2013. utolsó kerékpártúrája október első hétvégéjére esett. Bakonybélből indultunk, és bizony az időjárás erősen emlékeztetett a márciusi szezonnyitóra: 4 fok körül volt a hőmérséklet, elkélt a sapka, sál, kesztyű. (A sors fintora, hogy december végén kellemesebb időben lehetett volna kerekezni...) A nap azért kisütött, mire elindultunk, és mivel Bakonybélt elhagyva egyből az emelkedők felé kanyarodtunk, hamar elkezdtek lekerülni a rétegek.

A Kőrishegy felé indultunk, de magát a csúcsot nem hódítottuk meg. Egy napos tisztáson tízóraiztunk, majd folytattuk a kapaszkodást felfelé. A Porva közelében fekvő Ménesjárás-pusztát céloztuk be elsőnek. A Porváig vezető út elég kalandosra sikeredett, elég rossz minőségű földúton, helyenként a bringákat tolva kapaszkodtunk ismét felfelé.

Porva-Csesznek vasútállomás volt a következő cél, ahová egy erdei turistaúton jutottunk el, szintén nem kis erőfeszítések árán, több kisebb csapatra szakadva. Nekem még a csomagtartóm csavarjai is meglazultak a sok rázkódástól, és mivel teljesen magamra maradtam (a többiek letértek a megbeszélt jelzésről), a gumipókokkal kellett úgy rögzíteni a rendszert, hogy a bringát tolva el tudjak jutni a lejtő alján levő találkozási pontra. A javítások után kipihentük a nehézségeket a vasútállomáson, a javán már túl voltunk (már ami a terepviszonyokat illeti).

Következett az abszolút kedvenc szakasz, a Cuha völgyének Vinyéig vezető fele. Élveztük is, a vízátfolyásoknál sokszor megálltunk fotózni. Vinyén aztán megebédeltünk. Jó sok idő eltelt az indulás óta, de még a túratáv felénél sem jártunk.

A Fenyőfő - Bakonyszűcs - Huszárokelőpuszta útvonalon indultunk vissza Bakonybél felé, de ahelyett, hogy végig országúton haladnánk, a Királykapu - Pénz-lik elágazás útvonalon próbáltunk átkelni a hegyen. Itt azonban nem várt bonyodalmak adódtak. Először is, állítólag ezen az útvonalon még bringázni is tilos, amit nem tudok megérteni, hogy miért. De nem ebből lett gondunk.

Egyik túratársunk (név nélkül...), aki a sor végén haladt, rögtön az elején szem elől tévesztett minket. Úgy látta, hogy az első elágazásnál letértünk jobbra, így befordult. Mi szép lassan haladtunk felfelé az emelkedőn, ki-ki a maga tempójában. A tetőn aztán bevártuk egymást, de az eltévedt túratárs sehol nem volt. A férje, aki velünk együtt várakozott, nem hozott magával telefont, a túravezetőnk telefonja pedig a kocsiban maradt. Miközben a férj mentőakcióra indult, és visszagurult a domb aljáig, mi nagy nehezen, hazatelefonálva kinyomoztuk elveszett társunk telefonszámát, és felhívtuk. Kiderült, hogy ő már Bakonybélben van az autóinknál: annyira rossz irányba ment, hogy akiktől útbaigazítást kért, voltak annyira rendesek, hogy bringástól elfuvarozták a célig.

Mi, a tetőn várakozók ismét kétfelé szakadtunk: egy második mentőakció indult lefelé megnyugtatni az aggódó férjet, a csoport maradéka pedig az eredetileg tervezett útvonalon befejezte a túrát és autóval értünk jött a domb túloldalára.

Végül minden jól végződött, az eredetileg tervezett helyett 56 km helyett én 63-64-et tekertem, de mindenki más távval zárt. Budapestre már szerencsésen megérkeztünk, igaz 1-2 óra késéssel...