Alig ért véget 2013 nyara, mi máris a Balatonhoz látogattunk: szeptember első hétvégéjén a Keszthelyi-hegységet céloztuk meg a Dróthuszárokkal. A távolság miatt jó korán indultunk, még kicsit csípős volt a levegő, de mire 9 körül útnak indultunk, már szépen sütött a nap. Ugyan kicsit szeles volt az idő, de hamarosan rövid ujjú mezekben tekert mindenki.

Keszthelytől Hévízig egy kellemes bringaúton haladtunk, bár sok túrázó volt, de nem akadályoztuk egymást. Első megállónk (a hévízi tófürdő kerítését leszámítva) a cserszegtomaji kilátónál volt. Pár percet várnunk kellett a 10 órás nyitásra, de megérte. Kifizettük a belépőt, ami a lifthasználatot is magába foglalta, így az országban páratlan módon felvonóval jutottunk el a Margit-kilátó 31 méteres teraszára. Innen pazar kilátás nyílt a fürdő irányába, és az előttünk álló hegyekre is. Felmértük a terepet, majd tovább indultunk.

Zalaszántóig nem volt túl érdekes az út, de megkönnyebbülés volt, amikor Rezi felé letértünk a főútról. Rezit csak érintettük, Zalaszántón ebédszünetet tartottunk. A méltán világhírű Béke-sztúpát ezúttal kihagytuk (2012-ben is jártunk ott), és a várvölgyi elágazó irányába elhagytuk a települést.

Innen egy még gyérebb forgalmú, szinte nyílegyenes úton indultunk Keszthely felé, ám mielőtt elértük volna túránk kiindulópontját, lefordultunk balra, a hegyek felé. Egy tábla a késő délután kezdődő vadászatra hívta fel a figyelmünket, így erősen reméltük, hogy nem fogja műszaki hibák sorozata hátráltatni haladásunkat. (Elárulom, végül időben elhagytuk a kritikus területet.)

Hosszú kaptató után értük el Büdöskút (409 m) pihenőjét. Az esőbeállót épp felújították, úgy tűnt, jól haladnak, és az őszi esők ellen már menedékül szolgálhat a turisták számára. Dél felé indultunk tovább, lefelé a hegyről, ám egy váratlan pillanatban rákanyarodtunk egy turistaútra, ami a Berzsenyi-kilátó (355 m) felé vezetett. A keskeny, sziklás ösvény egyáltalán nem alkalmas túrakerékpározásra, megszenvedtünk, mire elértük a magaslatot. Ironikus, hogy pont a túravezetőnek akadt itt műszaki problémája...

A kilátóban hosszan pihentünk, de a vízkészletünk fogyóban volt. Igyekeztünk gyorsan legurulni Gyenesdiásra, de a civilizációba visszavezető út meglehetősen hepehupás volt (földút és vízmosás 2in1). A faluba leérve megcsodáltuk a domboldalba épült, méregdrága üdülőket, majd elérve a főút melletti országutat, Vonyarcvashegy felé kanyarodtunk. Utolsó pihenőnk a Szent Mihály-dombon, a kápolna tövében volt, ahonnan utoljára megcsodáltuk a Balatont (és Gáborék egyik kedvenc nyaralóhelyét, a vonyarci kempinget). Előtte azért feltankoltunk vízzel is, nehogy kiszáradjunk. A nap végére igazi nyári idő kerekedett.

Az utolsó néhány kilométerünk a part-menti kerékpárúton vezetett, vissza az autóinkhoz. Jól jellemezte az utószezont, hogy a parkoló környékén már csak a szezonból hátramaradt jégkrémekből sikerült szereznem egy frissítő darabkát... (A túra össztávja kb. 57 km volt.)

Idén immár harmadszor kerültem meg a Balatont kerékpárral, egyetlen nap alatt. Míg az elmúlt két alkalommal szervezett keretek között, az Ultrabalaton népes mezőnyének tagjaként kerekeztem, most saját szervezésben vágtunk útnak. Első alkalommal, 2010-ben a későbbi Vasöntöde Running Team, az akkori Rex Fontana Kids váltócsapatát kísértem kerékpárral, 2012-ben viszont már a kerékpáros túra résztvevője voltam. Mindkét esetben igénybe vehettem a frissítőpontok szolgáltatásait, így nem kellett ételt és jelentősebb mennyiségű innivalót magammal cipelnem.

