Kétvölgy az osztrák-szlovén-magyar hármashatár közvetlen közelében elhelyezkedő szórványtelepülés. Házai többségét rét, kaszáló övezi. Az Őrségi Nemzeti Parkhoz tartozik, alig több mint 100 lakosának jelentős része szlovén nemzetiségű. Itt Kétvölgyben, a Tücsöktanya Vendégházban vertünk tábort Pünkösdkor, hogy két keréken járjuk be a környék jól ismert, és még felfedezésre váró tájait.
2007 és 2010 után harmadszor tértem vissza Kétvölgybe a Dróthuszárokkal. Az első két nap a 2007-es túra jól bevált célpontjait vettük irányba.
1. nap: Grad / Felsőlendva (Szlovénia)
Ahogy nyeregbe pattantunk, felvillantak az öt évvel korábbi túra emlékei a táblákról, melyek 17%-os emelkedőkre figyelmeztetnek. A figyelmemet azonban hamar elterelte a Kétvölgy határában állított új kilátó, amelyre felkapaszkodva még a borongós időben is csodálatos panoráma tárult elénk a környező domborulatokról. A háttérben még a másnapi célpont, Güssing vára is előbukkant. Rövid nézelődés után a határ felé vettük az irányt, és az egykori határőr bódékat magunk mögött hagyva eszement száguldásba kezdtünk a lejtőkön.
Jómagam haladtam legelöl, kicsit ellógva a többiektől. Leérve a völgybe egy kutyát láttam jobbról az út felé közeledve. Aztán megfordult - jól van, nem fog elém rohanni - gondoltam. De csak bevárta az erősítést, mire a bekötőúthoz értem, már három vicsorító eb volt mellettem, és kergetni kezdtek. Szerencsére voltak még tartalékaim, így le tudtam rázni őket.
Timi jött utánam, persze satufék, ő is bevárta az erősítést. Mire én lelassítottam és megfordultam, már egyben volt a csapat, Miklóssal az élen, pumpával a kézben, erőfölényt demonstrálva űzték el a támadókat. Közben a videokamerám a vázra szerelve filmezett, úgyhogy aki éles szemmel végignézi az alábbi videót, maga is meggyőződhet a helyzet súlyosságáról :)
Az izgalmakon hamar túltettük magunkat és élveztük a gurulást lenn a völgyben, szépen megművelt szántók között, egészen Salovciig. Itt rátértünk a 232-es főútra, és bár elég gyér volt a forgalom, mégsem nyújtotta azt az élményt mint az idáig vezető völgy, ahol a szerencsésebbek még szarvasokkal is találkozhattak. Mackovci alias Mátyásdomb határában hagytuk el a főutat és a sík terepet, belekezdtünk az első 15%-os kaptatóba. Szét is széledt a mezőny, az első elágazásnál, ahol eredetileg balra tértünk volna le, egyenesen tovább mentünk, de ez sem volt rossz irány. Prosecka vas helyett így Otovci közepén kötöttünk ki, ahol egy térképen megleltük a helyes utat. Igen ám, csakhogy a nagy lejtő kísértésbe vitt minket, így megint túlmentünk a kiszemelt kereszteződésen, és egy zsákutcában, pontosabban a szórványfalu egyik házának kapujánál kötöttünk ki. Forduló és egy rövid emelkedő után aztán meglett a helyes út, hála az offline GPS-nek, azaz a térképnek, amit még fenn a hegytetőn lefotóztam, és a fényképezőgép LCD-jéről visszanézve sikerült belőnünk a helyes irányt.
Innen már csak néhány kilométer választott el minket Grad várától. Meglehetősen hullámos terepen haladtunk, míg el nem értük a Gradba vezető, 716. sz. főutat. Innen már csak egy hullámhegy volt hátra, csupán 12%-os (a táblák szerint), de mindenkit ez viselt meg a legjobban. Közben irigykedtünk a szemből lefelé száguldókra, de tudtuk, hogy hamarosan mi is megkapjuk jutalmul, ami jár! (Mindenesetre érdekes látvány volt, ahogy a 60-70-nel lefelé száguldók egyikének vizes palackja kiesett a helyéről, és a bringákkal azonos tempóban, az út közepén száguldott lefelé - ez is látható a lenti videón.)
