2019 nem túl szerencsés év volt kerékpártúrák szempontjából. Szinte pontosan két éve, 2018-ban voltam utoljára tekerni a Dróthuszárokkal, 2019-ben egyetlen úton sem tudtam részt venni. Ennyi idő távlatából megkísérlem felidézni a 2018 tavaszán történteket.

Túránk kiindulópontja a vasútállomás volt az osztrák-magyar határhoz közeli Gänserndorf településen. Legnagyobb nevezetessége talán az 1972-ben nyílt szafaripark, én legalábbis úgy emlékszem, gyerekkoromban sokan meséltek egy osztrák, határ közeli parkról, feltehetőleg ez volt az. Azonban 2004-ben bezárt, így itt értelemszerűen nem sokat időztünk.

Reggel kilenckor nyeregbe pattantunk, és nem is a városka központja, hanem a szomszédos Dörfles falu felé indultunk. A vasútállomás parkolója remek kiindulóhely volt, akadt hely bőven, és láthatólag sokan ingáznak kerékpárral otthonuk és az állomás között is. A kerékpárutak is jól kitáblázottak (mint úgy általában Ausztriában mindenütt), és mivel a környék Ausztria egyik jelentős borvidéke is, így nem meglepő módon a bringautak fedőneveiben is egy-egy szőlőfajta köszön vissza.

Dörfles (3 km) felé a Traminer úton indultunk. A szőlőtőkék mellett olajfúró kutak látványában sem fukarkodtunk, talán nem véletlen, hogy az "élményút" (Erlebnisradweg) is az osztrák olajipari óriás (OMV) támogatásával lett kijelölve.

A következő falu, Prottes (6 km) már igazán emlékezetes: a települést átszelő főút mentén végig az olajkitermelés tárgyi emlékei kerültek kiállításra. A falu végén a helyi népi zenekart is megcsodálhattuk, amint egy traktor utánfutójáról zenélve tartott ébresztőt a későn kelőknek.

Prottest elhagyva keskeny, de jó minőségű utakon kanyarogtunk olajkutak és virágos mezők között. Matzen (12 km) előtt nem várt izgalmak adódtak: teljes útzár miatt eltereltek bennünket. Néhány száz méter tekerés után azonban megnéztük a térképet, és egyértelművé vált, hogy a kerülőút bringával irreálisan hosszú lenne. Így hát visszafordultunk, és óvatosan elgurultunk az útzár mellett. Az első kanyar után tűzoltóautókat és egy árokba borult, összetört autót láttunk. Csak az volt gyanús, hogy mindenki feltűnően nyugodtan viselkedett. Mint kiderült, mentési gyakorlatról volt szó, így szépen elengedtek minket, mi pedig folytathattuk utunkat Hohenruppersdorf (22 km) felé.

A falu közepén fogyasztottuk el korai ebédünket, majd a környék szőlőültetvényei között folytattuk a tekergést. A következő település, amelyet érintettünk, Bad Pirawarth (28 km) volt, az út megkerülte a helyi nevezetességet, a gyógyfürdőt. Gyakorlatilag itt fordultunk vissza délnek, a Weidenbach patak völgyében (Weidenbachtal) egy gyér forgalmú vasútvonallal párhuzamosan tekertünk tovább Groß-Schweinbarth (33 km) felé. A völgyben már kevésbé volt látványos az út, mint idefelé, ezért gyorsan gyűjtöttük a kilométereket.

Auerstal települést (40 km) elhagyva már ismét az oljakutak uralták a látképet. Talán itt volt az egyetlen olyan pont, ahol nem volt egyértelmű, merre vezet a kijelölt kerékpárút vissza Gänserndorfba, de mivel minden párhuzamos út oda tartott, így nagyot nem lehetett tévedni. Hamar célba is értünk, délután kettőkor már hazafelé vettük az irányt.

Egy jó ebéd azért hiányzott, így a napunkat Marchegg határában, az Am Meisterberg 12, 2294 Marchegg cím alatt található, a Google térképén csak "Restaurant"-ként szereplő étteremben koronáztuk meg egy jó bécsi szelet - krumplisali kombóval. A pincérünk külön fénypont volt: szlovákiai magyarként gyakorlatilag mindenkivel szót értett, és láthatóan élvezte is a társaságunkat.

Innen már csak jó 2 és fél órányi autózás várt ránk Budapestig.

Idei pünkösdi túránk központja Velem volt, a Kern Vendégházban sikerült szállást foglalnunk.

0. nap: Érkezés

Gáborék és Cooperék már reggel nekivágtak a bő 3 órás autóútnak, így még jóval a csúcsforgalom előtt elhagyták Budapestet, délután pedig egy néhány kilométeres gyalogtúrára is futotta idejükből. Mi csak meló után, öt óra körül indultunk. Eleve a városból másfél óra alatt értünk ki, majd tartottunk egy kis pihenőt a bábolnai Mekinél. Ahogy újra útra keltünk, leszakadt az ég, és annyira esett, hogy amint Győrnél lehajtottunk a 85-ös főútra, egyből beálltunk az autópálya-aluljáróba, és megvártuk az eső végét. Azaz megvártuk volna, de csak nem akart elállni, így amikor enyhülni látszott, továbbálltunk. Borzasztó volt látni, hogy egyes sofőrök, köztük buszvezető is, egyszerűen nem vesznek tudomást az ítéletidővel, és 90-100 km/h-s tempóval előzgettek és villogták le a megfontoltan haladókat. Vas megyében sok mindenen látszik a "nyugat" hatása, sajnos a közlekedési kultúrán egyáltalán nem.