Idén ezzel a lehetőséggel nem számolhattunk, de túratársammal, Öcsivel úgy döntöttünk, megkíméljük magunkat a felesleges cipekedéstől. Esővel nem kellett számolnunk, kaját semmit nem vittünk, és vízből is csak egy üvegnyi tartalék volt a kulacsok mellett. Főszezonban a Balaton-parton minden egyes kilométerre jut egy büfé vagy kisbolt...

Utólag azt mondom, azért 1-2 csoki, vagy kevésbé olvadós müzli, esetleg szőlőcukor legyen mindenkinél, aki ekkora távnak nekivág. A nassolás átsegíthet a holtpontokon, és megkímél az eléhezéstől!

Ha már holtpont, nekünk egy komolyabb jutott belőle, nagyjából 110 km-nél. Pont mielőtt Judittal találkoztunk. Judit a vonyarcvashegyi kempingben várt minket szendvicsebéddel, miközben Gáborék pont innen indulva valahol a tó átellenes csücskében tekertek. Vicces, hogy pont egy napra időzítettük a tókerülést, a logisztika miatt mégsem tudtunk egyszerre, egy irányba haladni. Ennek is meg volt azonban a jó oldala: kétszer is meg kellett tervezni-szervezni, hol és mikor találkozunk, ez valamennyire elterelte figyelmünket a hátralevő több tucat kilométerről.

És ez volt utunk fő tanulsága: apró célokat kell magad elé kitűzni. Nem olyanokat, hogy "a következő falunál kajálunk" meg "Csopakon fagyizunk egyet". Érdemes néhány találkozót leszervezni, hogy a pihenő valóban a pihenésről és a kikapcsolódásról szóljon, és sokkal könnyebb legyen visszaülni a nyeregbe. Nekünk is volt pár találkozónk, kétszer Gáborékkal, útközben pedig Judittal, Laciékkal és Szabival. (Meg Zitával, de ő végül nem csatlakozott hozzánk.)

Az utat, amely végül 208 kilométeres lett, nettó 12 óra 17 perc alatt teljesítettük. Reggel 6:45-kor indultunk, és a hosszúra nyúlt pihenők miatt végül nem végeztünk sötétedésig: 22:15-kor futottunk be Sóstóra. Átlagsebességünk néhány tizeddel 20 km/h fölött maradt.

Utunk során végig azt éreztük, az elmúlt évek alatt fejlődött a közlekedési kultúra. Szinte mindenhol udvarias és segítőkész emberekkel találkoztunk. Az egyetlen negatív élmény az Akali strand bejárata melletti büfénél (Akali Café) ért minket. Vettünk kólát, üdítőt, hot-dogot, melegszendvicset, majd miután mindezeket elfogyasztottuk, megkértük az eladó hölgyet, töltse meg kulacsainkat csapvízzel. Ő ettől kategorikusan elhatárolódott, mondván, hogy ez nem üzlet neki, vegyünk csak szépen ásványvizet. Köszönjük szépen a segítséget!

De tényleg ennyit a negatívumokról, a célt elértük, a kört teljesítettük, és elégedetten zuhantunk be az ágyba. Az útnak az alábbi kis videó próbál emléket állítani:

Balaton-kör from Bandita on Vimeo.

A verseny

Balaton-kerülő ultramaraton, melyet egyéni indulók, kettő, öt és 10 fős csapatok teljesítenek megállás nélkül, vagy két nap alatt. A futókat gyakran kísérik kerékpárosok, ebből alakult ki az, hogy van külön bringás mezőny is. Ez azonban túra, nem verseny: nincs tömegrajt, nincs időmérés, nincs végeredmény. Csak a teljesítés számít, ezt azonban éremmel jutalmazzák.

A tumultus elkerülése miatt a rajt sem egyszerre van. Az egyéni indulók és a párosok reggel 6-kor, a bringások 9 és 11.30 között, az öt és tíz fős váltók pedig délután 2-kor startolnak Tihanyból.

Az útvonal

Tihanyból indultunk, és rögtön eltávolodtunk a Balcsitól: a Káli-medence településeit vettük sorra. A Pécsely-Dörgicse szakasz számos alattomos emelkedővel nehezíti meg a dolgunkat. Johnny kitűnő rajt után itt el is tűnt a szemünk elől, és mivel az első két frissítőpontnál nem várt be minket, sejtettük, már csak a célban fogjuk őt látni. Dörgicse és Köveskál közt földúton, a hegyoldalban vezet az út, itt vissza is esett az átlagunk 18.7-ről 17.8-ra. A sziklás szakasz mindkettőnk bringáját megviselhette, mert nem sokkal később (legalábbis UB-szemmel nézve) G-nek és nekem is belsőt kellett cserélni a hátsó kerékben. Köveskál után még mindig akad pár alattomos emelkedő, de már ismét aszfalton. És egyre több a száguldás.