Következett a megérdemelt pihenő Grad várában. Valamilyen múzeum-ünnep lehetett odaát, mert csak aznap ingyenes volt a belépés Szlovénia legnagyobb, ötszög formájú várépületébe. Odabenn 2008 óta tartanak a felújítások, legutóbbi látogatásunk óta sokat haladtak, de azért van még min dolgozni. Ennek ellenére a szobák nagy része végigjárható, a lerobbant részek különös hangulatot adnak a sétának. Az udvar közepén egy helyi gazda saját szilvapálinkáját és likőrjeit árulta - és legnagyobb örömünkre kóstolót is tartott. Mi végül baracklikőrt vettünk az otthoniaknak. Színe mint a lekváré. Sűrűsége is majdnem. És az íze is.
Egyszer minden pihenő véget ér, és bár nehéz volt újra nyeregbe pattanni, jutalom-száguldás várt ránk. Kuzmáig gyakorlatilag gurultunk a 716-os úton, majd jobbra letértünk a 721-esre, kis hazánk felé. Néhány kilométer sík menet után újabb kemény kaptató várt minket, tetején pedig egyik kedvenc pihenőhelyem egy paddal, és csodálatos panorámával. Megküzdöttünk, hogy felérjünk, de szokás szerint megérte. Meguzsonnáztunk, elköszöntünk Cooperéktől, akik megállóhelyről megállóhelyre jöttek velünk, igaz autóval, majd hazafelé vettük az irányt. Várt még ránk néhány emelkedő, mire Martinje mellett elhaladva újra átléphettük a határt. Közvetlenül a határ előtt van egy hosszú lejtő, jó minőségű, és csaknem kihalt úttal. Kitűnő terep az aznapi sebességrekordok megdöntésére. Nekem - bár nem volt célom - 67 km/h-s tempót sikerült összehoznom, megpakolt montival, és 1,9 cm-es kerekekkel.
A határátkelő után Felsőszölnökre értünk, és jó sokat kerekeztünk a faluban, mire elértük a piros turistajelzést. Az út az erdőn keresztül vezet, az elején tolni kell a bringákat, de ha nem ezt a megoldást választjuk, tehetünk egy jó 20 kilométeres kerülőt Szentgotthárd felé, hogy visszaérjünk Kétvölgybe. Megérte tehát levágni az utat, és egy rövid erdei szakasz után máris a Tücsöktanya tövénél találtuk magunkat. Szalonnasütéssel ünnepeltük az első nap sikerét.
2. nap: Güssing / Németújvár
Güssing Dél-Burgenland legjelentősebb települése, Körmendtől mindössze 24 kilométerre. Egyedülálló szépségű vára egy vulkanikus hegy csúcsán található, magasan a hegy lábánál elterülő település fölé emelkedve. A várban az elmúlt 400 év történetét bemutató tárlat tekinthető meg, melynek nagy része a Batthyány-család gyűjteménye. Ezt a várat céloztuk meg e gyönyörű vasárnap reggelen.
Autókkal mentünk Heiligenkreuzig, itt pattantunk nyeregbe. Rögtön el is vétettük az irányt, mert a jópár éves térképünkön még R50-es kerékpárút szerepelt, amit azóta átneveztek 1-es sz. Jubiläumsradwegnek. Szerencsére nem kerültünk sokat, és hamar irányba álltunk. Wiederberg felé folyamatosan emelkedett az út, és már majdnem elértük Langzeilt, amikor beleestünk a szokásos csapdába: a helyes út egyenesen megy, de balra lejtő van! Persze hogy a lejtőt választottuk, de végül ebből sem lett baj. Az 57-es főútra jukadtunk ki, de forgalma gyér volt, egyik pihenőjéből pedig kitűnő kilátás nyílt a “karnyújtásnyira” levő vártól. Itt elidőztünk egy kicsit, majd begurultunk Güssingbe. Egyből irány a vár, a brutális emelkedőn igazából csak Öcsinek sikerült eljutnia a kapuig. Talán tovább is tekert volna, de a derékszögű kanyarban egy földön ülő gyermek az útját állta (pontosabban útját ülte).