Este 10-re értünk Velembe, így lett 5 órás út a háromból. A csapat egy része már aludt, mi is felcuccoltunk tetőtéri szobánkba, és nyugovóra tértünk.

1. nap: Határon innen, határon túl (Vasfüggöny-túra)

Reggel 9-kor Velemből indultunk, az országúton a Bozsok-Bucsu-Narda útvonalon értük el Felsőcsatárt. Itt található a Vasfüggöny Múzeum.

A volt sorállományú határőr szakaszvezető, Goják Sándor, aki 1965 és 1968 között szolgált a nyugati határon (Kőszeg-Pornóapáti), a 90-es években építette meg hobbiból Vasfüggöny Múzeumát az egyre növekvő érdeklődők tájékoztatására. Ezzel állítva emléket azon személyeknek, akik életüket vesztették a nyugati határszélen. Több éven keresztül kutatott, gyűjtötte a korabeli tárgyakat és hallgatta meg a számtalan "áldozat" és hozzátartozóik visszaemlékezését. (forrás: http://www.vasfuggonymuzeum.hu )

Sándor sztorikkal jócskán fűszerezett tárlatvezetést tartott, megkínált minket a hegy borával, úgyhogy bőven volt lehetőségünk rápihenni a hátralevő 40 kilométerre. Rossz minőségű, erdei úton hagytuk el Felsőcsatárt, és az erdőben átléptük az osztrák-magyar határt. Eisenberg szőlőihez lyukadtunk ki, és egy kilátópontot kerestünk. Sajnos egy helyi úriember rossz felé küldött minket, így indokolatlanul gurultunk egy jó nagyot Eisenberg felé, majd kapaszkodhattunk vissza a hegyre. A pincék és a hétvégi házak között két kilátóból is megcsodálhatjuk az előttünk elterülő völgy panorámáját: az egyik gyakorlatilag egy üvegfalú pince / borozó tetőterasza (itt tartottunk egy újabb pihenőt), a másik pedig egy hegyoldalból induló, de egyszer csak véget érő palló. Ez utóbbit öko-kilátónak nevezik, és tényleg nem egy bonyolult, környezetéből kilógó építmény, hanem egy egyszerű, de a maga nemében pompás, funkciójának tökéletesen megfelelő alkotás.

Innen is körbetekintettünk, panorámafotó is készült, majd tovább gurultunk a pincék között. Innen már sok emelkedő nem várt ránk, gyorsan le is értünk a Burg határában fekvő tó partjára. A strand gyakorlatilag üres volt, mi sem időztünk sokat. Rohonc (Rechnitz) felé pedáloztunk tovább, ahol ismét egy tó partján volt megbeszélt találkozónk a minket kocsikkal kísérő családtagoknak. Mi előbb értünk a tópartra, mert a "hölgyprogram" résztvevői bevásároltak az esti sütögetéshez. A rohonci tó mintapéldája annak, hogy egy kis település miként tud tömegeket vonzó strandot építeni egy felduzzasztott patak köré. Mi is élveztük az ittlétet, 12 kilométer volt hátra, és még csak 3 óra volt, így egyáltalán nem siettünk, volt idő a fagyizásra, sörözésre.

Induláskor megbámultuk a közeli udvar albínó páváját. Az eredetileg Kelet-Indiából és Sri Lankáról származó páváknak kétféle színváltozata ismert. "A fehér páva egy, a természetben is felbukkanó genetikai hiba következtében kialakult mutáció (amely a vadonban azért számít ritkaságnak, mivel kirívó színével könnyen áldozatává válik egy arra kószáló tigrisnek)..." (forrás: www.haziallat.hu)

Bozsok előtt újból átkeltünk a határon, de ezúttal nem az országúton, hanem a táblával is jelzett kerékpárúton közelítettük meg Velemet. Az út köves erdei földút volt, messze rosszabb minőségű, mint amihez a nap folyamán hozzászoktunk. De legalább hozott egy kis változatosságot a napba, ráadásul rövidebb volt és kevesebb szintemelkedést is tartalmazott, mintha körbe mentünk volna. Bár a két kilométeres fölfelé nehéz volt, de lefelé élveztük a gurulást, és egyáltalán nem bántuk, hogy erre jöttünk. Ráadásul pont a szállásunkkal szemben érte el a főutcát a kerékpárút, így hamar haza is értünk.

Este grilleztünk egyet, és 58 kilométerrel a lábunkban tértünk nyugovóra, várva a következő napot, mely hosszabb távot és jóval több fölfelét ígért.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

2. nap: Föl-le, föl-le (Lánzsér-túra)

Reggel Gábor kiosztotta az itinereket, és a szintdiagram igazolta sejtésünket: a 65 kilométeresre tervezett osztrák szakasz jócskán tartalmazott emelkedőket. A kiindulópont a lékai (Lockenhaus) vár közelében volt. Mivel a várat már többen is, többször megtekintettük, így az most nem szerepelt a programban, de meglátogatását minden Kőszeg környékén túrázónak ajánlom.