A szigligeti vár tövében elhaladva lassan elérjük a tópartot - bő 50 kilométer kell a tókerülő túrán, hogy meglássuk a vizet! Keszthelyig már sík terepen haladunk, és nagy ívben ráfordulunk a déli partra. A déli, sík szakasz viszonylag eseménytelen, papíron jó átlaggal teljesíthető. A hőség azonban sokat kivesz a túrázóból:hiába javítottuk fel átlagsebességünket 19.4-re, Szántódnál már ismét “csak” 19.1-nél jártunk. Ezt naplemente után, Aligáig sikerült feltornászni újból 19.3-ra, de jött a Club Aligából kivezető emelkedő, majd a hullámos, sötét, nehezen belátható szakaszok, és persze a fáradtság. A sötét nagy előnye volt, hogy egyre kevesebbet néztem az órán a hátralevő kilométereket, csak “leszegett fejjel” nyomultam előre. Az utolsó néhány (40-50) kilométer már darálósra sikeredett, de vélhetően a kánikula miatt így is a tervezettnél jó 2-3 órával később sikerült célba érni.

Frissítőpontok

A bringások az út során 8 ponton frissíthettek, ezek egyben ellenőrző pontok is voltak, ahol pecsételtek a teljesítést igazoló füzetbe. Dörgicsén (20 km) már kezdtük érezni, hogy kemény lesz a meleg, a frissítés után viszonylag hamar tovább indultunk. Köveskál (31.6 km) közel volt, de nehéz terepen jutottunk el idáig, többet is időztünk. Vonyarcvashegyig (61.9 km) már egy hosszabb etap várt ránk, terveztünk is egy köztes pihenőt, amiből végül kettő lett, mindkettő defekt miatt. A váltópontnál fröccsel kínáltak minket, ami jól is esett így délután 2 körül, a legnagyobb kánikulában. Ekkor jött a mélypont: Keszthely után a nagy semmi, csak a kánikula, sehol egy árnyékos szakasz. Balatonberényig (83.8 km) a túlélésre játszottam, odaérve lerogytunk a fűbe, és kész. Egy futó sporttárs egyenesen beleült a frissítő vizet tartalmazó lavórba, és slaggal locsolta magát. Több egyéni futó - itt kezdtük utolérni őket - már arról beszélt, hogy ezt így, ilyen körülmények között nincs is értelme folytatni. A hivatalos adatok alapján 166 egyéni indulóból csupán 34 futónak sikerült szintidőn belül teljesítenie a 212 kilométeres futótávot. A keszthelyi ellenőrző állomásig (60 km) már 50 ultrafutó feladta a hőség miatt. (forrás: futas.net).

A következő bringás checkpoint Balatonboglár (112.2 km) volt. Talán a banán hozta meg a lendületet, mert annak ellenére, hogy alig bírtam ismét nyeregbe pattanni, egész jól ment a tekerés. Bogláron a pihenőnél szabadtéri fitness-terem volt kialakítva, éppen spinning edzésre készültek. A hülyék, ilyen melegben tekerni... Szántódig (136.4 km) ismét beiktattunk egy köztes pihenőt, Földváron hívattuk meg magunkat egy búzasörre. Ez is életmentőnek bizonyult: Szántódon nem pihentem sokat célba vettem Aligát (162.5 km). Csak a sóstói strandnál álltam meg, fagyizni szerettem volna, de ilyen későn már nem lehetett, maradt a kóla. A világosi emelkedőn szerencsére nem kellett feltekerni, mert a Club Aliga területén volt a frissítőállomás. Na innen viszont egy kemény kaptató vezetett fel, le is kellett szállnom a gépről. Aztán megindult az éjszakai menet, néhányan falkába verődtünk, hogy könnyebben leküzdjük a fáradtságot. Beindult a darálás is, nagyon szerettünk volna már célba érni. Még egy ellenőrző pont volt Káptalanfüreden (188.9 km), innen megállás nélkül tekertünk Tihanyig, csak néhány kisebb akadállyal kellett megküzdeni (részeg fiatalok Füreden, giga emelkedő Tihany előtt).