Fenn aztán jól megpihentünk, míg a többiek bejárták a várat, mi vigyáztunk a kerékpárokra, egy-egy sör társaságában. Megcsillogtattam német tudásomat, mert magamat is megleptem azzal, hogy meg tudtam kérdezni, odavihetjük-e a korsóinkat a bringákhoz. Aztán persze kiderült, hogy a pincér lány is magyar, és hogy itt előbb tesznek egy százast a bringánkra, minthogy bármit is elvinnének róla. Úgyhogy kényelmesen iszogattunk a teraszon tovább.
Güssing után újabb látnivaló nem volt tervezve, úgymond tekertünk egyet, hogy meglegyen a kilométer. Ludwigshof után a Punitzer Wald fái nyújtottak menedéket az egyre erősödő nap sugarai elől. A terep hullámos volt, de alapvetően emelkedett, és ez eléggé fárasztó volt. Punitznál az R61-es bringaútra tértünk rá, amely egyben burgenlandi borút is. Kezdetben csak erdők voltak mindenfelé, jópár kilométert meg kellett tennünk, mire kilyukadtunk a Gaas és Strem környéki borospincékhez. Gyönyörű pincesorok mellett haladtunk el, a felújított parasztházak között csak néhány modern üzem bújt meg, többnyire magyar(os) nevekkel: Herczeg és társai. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen tényleg csak méterekre voltunk a magyar határtól.
Gaas - Maria Weinberg, aza Pinkakertes katolikus plébánia- és búcsújárótemplománál ismét megpihentünk, majd irányba vettük Güssinget. Nem volt nehéz torony iránt haladni, de a várba másodszor már nem tekertünk fel, elfordultunk előtte Kleinmürbisch felé. Tudtuk, hogy vár még ránk pár kemény emelkedő, de már mindenki nehezen bírta. Mindenki a saját tempójában felküzdötte magát a már délelőttről ismerős wiederbergi elágazóig, hogy az utolsó 4,5 kilométert végigszáguldva érjünk vissza Heiligenkreuzba, az autóinkhoz. Innen hazafelé még egy rövid kitérőt tettünk a máriaújfalusi Hársas tóhoz - de már gépkocsival.
3. nap: Őrség
A harmadik nap már a hazautazás napja volt, ezért nem is terveztünk hosszú túrát. A terep is jóval könnyebbnek ígérkezett az előző két napinál. Reggel 9-kor elhagytuk kétvölgyi szállásunkat, és Őriszentpéterre autóztunk. Innen már bringákkal indultunk Bajánsenye, majd Magyarszombatfa felé. Két emelkedőt leküzdöttünk, de ezzel gyakorlatilag véget is értek a megpróbáltatások.
Magyarszombatfán a helyi kézművesek életéből ízelítőt adó Fazekas Háznál időztünk, majd átgurultunk a szomszédos Velemér 1200-as években épült temlomához. Jellegzetes freskóiról - melyek egy része rendkívül jó állapotban megmaradt - film is készült. Különlegessége, hogy az év különböző időszakaiban az ablakokon beszűrődő fény mindig az adott időponthoz köthető eseményeket világítja meg a templom falain.
Velemér után megint csak a kilométerek vártak ránk. Zala megye határát átlépve Szentgyörgyvölgy - Márokföld - Nemesnép - Csesztreg volt az irány. Csesztregen, a két főút találkozásánál egy régi, de felújított parasztház található, szabadon megtekinthető. Mi is szemrevételeztük, majd észak felé fordulva Kerkaújfalun át Kerkafalvára tekertünk. Itt Szatta felé akartuk venni az irányt, de útépítést jelző és behajtást tiltó táblák állták az utunkat. Végül a vezetőség úgy döntött, hogy bringával csak el lehet menni erre is, és inkább az ismeretlent választjuk, minthogy Bajánsenye felé kerüljünk. Az út tényleg épült, egy jókora szakaszon tolni is kellett a bringákat - munkagépeket viszont sehol nem láttunk. Lehet, hogy sosem fog elkészülni ez a szakasz?
Szattát elérve, és visszatérve Vas megyébe, ismét volt aszfalt a kerekeink alatt. Nem is álltunk meg Nagyrákosig, ott is csak bevártuk egymást, mielőtt belekezdtünk az utolsó 3-4 kilométerbe. Őriszentpéteren felpakoltuk a kocsi tetejére a bringákat, majd egy rövid kajaszünetet tartottunk a közeli Vadása-tónál, és Budapest felé vettük az irányt.
(A térképekért köszönet Katiéknak!)