Mi észak felé fordultunk. Kezdetben lassan és hosszan emelkedett az út, majd minden jóra fordult, és egy jót száguldottunk Piringsdorf felé, majd szintben, de jó hátszéllel száguldottunk Dörfl-n át Oberpullendorfba. A központi körforgalomban egy drezina már jelezte: közel vagyunk Stroob-hoz, a használaton kívüli vasútvonalon kialakított hajtány-pálya végállomásához. Itt volt az első találkánk autós kísérőinkkel, hosszabb pihenőt is tartottunk az első húszas után. A büfében tanácstalanul kerestem a WC-t, a pincér srác segítőkészen elmagyarázta, hogy kívülről, a ház oldalában találom, amit keresek. Mindezt magyarul mondta, mert látta, hogy Videoton-mezben vagyok, majd megmutatta Ferencváros-karkötőjét. Megbeszéltük, hogy azért összeverekedni nem fogunk :)

Szükségünk volt az erőgyűjtésre, mert az alig 5 kilométerre levő Markt St. Martinnál nyugatra fordultunk, és erős szembeszélben kezdtük meg utunkat Neudorf felé. A közelben pedig már ott magaslott Landsee várának romja. A várig kb. 350 méter szintet kellett leküzdeni, meredek szerpentinen. Ráadásul mire a kaptatót elértük, már jól kifárasztott minket a szembeszél. Igazi szenvedés várt ránk, amin a neudorfi Almdudler sem enyhített.

A várromnál jó hosszú pihenőt tartottunk, nyalogattuk sebeinket, de a csapat fele azért végigjárta a romokat is. 600-650 méteres tengerszint feletti magasságban jártunk, s a szintdiagram szerint 10 kilométer múlva is itt leszünk, csak közben lemegyünk majdnem 400-ra. Nos, az itiner nem csalt: gurultunk egy jót Blumauig, majd előkerültek a sonkaszeletelők, és 3 kilométer szerpentin várt ránk Stangig. A faluban megpihentünk, egy helyi lány érdeklődött felőlünk (sporttárs lehetett), megkérdezte, segíthet-e valamiben, illetve hozhat-e nekünk inni valamit. A pihenő után még egy-két kisebb emelkedő, valamint a szembeszél nehezítette dolgunkat, de egyszer csak befordultunk Kirchschlag felé, és tökéletes minőségű úton, 60 fölötti tempóval száguldottunk be a városkába.

Gyors fagyiszünet, búcsú az autós társaktól, és megkezdtük utolsó, nem túl izgalmas 20 kilométerünket, amelynek már csak egy célja volt: visszaérni az autókig. Egy kicsit siettünk is, mert estére a péntekihez hasonló ítéletidőt jósoltak, de nem láttuk gyülekezni a sötét felhőket, így nem aggódtunk. Vissza is értünk gond nélkül Lékára, felszerelkeztünk és hazaautóztunk. (Velemet pont elkerülte a nagy vihar: sötét felhőket és szivárványt is láttunk, de nyugodt, kellemes esténk volt.)

A tervezett 65 kilométerből végül 70 lett, és jól lefáradva készültünk az utolsó, 38 kilométeres napra, amikor a környék dombjait terveztük bejárni.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

3. nap: Esőnap

Az időjárás csúnyán belerondított terveinkbe. Amilyen jól megúsztuk az előző esti vihart, annyira borúsak voltak a hétfői kilátásaink. Nem sokkal indulás előtt kezdett esni, és egyáltalán nem látszott a felhőzeten, hogy 1-2 órán belül fel fog szakadozni. Hogy mikorra állt el, nem is tudjuk, mert összecsomagoltunk és hazaautóztunk. Hiányérzetünk így sincs, hiszen két csodálatos napot kerekeztünk az osztrák-magyar határ mentén.

A túra hangulatát az alábbi videó próbálja meg visszaadni:

Pünkösdi kerékpártúra 2013 from Bandita on Vimeo.

A rajkai vasútállomásról vágtunk neki 75-80 kilométeresre tervezett túránknak, hogy a magyar-osztrák-szlovák hármashatárt felkeresve, Ausztrián át Pozsonyba kerekezzünk. Kilenckor volt a gyülekező, szép számú, 20 fős csapat verbuválódott össze.

Az első nehézséget a Deutsch Jahrndorfba vezető út megtalálása jelentette. Azt, hogy hol kell a főútról lekanyarodni, még jelezte egy tábla, innentől azonban jelöletlen földúton kellett haladnunk az osztrák határig, ahol természetese aszfaltra váltott a burkolat. De még a határ előtt letértünk jobbra, hogy egy röpke kitérővel megtekintsük a hármashatáron álló szoborparkot.

Átérve Ausztriába néhány nagyságrendet javult az utak minősége. Deutsch Jahrndorfon át Pama felé tekertünk, de még előtte elfordultunk jobbra és a vasúti sínek mellett haladtunk Kittsee (magyarul Köpcsény) felé. Egy elágazást elvétettünk, így egy rövid szakaszon a sínek között kellett tolni bringáinkat, hogy elérjük a vasútállomást. Innen a főúton tekertünk a falu túlsó végén álló Batthyány kastély felé. Eredetileg 1668-ban épült, 1969-ben felújították. Sajnos ezen a szombati napon zárva volt, így csak megpihenni volt lehetőségünk a kastélyparkban. Érdekesség, hogy a közelben álló csokigyár boltja egy szépen felújított parasztházban van, a neve pedig csokicsárda.