Aztán eljött a hajnali kettő, és átgurultam a célvonalon!

Az eredmény

• 212,3 km, óra szerint. Meglepően pontosan egybeesik a hivatalos távval!
• Az átlag végül 18.4 lett.
• Maximális sebesség: 51 km/h. Szerintem pont a befutó előtti lejtőn, az utolsó pillanatban...
• Idő: nettó 13 óra 31 perc, bruttó 16 óra 19 perc, vagyis több mint két és fél óra pihenéssel telt. Ezen lehetett volna még spórolni, ha nincs a nagy meleg és a két defekt. Fürdésről meg ne is beszéljünk!
• Johnny, akit a második kanyarban veszítettünk el a szemünk elől, jó 4 órával jobb időt tekert, este 10 körül beért. Johnny egy gép, mindig is mondtam!
• Érdekességképpen: az egyéni győztes futó Dr. Lubics Szilvia, ideje: 22:10:58.
• A Vasöntöde Running Team 5 fős váltója 20 óra 58 perces idővel a 44. helyen zárt a 95 csapatos mezőnyben. Gratula a srácoknak és kísérőjüknek!

Az élmények

Na az volt bőven, bár tény, hogy két éve, amikor a futókat kísértem, jóval nagyobb volt a tömeg, így a hangulat is, de úton-útfélen kedves emberek biztatásával találkoztunk, és nekünk is mindig volt egy-két jó szavunk a lehagyott futókhoz. Hihetetlen élmény legyűrni ekkora távot, egyszer mindenki próbálja ki! Egyszer. Ennyi nekem is elég volt, azt hiszem. Elértem egy nagy célt, most lehet újat keresni. Azt hiszem, rámegyek a minőségre, a mennyiség helyett! :)

Sümeg vára alig néhány kilométerre a Balatontól igazi turistalátványosság. A vár a Wikipedia szerint egy kúp alakú alsó krétai korú mészkőhegy tetején áll, a tengerszint fölött 270 méter magasságban, látványosan kiemelkedve a város átlagosan 180-200 méteres tengerszint feletti magasságából . Alaprajza sokszögű, észak-dél irányában elhúzódó, 125 méter hosszú és 80 méter szélességű, belsőtornyos lakóvár, meredek hegyoldallal körítve, az oldalra lenyúló "tarisznyavárral".

Ezt a várat céloztuk meg, kerékpárjainkkal felfegyverkezve. Hogy ne legyen túl könnyű dolgunk, jó 30 kilométeres távolságról indultunk, Balatongyörökről. Az ellenség rögtön az elején megpróbálta utunkat állni: a 71-es főutat Vállus irányába keresztezve útépítésbe, útlezárásba botlottunk. Szerencsére el tudtuk tolni a drótszamarakat a munkagépek mellett, és megkezdhettük lassú de biztos emelkedésünket a Keszthelyi-hegység belseje felé. Jó 7-8 km után elértük a tetőt, egy tisztást, ahol megpihentünk és tízóraiztunk. Innentől hullámos, de jobbára lejtős úton haladtunk Válluson át Várvölgybe, ahol Zalaszántó felé vettük az irányt.

Itt egy sajnálatos, de viszonylag szerencsés kimenetelű baleset nehezítette meg az életünket. Zalaszántó belterületén, alig 10 km/h-s sebességnél elém vágott egy 70 körüli bácsika, aki úgy gondolta, hogy hazaért, ezért befordult balra - minden előzetes jelzés és körültekintés nélkül. Mi összementünk, az ösztönszerű test-test elleni küzdelemből én jöttem ki győztesen (pedig hol volt még a vár ostroma???), a bácsi elesett, pont Timi elé, akinek más menekülési útvonala nem volt, csak az árok, melynek túlsó partja betonnal volt kiöntve. Természetesen ő is a földön kötött ki, de mire ezt konstatáltam, a bácsika már felpattant, és a bringáját is összeszedte. Neki - hála az égnek - semmi baja nem lett, Timi bokája viszont csúnyán bedagadt. A "vétkes" úriember és a szomszédasszony rendkívül segítőkésznek bizonyult, és még egy autó is megállt érdeklődni, hogy kell-e segítség. Lényeg a lényeg, a bokát ápoltuk egy kicsit, pihentünk egy nagyot amíg a többiek a buddhista sztúpát, Európa legnagyobb buddhista szentélyét meglátogatták, majd ha összeszorított fogakkal is, de folytattuk utunkat. (Ezúton is köszönet a segítségért és a kedvességért!)

