettünk, volt idő a fagyizásra, sörözésre.

Induláskor megbámultuk a közeli udvar albínó páváját. Az eredetileg Kelet-Indiából és Sri Lankáról származó páváknak kétféle színváltozata ismert. "A fehér páva egy, a természetben is felbukkanó genetikai hiba következtében kialakult mutáció (amely a vadonban azért számít ritkaságnak, mivel kirívó színével könnyen áldozatává válik egy arra kószáló tigrisnek)..." (forrás: www.haziallat.hu)

Bozsok előtt újból átkeltünk a határon, de ezúttal nem az országúton, hanem a táblával is jelzett kerékpárúton közelítettük meg Velemet. Az út köves erdei földút volt, messze rosszabb minőségű, mint amihez a nap folyamán hozzászoktunk. De legalább hozott egy kis változatosságot a napba, ráadásul rövidebb volt és kevesebb szintemelkedést is tartalmazott, mintha körbe mentünk volna. Bár a két kilométeres fölfelé nehéz volt, de lefelé élveztük a gurulást, és egyáltalán nem bántuk, hogy erre jöttünk. Ráadásul pont a szállásunkkal szemben érte el a főutcát a kerékpárút, így hamar haza is értünk.

Este grilleztünk egyet, és 58 kilométerrel a lábunkban tértünk nyugovóra, várva a következő napot, mely hosszabb távot és jóval több fölfelét ígért.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

2. nap: Föl-le, föl-le (Lánzsér-túra)

Reggel Gábor kiosztotta az itinereket, és a szintdiagram igazolta sejtésünket: a 65 kilométeresre tervezett osztrák szakasz jócskán tartalmazott emelkedőket. A kiindulópont a lékai (Lockenhaus) vár közelében volt. Mivel a várat már többen is, többször megtekintettük, így az most nem szerepelt a programban, de meglátogatását minden Kőszeg környékén túrázónak ajánlom.

Mi észak felé fordultunk. Kezdetben lassan és hosszan emelkedett az út, majd minden jóra fordult, és egy jót száguldottunk Piringsdorf felé, majd szintben, de jó hátszéllel száguldottunk Dörfl-n át Oberpullendorfba. A központi körforgalomban egy drezina már jelezte: közel vagyunk Stroob-hoz, a használaton kívüli vasútvonalon kialakított hajtány-pálya végállomásához. Itt volt az első találkánk autós kísérőinkkel, hosszabb pihenőt is tartottunk az első húszas után. A büfében tanácstalanul kerestem a WC-t, a pincér srác segítőkészen elmagyarázta, hogy kívülről, a ház oldalában találom, amit keresek. Mindezt magyarul mondta, mert látta, hogy Videoton-mezben vagyok, majd megmutatta Ferencváros-karkötőjét. Megbeszéltük, hogy azért összeverekedni nem fogunk :)

Szükségünk volt az erőgyűjtésre, mert az alig 5 kilométerre levő Markt St. Martinnál nyugatra fordultunk, és erős szembeszélben kezdtük meg utunkat Neudorf felé. A közelben pedig már ott magaslott Landsee várának romja. A várig kb. 350 méter szintet kellett leküzdeni, meredek szerpentinen. Ráadásul mire a kaptatót elértük, már jól kifárasztott minket a szembeszél. Igazi szenvedés várt ránk, amin a neudorfi Almdudler sem enyhített.

A várromnál jó hosszú pihenőt tartottunk, nyalogattuk sebeinket, de a csapat fele azért végigjárta a romokat is. 600-650 méteres tengerszint feletti magasságban jártunk, s a szintdiagram szerint 10 kilométer múlva is itt leszünk, csak közben lemegyünk majdnem 400-ra. Nos, az itiner nem csalt: gurultunk egy jót Blumauig, majd előkerültek a sonkaszeletelők, és 3 kilométer szerpentin várt ránk Stangig. A faluban megpihentünk, egy helyi lány érdeklődött felőlünk (sporttárs lehetett), megkérdezte, segíthet-e valamiben, illetve hozhat-e nekünk inni valamit. A pihenő után még egy-két kisebb emelkedő, valamint a szembeszél nehezítette dolgunkat, de egyszer csak befordultunk Kirchschlag felé, és tökéletes minőségű úton, 60 fölötti tempóval száguldottunk be a városkába.

Gyors fagyiszünet, búcsú az autós társaktól, és megkezdtük utolsó, nem túl izgalmas 20 kilométerünket, amelynek már csak egy célja volt: visszaérni az autókig. Egy kicsit siettünk is, mert estére a péntekihez hasonló ítéletidőt jósoltak, de nem láttuk gyülekezni a sötét felhőket, így nem aggódtunk. Vissza is értünk gond nélkül Lékára, felszerelkeztünk és hazaautóztunk. (Velemet pont elkerülte a nagy vihar: sötét felhőket és szivárványt is láttunk, de nyugodt, kellemes esténk volt.)