Tízóraink elfogyasztása után Bergen és Edelstalon át Hainburgot céloztuk meg. Néhány kisebb dombon kellett átkelnünk, de elkényelmesedett, sík terephez szokott lábaink megérezték az emelkedőket, szét is szakadt a mezőny. Megkönnyebbülés volt elérni Hundsheimot, innen már többnyire (=alapvetően) gurulva értük el a Duna partját. Hainburgban megpihentünk, majd a Passau-Pozsony túrát már teljesítő Dróthuszárok számára ismerős útvonalon, Wolfsthalon keresztül értük el a szlovák fővárosba vezető, betonlapokból lerakott utat.

A Szlovák Nemzeti Felkelés Hídján (Most SNP, köznyelven Új Híd) átkeltünk a Dunán, Gábor pedig szűk két órás szabad programot hirdetett. Volt, aki a várban kezdett, mi viszont kerestünk egy éttermet az óvárosban. A Jimmy's-re esett a választás, amely tradicionális szlovák ételekkel hirdette magát, de a sztrapacskájuk már elfogyott. Maradt a másik kedvenc: a pörkölt knédlivel. Finom volt, de borzasztóan lassan érkezett. Mire megettük, szűk 20 percünk maradt az indulásig. Bringáinkat tolva sétáltunk még egyet a belvárosban, majd visszagurultunk a találkozási pontra.

Újból átkeltünk a hídon és Rajka felé vettük az irányt. Az utolsó 20 kilométer első felén igen nagy volt a forgalom: a Duna-parton különválik a bringaút és a görkorisok sávja, de amíg  oda elértünk, folyamatosan kerülgetnünk kellett az előttünk haladókat és a szemből érkezőket. Végül elértük saját kerékpárutunkat (régi országút, ahol egy-egy teljes sáv jut a két iránynak), és nem maradt más dolgunk, mint legyűrni túránk utolsó kilométereit. 4 kilométerrel a vége előtt még egy dilemmát kellett leküzdenünk: 5 méteren belül két tábla két ellentétes útvonalat javasolt Rajka irányába. Mi a főutat választottuk a gát helyett, és úgy tűnik, jól döntöttünk.

Végül 78 kilométerrel a lábunkban érkeztünk meg autóinkhoz. Kellemes, egész napos program volt, több látnivaló mellett csak elsuhantunk, hogy jövőre legyen miért visszatérni (Hainburg vára, a németóvári (Bad Deutsch-Altenburg) román kori plébániatemplom, stb.).

Az útvonal, Kati és Miklós jóvoltából:

Egy emlékezetes városlátogatáshoz nem kell több száz kilométert autózni, távoli kontinensekre utazni, elegendő körülnézni a szomszédban. Tökéletes példa Graz, ahova néhány hete ugrottunk ki egy napra. Vas megyében lógattuk a lábunkat, így az alig 100 kilométeres út előtt még korán sem kellett kelni.

Szinte vakon vágtunk neki az utazásnak. Odáig a GPS segített is (szükség is volt rá, mert pont az autópálya-felhajtónál eltereltek minket), abban pedig bíztunk, hogy a város közepén leparkolva viszonylag hamar tudunk majd várostérképet szerezni a látnivalókról. Óratorony - ennyi rémlett 8 éves koromból, amikor legutóbb itt jártunk. De nem féltünk attól, hogy nem tudjuk majd elfoglalni magunkat Ausztria második legnagyobb városában, a 260 ezer lakosú Stájerország központjában.

Íme egy rövid útmutató azoknak, akik hasonló kirándulásra adnák a fejüket:

Az A2-es autópályán közelítettük meg Grazot, a legelső lehajtónál tértünk le a város felé. A GPS segítségével kikerestem egy belváros-közeli parkolóházat. Párszor újra kellett terveznünk, mert lezárások tömkelege nehezítette a dolgunkat, de a délelőtti forgalomban jól lehetett haladni. Az Opera parkolóházában (Opernring) kötöttünk ki, hely akadt bőven, de az ára kicsit borsos volt (óránként 4 Euro...). Könnyedén megtaláltuk vakon is az egy sarokra levő sétálóutcát (Herrengasse), melynek bal oldalán egy információs irodára bukkantunk, valahol az utca közepe fele. Beszereztük az ingyenes magyar nyelvű útikalauzt a térképpel, és minden problémánk megoldódott. Nyakunkba vettük a várost.

A Herrengassén tovább sétáltunk a főtéren át a várba induló sikló (Schlossbergbahn) alsó állomásáig. Megnéztük a Landhaus belső udvarát (igazi reneszánsz remekmű), a "Festett ház" homlokzatát, végül pedig a sportosabb megoldást választottuk, és nem felvonóztunk, hanem a szikla oldalába vájt, 260 fokos lépcsősoron kapaszkodtunk fel az Óratorony tövébe. A lépcsősor mellett található egyébként a hegy belsejében kanyargó, részben szabadon látogatható barlangrendszer egyik bejárata is. Innen lehet eljutni egy sziklaszínházba, de a hegy gyomrában az Óratorony felé száguldó liftek középső állomásához is. Ide mindenképpen érdemes volt elsétálnunk: a kihalt barlangban a csupasz vasszerkezetek derengő kék fénnyel voltak megvilágítva - egy sci-fi díszletében éreztük magunkat.

Lényeg a lényeg, felsétáltunk az Óratoronyhoz, végigjártuk a Schlossberg látnivalóit (Harangtorony, Gótikus kapu, Istálló-bástya, Kínai pavilon, stb.), majd a Harangtorony tövében a város panorámáját bámulva megebédeltünk. Igazi stájer kolbász volt a menü, Almdudlerrel!

Lefelé is a lépcsőn sétáltunk, majd a mesterséges Murasziget melletti hídon a folyó túlpartjára tértünk át. Itt található a Kunsthaus, egy igazi avantgard stílusú, meghatározhatatlan formájú épület, amelyet nem lehet nem kiszúrni a várhegyről. A központ az utcáról már egyáltalán nem szürreális látvány, belsejében kiállítások és design shop várja a látogatókat.

A Hauptbrückén visszatértünk a Mura bal partjára, és folytattuk a városnézést. Felsétáltunk a Lépcsőtemplom lépcsőin, de a templom maga zárva volt. Elballagtunk a Dóm és a II. Ferdinánd császár által emeltetett Mauzóleum felé, majd (egy Apfelstrudelt követően) megnéztük a harangjátékot. A nem éppen meglepő nevű Glockenspielplatz (Harangjáték tér) egyik házának ablakai minden nap háromszor (11, 15 és 18 órakor) megnyílnak, és egy népviseletbe öltözött párocska keringőzni kezd. Kevésbé összetett, mint a prágai, de cserébe hosszabb, és a tömeg is jóval elviselhetőbb.

Visszatértünk az autóhoz, és a nap végére még beiktattunk egy város széli látványosságot, az Eggenberg kastélyt. Egy hóbortos herceg építtette 1625-ben, 4 tornya (lásd évszakok), 12 kapuja és 365 ablaka van. Az ún. Bolygó-kert és egy hatalmas park veszi körül, ahol szabadon sétálnak a pávák, és a látogatók közeledésére hangosan rikácsolnak, és rázzák színpompás tollazatukat.

Akad tehát bőven látnivaló a szomszédos Grazban, bátran ajánlom, hogy mindenki szánja rá magát egy laza, egy napos "szomszédolásra"!

Kétvölgy az osztrák-szlovén-magyar hármashatár közvetlen közelében elhelyezkedő szórványtelepülés. Házai többségét rét, kaszáló övezi. Az Őrségi Nemzeti Parkhoz tartozik, alig több mint 100 lakosának jelentős része szlovén nemzetiségű. Itt Kétvölgyben, a Tücsöktanya Vendégházban vertünk tábort Pünkösdkor, hogy két keréken járjuk be a környék jól ismert, és még felfedezésre váró tájait.

2007 és 2010 után harmadszor tértem vissza Kétvölgybe a Dróthuszárokkal. Az első két nap a 2007-es túra jól bevált célpontjait vettük irányba.

1. nap: Grad / Felsőlendva (Szlovénia)

Ahogy nyeregbe pattantunk, felvillantak az öt évvel korábbi túra emlékei a táblákról, melyek 17%-os emelkedőkre figyelmeztetnek. A figyelmemet azonban hamar elterelte a Kétvölgy határában állított új kilátó, amelyre felkapaszkodva még a borongós időben is csodálatos panoráma tárult elénk a környező domborulatokról. A háttérben még a másnapi célpont, Güssing vára is előbukkant. Rövid nézelődés után a határ felé vettük az irányt, és az egykori határőr bódékat magunk mögött hagyva eszement száguldásba kezdtünk a lejtőkön.

Jómagam haladtam legelöl, kicsit ellógva a többiektől. Leérve a völgybe egy kutyát láttam jobbról az út felé közeledve. Aztán megfordult - jól van, nem fog elém rohanni - gondoltam. De csak bevárta az erősítést, mire a bekötőúthoz értem, már három vicsorító eb volt mellettem, és kergetni kezdtek. Szerencsére voltak még tartalékaim, így le tudtam rázni őket.

Timi jött utánam, persze satufék, ő is bevárta az erősítést. Mire én lelassítottam és megfordultam, már egyben volt a csapat, Miklóssal az élen, pumpával a kézben, erőfölényt demonstrálva űzték el a támadókat. Közben a videokamerám a vázra szerelve filmezett, úgyhogy aki éles szemmel végignézi az alábbi videót, maga is meggyőződhet a helyzet súlyosságáról :)

Az izgalmakon hamar túltettük magunkat és élveztük a gurulást lenn a völgyben, szépen megművelt szántók között, egészen Salovciig. Itt rátértünk a 232-es főútra, és bár elég gyér volt a forgalom, mégsem nyújtotta azt az élményt mint az idáig vezető völgy, ahol a szerencsésebbek még szarvasokkal is találkozhattak. Mackovci alias Mátyásdomb határában hagytuk el a főutat és a sík terepet, belekezdtünk az első 15%-os kaptatóba. Szét is széledt a mezőny, az első elágazásnál, ahol eredetileg balra tértünk volna le, egyenesen tovább mentünk, de ez sem volt rossz irány. Prosecka vas helyett így Otovci közepén kötöttünk ki, ahol egy térképen megleltük a helyes utat. Igen ám, csakhogy a nagy lejtő kísértésbe vitt minket, így megint túlmentünk a kiszemelt kereszteződésen, és egy zsákutcában, pontosabban a szórványfalu egyik házának kapujánál kötöttünk ki. Forduló és egy rövid emelkedő után aztán meglett a helyes út, hála az offline GPS-nek, azaz a térképnek, amit még fenn a hegytetőn lefotóztam, és a fényképezőgép LCD-jéről visszanézve sikerült belőnünk a helyes irányt.

Innen már csak néhány kilométer választott el minket Grad várától. Meglehetősen hullámos terepen haladtunk, míg el nem értük a Gradba vezető, 716. sz. főutat. Innen már csak egy hullámhegy volt hátra, csupán 12%-os (a táblák szerint), de mindenkit ez viselt meg a legjobban. Közben irigykedtünk a szemből lefelé száguldókra, de tudtuk, hogy hamarosan mi is megkapjuk jutalmul, ami jár! (Mindenesetre érdekes látvány volt, ahogy a 60-70-nel lefelé száguldók egyikének vizes palackja kiesett a helyéről, és a bringákkal azonos tempóban, az út közepén száguldott lefelé - ez is látható a lenti videón.)

Következett a megérdemelt pihenő Grad várában. Valamilyen múzeum-ünnep lehetett odaát, mert csak aznap ingyenes volt a belépés Szlovénia legnagyobb, ötszög formájú várépületébe. Odabenn 2008 óta tartanak a felújítások, legutóbbi látogatásunk óta sokat haladtak, de azért van még min dolgozni. Ennek ellenére a szobák nagy része végigjárható, a lerobbant részek különös hangulatot adnak a sétának. Az udvar közepén egy helyi gazda saját szilvapálinkáját és likőrjeit árulta - és legnagyobb örömünkre kóstolót is tartott. Mi végül baracklikőrt vettünk az otthoniaknak. Színe mint a lekváré. Sűrűsége is majdnem. És az íze is.

Egyszer minden pihenő véget ér, és bár nehéz volt újra nyeregbe pattanni, jutalom-száguldás várt ránk. Kuzmáig gyakorlatilag gurultunk a 716-os úton, majd jobbra letértünk a 721-esre, kis hazánk felé. Néhány kilométer sík menet után újabb kemény kaptató várt minket, tetején pedig egyik kedvenc pihenőhelyem egy paddal, és csodálatos panorámával. Megküzdöttünk, hogy felérjünk, de szokás szerint megérte. Meguzsonnáztunk, elköszöntünk Cooperéktől, akik megállóhelyről megállóhelyre jöttek velünk, igaz autóval, majd hazafelé vettük az irányt. Várt még ránk néhány emelkedő, mire Martinje mellett elhaladva újra átléphettük a határt. Közvetlenül a határ előtt van egy hosszú lejtő, jó minőségű, és csaknem kihalt úttal. Kitűnő terep az aznapi sebességrekordok megdöntésére. Nekem - bár nem volt célom - 67 km/h-s tempót sikerült összehoznom, megpakolt montival, és 1,9 cm-es kerekekkel.

A határátkelő után Felsőszölnökre értünk, és jó sokat kerekeztünk a faluban, mire elértük a piros turistajelzést. Az út az erdőn keresztül vezet, az elején tolni kell a bringákat, de ha nem ezt a megoldást választjuk, tehetünk egy jó 20 kilométeres kerülőt Szentgotthárd felé, hogy visszaérjünk Kétvölgybe. Megérte tehát levágni az utat, és egy rövid erdei szakasz után máris a Tücsöktanya tövénél találtuk magunkat. Szalonnasütéssel ünnepeltük az első nap sikerét.

2. nap: Güssing / Németújvár

Güssing Dél-Burgenland legjelentősebb települése, Körmendtől mindössze 24 kilométerre. Egyedülálló szépségű vára egy vulkanikus hegy csúcsán található, magasan a hegy lábánál elterülő település fölé emelkedve. A várban az elmúlt 400 év történetét bemutató tárlat tekinthető meg, melynek nagy része a Batthyány-család gyűjteménye. Ezt a várat céloztuk meg e gyönyörű vasárnap reggelen.

Autókkal mentünk Heiligenkreuzig, itt pattantunk nyeregbe. Rögtön el is vétettük az irányt, mert a jópár éves térképünkön még R50-es kerékpárút szerepelt, amit azóta átneveztek 1-es sz. Jubiläumsradwegnek. Szerencsére nem kerültünk sokat, és hamar irányba álltunk. Wiederberg felé folyamatosan emelkedett az út, és már majdnem elértük Langzeilt, amikor beleestünk a szokásos csapdába: a helyes út egyenesen megy, de balra lejtő van! Persze hogy a lejtőt választottuk, de végül ebből sem lett baj. Az 57-es főútra jukadtunk ki, de forgalma gyér volt, egyik pihenőjéből pedig kitűnő kilátás nyílt a “karnyújtásnyira” levő vártól. Itt elidőztünk egy kicsit, majd begurultunk Güssingbe. Egyből irány a vár, a brutális emelkedőn igazából csak Öcsinek sikerült eljutnia a kapuig. Talán tovább is tekert volna, de a derékszögű kanyarban egy földön ülő gyermek az útját állta (pontosabban útját ülte).

Fenn aztán jól megpihentünk, míg a többiek bejárták a várat, mi vigyáztunk a kerékpárokra, egy-egy sör társaságában. Megcsillogtattam német tudásomat, mert magamat is megleptem azzal, hogy meg tudtam kérdezni, odavihetjük-e a korsóinkat a bringákhoz. Aztán persze kiderült, hogy a pincér lány is magyar, és hogy itt előbb tesznek egy százast a bringánkra, minthogy bármit is elvinnének róla. Úgyhogy kényelmesen iszogattunk a teraszon tovább.

Güssing után újabb látnivaló nem volt tervezve, úgymond tekertünk egyet, hogy meglegyen a kilométer. Ludwigshof után a Punitzer Wald fái nyújtottak menedéket az egyre erősödő nap sugarai elől. A terep hullámos volt, de alapvetően emelkedett, és ez eléggé fárasztó volt. Punitznál az R61-es bringaútra tértünk rá, amely egyben burgenlandi borút is. Kezdetben csak erdők voltak mindenfelé, jópár kilométert meg kellett tennünk, mire kilyukadtunk a Gaas és Strem környéki borospincékhez. Gyönyörű pincesorok mellett haladtunk el, a felújított parasztházak között csak néhány modern üzem bújt meg, többnyire magyar(os) nevekkel: Herczeg és társai. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen tényleg csak méterekre voltunk a magyar határtól.

Gaas - Maria Weinberg, aza Pinkakertes katolikus plébánia- és búcsújárótemplománál ismét megpihentünk, majd irányba vettük Güssinget. Nem volt nehéz torony iránt haladni, de a várba másodszor már nem tekertünk fel, elfordultunk előtte Kleinmürbisch felé. Tudtuk, hogy vár még ránk pár kemény emelkedő, de már mindenki nehezen bírta. Mindenki a saját tempójában felküzdötte magát a már délelőttről ismerős wiederbergi elágazóig, hogy az utolsó 4,5 kilométert végigszáguldva érjünk vissza Heiligenkreuzba, az autóinkhoz. Innen hazafelé még egy rövid kitérőt tettünk a máriaújfalusi Hársas tóhoz - de már gépkocsival.

3. nap: Őrség

A harmadik nap már a hazautazás napja volt, ezért nem is terveztünk hosszú túrát. A terep is jóval könnyebbnek ígérkezett az előző két napinál. Reggel 9-kor elhagytuk kétvölgyi szállásunkat, és Őriszentpéterre autóztunk. Innen már bringákkal indultunk Bajánsenye, majd Magyarszombatfa felé. Két emelkedőt leküzdöttünk, de ezzel gyakorlatilag véget is értek a megpróbáltatások.

Magyarszombatfán a helyi kézművesek életéből ízelítőt adó Fazekas Háznál időztünk, majd átgurultunk a szomszédos Velemér 1200-as években épült temlomához. Jellegzetes freskóiról - melyek egy része rendkívül jó állapotban megmaradt - film is készült. Különlegessége, hogy az év különböző időszakaiban az ablakokon beszűrődő fény mindig az adott időponthoz köthető eseményeket világítja meg a templom falain.

Velemér után megint csak a kilométerek vártak ránk. Zala megye határát átlépve Szentgyörgyvölgy - Márokföld - Nemesnép - Csesztreg volt az irány. Csesztregen, a két főút találkozásánál egy régi, de felújított parasztház található, szabadon megtekinthető. Mi is szemrevételeztük, majd észak felé fordulva Kerkaújfalun át Kerkafalvára tekertünk. Itt Szatta felé akartuk venni az irányt, de útépítést jelző és behajtást tiltó táblák állták az utunkat. Végül a vezetőség úgy döntött, hogy bringával csak el lehet menni erre is, és inkább az ismeretlent választjuk, minthogy Bajánsenye felé kerüljünk. Az út tényleg épült, egy jókora szakaszon tolni is kellett a bringákat - munkagépeket viszont sehol nem láttunk. Lehet, hogy sosem fog elkészülni ez a szakasz?

Szattát elérve, és visszatérve Vas megyébe, ismét volt aszfalt a kerekeink alatt. Nem is álltunk meg Nagyrákosig, ott is csak bevártuk egymást, mielőtt belekezdtünk az utolsó 3-4 kilométerbe. Őriszentpéteren felpakoltuk a kocsi tetejére a bringákat, majd egy rövid kajaszünetet tartottunk a közeli Vadása-tónál, és Budapest felé vettük az irányt.

(A térképekért köszönet Katiéknak!)

Gondoltuk, ha már itthon nem igazán kapunk a télből, átugrunk egy kicsit Ausztriába. A kiszemelt helyszín a Rax-Alpok volt, ahol bő két és fél éve ismerkedtünk a via ferratázás gyönyöreivel. Ezúttal azonban valami másba kóstoltunk bele: hótalpas túrára fizettünk be.

Túlzás lenne azt állítani, hogy sokat neteztem volna az ünnepek alatt, de hála néhány körlevélnek és RSS feednek, hozzájutottam még pár videóhoz, amelyek belefértek volna a 2011-es válogatásba. Következzék most ez a gyűjtemény:

1. Az év reklámjának megválasztott VW-spot:

2. A Delta Airlines reklámja, melyben egy reptéren feladott csomag útját követhetjük nyomon

3. Már-már szokásos timelapse videó, ezúttal a színpompás Moszkváról:

Москва'2011(Moscow/Russia) from zweizwei |motion timelapse| on Vimeo.

4. Fehéroroszország, hasonló szemszögből

BELARUS. One day in life from zweizwei |motion timelapse| on Vimeo.

5. Fejkamerás-bringás videó az osztrák Ötschgräben kanyonban.

6. Kim Dzsong-Il temetése: megalománia és hisztéria

A Dróthuszárok az idei pünkösdi hétvégén Kétvölgybe helyezték ki székhelyüket.

Három évvel ezelőtti, nagy sikerü túránk helyszínére tértünk vissza, hogy bejárjuk a magyar-szlovén-osztrák hármas határ ismerős és még felfedezetlen lankáit. Első nap gyalogtúrát tettünk a Hármashatár-emlékhelyhez, majd két napig Kétvölgyből kiindulva barangoltuk be Ausztria és Szlovénia határvidékeit, míg az utolsó napon, Pünkösdhétfőn megismételtük tavalyi, sikertelen kirándulásunkat a Kőszegi-hegységben. Ezúttal nagyobb szerencsénk volt: eljutottunk Lockenhaus váráig, és sikerült a teljes hétvégét jelentősebb eső nélkül megúsznunk.

1922-t írunk. Az első világháborút elvesztő Ausztria 15.000%-os inflációval küzd, területe és gazdasági ereje a hetedére csökkent, piacai nagy részét elveszítette. Tervekből azonban nincs hiány. Felmerül egy panorámában gazdag útvonal megépítésének lehetősége, amely arra hivatott, hogy egyedülálló természeti értékeivel és minden hasonló utat felülmúló technikai megoldásaival felkeltse a nemzetközi idegenforgalom tőkeerős rétegeinek figyelmét. 1924-ben meg is bízzák Franz Wallack karintiai mérnököt a Hochtor-on át vezető út megtervezésével.

Wallack a tervezés során évi 120 ezer látogatóval számolt. Ez akkoriban hihetetlenül soknak tűnt. 1938-ban már 375 ezren láthatták at út által nyújtott csodálatos panorámát, a hatvanas évek óta pedig évente átlagban egymillióan látogatnak el a Glockner útra. Ez 2005-ig összesen 56 millió főt jelent.

A tervek megvalósításának 1930. augusztus 30-án álltak neki: a nagy világválság idején az útépítés kitűnő munkahelyteremtő lehetőségnek bizonyult. Öt évvel később, 3200 fő munkájának köszönhetően elkészült a nagy mű.

A pünkösdi hosszú hétvégét kihasználva a Dróthuszárok hét autóval útra keltek a nyugati határszél felé. Már-már hagyománnyá válik, hogy az évnek ebben a szakaszában mindig megtaláljuk az ország legcsapadékosabb pontját. Tavaly a zempléni túrát megúsztuk komolyabb elázás nélkül, idén azonban minden másképp alakult. Hiába a közel egy hónapon át tartó májusi kánikula...

Idei (első) sítúrám

Szakítva az eddigi hagyománnyal, idén nem lesz egy hetes francia sítúra, helyette 1-2 hétvégével próbálom kielégíteni havas hegycsúcsok iránti igényemet. Ennek okán szombaton a Semmering régióba kocsikáztunk. Ez az egyik "legmagyarabb" síterep Ausztriában, Budapestről 3 óra alatt megközelíthető.

Két pályarendszer található egymás szomszédságában, a kisebbik a 14 km-es Semmering-Hirschenkogel, melyet egyszerűen csak Zauberbergnek, Varázshegynek hívnak. Nevét onnan kapta, hogy 18.00-tól az összes pályája ki van világítva, és nappali fényben pompázik. Mi pár kilométerrel tovább autóztunk a Stuhleck síközpontig, itt összesen 24 kilométernyi pálya várja a látogatókat, valamelyest nagyobb szintkülönbséggel (782 - 1774 m).

A csúcsra vezető felvonó tetejétől még kb 2 percnyi sétával érhető el az 1783 m magasan fekvő Alois Günter Haus. A csúcs egyébként eléggé érdekes látványt nyújt az erdők közt kacskaringózó pályákhoz viszonyítva: kopár fennsík, amelyen csak néhány, hóval teljesen beborított fa árválkodik, alakjuk a bárányfelhőkéhez hasonlítható, csak képzeletünk szab határt annak, hogy mihez hasonlítjuk. (A pályákon jobbára ágyúzott hó volt, sok helyen inkább jeges, mint havas volt a lejtő, de azért szerencsére a környéket is hó borította, így igazi téli élményben lehetett részünk.)

A pálya magyar honlapja: http://www.sielok.hu/siterep/stuhleck/

További képeimhez KATTINTS IDE!