Egy-két kaptató után megkezdtük az utolsó rohamot - sík terepen, erős szembeszélben. Végül elértük a várat. Güssinghez hasonlóan megpróbáltunk a bejáratig feltekerni, de ezúttal senki nem járt sikerrel. Odafent meglepően kevés látogató volt, így kényelmesen körül tudtunk nézni az igényesen felújított erődítményben. Az ebédünket már odalenn a büféknél, valamelyest árnyékosabb helyen fogyasztottuk el.

Eztán jött a hagyományosan unalmasabb rész: az út hazafele. Az első néhány kilométer még élmény volt a forgalomtól elzárt erdei utakon, de Uzsánál kikeveredtünk a 84-es főútra, ahonnan még jó 10 kilométert kellett "forgalomban" kerekeznünk a Balcsi partjáig. Itt kezdett szétszakadozni a mezőny is. Rövid pihenő után még 5-6 kilométer várt ránk a tóparti bringaúton az autóinkig.

Az én órámon kereken 70.00 km állt, amikor célba értem, akik a sztúpánál is jártak, bő 5 kilométert rászámolhattak még a távra. Plusz néhány órát, mire Budapestre visszaértek. Nekünk szerencsére csak Ajkáig kellett autóznunk. Ahol, még előző nap sikerült egy jó fotót csinálnom a kocsiból. A kép címe: Biciklit a bicikliútra! (PeZo kiegészítése: benzinket a benzinkútra!)

Végül pedig egy térkép, Kati és Miklós jóvoltából:

Sosem voltam nagy futó. Még gimista koromban egyszer lefutottam Fehérvár belvárosában a számomra ultramaratonnak tűnő, 5 km-es távot egy Samsungos pólóért. A táv fele persze sétával telt, de elhatároztam, hogy a következőre már készülni fogok, hogy jobban bírjam. A sors azonban úgy rendelte, hogy ne legyen több Samsung-futás, így hamar véget ért futóversenyzői karrierem.

Vasöntödés csapattársaim azonban rákaptak a futásra, mintegy kiegészítő sportágként a kosárlabda mellett. Eddig nem nagyon tartottam velük, de most kitalálták, hogy az Ultrabalaton nevű rendezvény keretében, ötös váltóban körbefutják a Balatont, megállás nélkül. Ehhez kerestek kerékpáros kísérőt, aki körbetekeri velük a Magyar Tengert, váltás és megállás nélkül. Rövid ideig gondolkodtam csak, aztán a kihívás felülkerekedett a kételyeken és aggályokon: belevágtam.

Megkezdődött a visszaszámlálás!

Szombaton reggel 10 órakor Tihanyból elrajtol az Ultrabalaton mezőnye. A Vasöntöde  KC különítménye is vállalkozik rá, hogy non-stop körbefussa a magyar tengert. Öten osztoznak a 212 kilométeren, a verőfényes déli órákon, az enyhe estén és a biztos holtpontot jelentő hajnalon. Egy kerékpáros kísérő - jómagam - pedig végig a srácokkal lesz, fotókat készít, filmet forgat, és rövid üzenetekben tájékoztatja a rokonokat, barátokat és minden érdeklődőt a verseny és a futók állapotáról.

Szurkolj Te is nekik, kövesd az eseményeket itt, a Bandita World Tour oldalán, vagy pedig a Vasöntöde KC honlapján! És üzenj nekik itt a blogon, vagy twitteren!

Már-már hagyomány a Dróthuszárok körében, hogy minden évben egy napot a Balaton partján töltünk. Így, ha nem is egy többnapos túra keretében, de néhány év alatt körbejárjuk a Magyar Tengert, és annak közvetlen környezetét. Az elmúlt években a Balaton-felvidék volt terítéken, most pedig a tó keleti medencéje került célkeresztbe.

Ismét a szélrózsa minden irányából érkeztünk a túrára, a csapat egy része a fehérvári Shell kútnál találkozott, ahonnan konvolyban autóztunk a siófoki Aranypartra. Itt csatlakoztak hozzánk Tiborék, Mohácsi Gáborék, és a vonattal érkező Robiék. Fél tíz után vágtunk neki a több mint 80 km-es távnak, de akkor még nem sejtettük, hogy akkora tempót fogunk diktálni, hogy kényelmesen bele fog férni a délutánba egy ekkora táv, a viszonylag kései indulás ellenére.