A tervezett 65 kilométerből végül 70 lett, és jól lefáradva készültünk az utolsó, 38 kilométeres napra, amikor a környék dombjait terveztük bejárni.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

3. nap: Esőnap

Az időjárás csúnyán belerondított terveinkbe. Amilyen jól megúsztuk az előző esti vihart, annyira borúsak voltak a hétfői kilátásaink. Nem sokkal indulás előtt kezdett esni, és egyáltalán nem látszott a felhőzeten, hogy 1-2 órán belül fel fog szakadozni. Hogy mikorra állt el, nem is tudjuk, mert összecsomagoltunk és hazaautóztunk. Hiányérzetünk így sincs, hiszen két csodálatos napot kerekeztünk az osztrák-magyar határ mentén.

A túra hangulatát az alábbi videó próbálja meg visszaadni:

Pünkösdi kerékpártúra 2013 from Bandita on Vimeo.

A rajkai vasútállomásról vágtunk neki 75-80 kilométeresre tervezett túránknak, hogy a magyar-osztrák-szlovák hármashatárt felkeresve, Ausztrián át Pozsonyba kerekezzünk. Kilenckor volt a gyülekező, szép számú, 20 fős csapat verbuválódott össze.

Az első nehézséget a Deutsch Jahrndorfba vezető út megtalálása jelentette. Azt, hogy hol kell a főútról lekanyarodni, még jelezte egy tábla, innentől azonban jelöletlen földúton kellett haladnunk az osztrák határig, ahol természetese aszfaltra váltott a burkolat. De még a határ előtt letértünk jobbra, hogy egy röpke kitérővel megtekintsük a hármashatáron álló szoborparkot.

Átérve Ausztriába néhány nagyságrendet javult az utak minősége. Deutsch Jahrndorfon át Pama felé tekertünk, de még előtte elfordultunk jobbra és a vasúti sínek mellett haladtunk Kittsee (magyarul Köpcsény) felé. Egy elágazást elvétettünk, így egy rövid szakaszon a sínek között kellett tolni bringáinkat, hogy elérjük a vasútállomást. Innen a főúton tekertünk a falu túlsó végén álló Batthyány kastély felé. Eredetileg 1668-ban épült, 1969-ben felújították. Sajnos ezen a szombati napon zárva volt, így csak megpihenni volt lehetőségünk a kastélyparkban. Érdekesség, hogy a közelben álló csokigyár boltja egy szépen felújított parasztházban van, a neve pedig csokicsárda.

Tízóraink elfogyasztása után Bergen és Edelstalon át Hainburgot céloztuk meg. Néhány kisebb dombon kellett átkelnünk, de elkényelmesedett, sík terephez szokott lábaink megérezték az emelkedőket, szét is szakadt a mezőny. Megkönnyebbülés volt elérni Hundsheimot, innen már többnyire (=alapvetően) gurulva értük el a Duna partját. Hainburgban megpihentünk, majd a Passau-Pozsony túrát már teljesítő Dróthuszárok számára ismerős útvonalon, Wolfsthalon keresztül értük el a szlovák fővárosba vezető, betonlapokból lerakott utat.

A Szlovák Nemzeti Felkelés Hídján (Most SNP, köznyelven Új Híd) átkeltünk a Dunán, Gábor pedig szűk két órás szabad programot hirdetett. Volt, aki a várban kezdett, mi viszont kerestünk egy éttermet az óvárosban. A Jimmy's-re esett a választás, amely tradicionális szlovák ételekkel hirdette magát, de a sztrapacskájuk már elfogyott. Maradt a másik kedvenc: a pörkölt knédlivel. Finom volt, de borzasztóan lassan érkezett. Mire megettük, szűk 20 percünk maradt az indulásig. Bringáinkat tolva sétáltunk még egyet a belvárosban, majd visszagurultunk a találkozási pontra.

Újból átkeltünk a hídon és Rajka felé vettük az irányt. Az utolsó 20 kilométer első felén igen nagy volt a forgalom: a Duna-parton különválik a bringaút és a görkorisok sávja, de amíg  oda elértünk, folyamatosan kerülgetnünk kellett az előttünk haladókat és a szemből érkezőket. Végül elértük saját kerékpárutunkat (régi országút, ahol egy-egy teljes sáv jut a két iránynak), és nem maradt más dolgunk, mint legyűrni túránk utolsó kilométereit. 4 kilométerrel a vége előtt még egy dilemmát kellett leküzdenünk: 5 méteren belül két tábla két ellentétes útvonalat javasolt Rajka irányába. Mi a főutat választottuk a gát helyett, és úgy tűnik, jól döntöttünk.

Végül 78 kilométerrel a lábunkban érkeztünk meg autóinkhoz. Kellemes, egész napos program volt, több látnivaló mellett csak elsuhantunk, hogy jövőre legyen miért visszatérni (Hainburg vára, a németóvári (Bad Deutsch-Altenburg) román kori plébániatemplom, stb.).

Az útvonal, Kati és Miklós jóvoltából: