2012. őszén volt szerencsénk egy két hetes körutat tenni a Maláj-félszigeten. Az ott gyűjtött élményeinkről szóló bejegyzés-sorozat aktuális cikkében a Taman Negara nemzeti parkban kalandozunk.

Az előző bejegyzésben ott hagytuk abba, hogy Szingapúrból Johor Bahruba átbuszozva vonatra szálltunk, hogy az éjszaka leple alatt megközelítsük Jerantut városát. A vonaton hálókocsiban foglaltunk helyet. A vagon pangott az ürességtől de pont mellettünk egy kisgyermekes család fészkelte be magát. Gyereksírás, zakatolás, hideg - több tényező is az ellen játszott, hogy egy jót aludhassunk, hiába lett volna rá 5-6 óránk. Még az altató sem segített. Nem ért váratlanul a telefon ébresztője sem 5 előtt pár perccel. A kalauz ugyan megígérte, hogy felkelt minket, de biztos ami biztos, beállítottuk a vekkert is.

Kár volt, mert vonatunk jó egy órás késést szedett össze a több 100 kilométeres úton, így bőven pihengethettünk volna még. Sebaj, elérkeztünk Jerantutba, és a peronon nekiálltunk reggelizni. Egy taxis hiéna egyből lecsapott ránk, minden trükköt bevetett, hogy fuvarhoz jusson, de nem járt sikerrel. Jerantut központja pár perc sétára volt, a buszunk pedig fél 9-kor indult, így bőven volt időnk. A taxis azzal is bepróbálkozott, hogy már elment az utolsó busz (reggel hatkor!), amivel a 9 órás hajónkat elérnénk, így csak ő jöhet nálunk számításba. Végül azonban leráztuk és megreggeliztünk.

Besétáltunk a városkába, és megkezdtük a következő néhány nap megtervezését. Ehhez elsősorban a menetrendeket kellett megismernünk. Fél 8 körül nyitott az NKS utazási irodája, addig egy hotel halljában relaxáltunk. Sétálni nem nagyon volt merre, Jerantut valójában egy porfészek, nulla látnivalóval. Az NKS-nél megváltottuk a belépési engedélyünket a nemzeti parkba, megvettük a fotó- és videójegyeket, a busz- és hajójegyet, majd - jobb híján - várni kezdtünk. Fél 9 után pár perccel begördült az iroda elé a busz, pontosabban a mikrobusz, mert csak négyen voltunk utasok. Rajtunk kívül egy holland pár érte még el a reggeli járatot, velük indultunk Kuala Tembeling felé.

A Kuala egyébként torkolatot jelent, a Tembeling pedig a folyó neve, ahol már várt ránk egy hosszúkás csónak. Kb. 20 főre volt méretezve, mi négyen kényelmesen elfértünk. Felpakoltuk csomagjainkat és megkezdődött a kb. 3 órás utazás. A motor zaja, mint a vasárnap délutáni Forma 1-es futam, hamar álomba ringatott minket. A padlóra ledobált szivacsok nem kínáltak túl kényelmes fekhelyet, gyakran felébredtünk, de így legalább nem maradtunk le a változatos élővilágról (madarak, majmok, vizibivalyok, stb).

A csónak Kuala Tahan faluig vitt minket. A folyó bal partján sorakozó úszó éttermeknél szálltunk ki. Itt zajlik igazán az élet: innen lehet felsétálni a faluba, de innen indulnak a szervezett programok, és itt lehet igazán jókat enni is. Kaptunk egy rövid ismertetőt a szabadidős lehetőségekről, majd belekezdtünk a szálláskeresésbe. Volt egy kis helyi térképünk a hotelekről, a Lonely Planet alapján leszűkítettük a lehetőségeket, és útnak indultunk. Végül pár száz méterre a parttól, egy meredek domb tetején találtunk egy megfelelő szobát. Három emeletes ágy volt benne, és saját fürdő. A hat férőhelyből négyet lefoglaltunk (Tomiékat estére vártuk), és a tulaj megígérte, hogy a maradék két helyet senkinek nem fogja kiadni. Nem vállalt nagy kockázatot: előszezon lévén nem hemzsegtek az érdeklődők. Természetesen itt is tudtunk alkudni, és végül két kellemes éjszakát töltöttünk itt, mindentől távol, az erdő szélén.

Miután lecuccoltunk, lementünk ebédelni a folyópartra, majd csendespihenőt tartottunk. Fárasztó volt ez a több 100 kilométer, amit Szingapúr óta magunk mögött hagytunk, ránk fért a pihenés. Ötre aztán visszamentünk a folyóhoz. Végre befutottak Tomiék is, és innentől együtt folytathattuk utunkat!

Este meg is volt az első közös program, az éjszakai dzsungeltúra. Felfegyverkeztünk zseblámpákkal, majd az éttermektől áthajóztunk a folyó túlpartjára, a park bejáratához. Itt található egy 5 csillagos hotel is, csinos faházakkal, gondolom a mi szobánk árának többszöröséért. A házak közül indul egy ösvény, ami nem is igazán ösvény, mert az út végig ki van építve, gyakorlatilag egy 40 cm magas platformon lehet tenni egy jó nagy kört az erdőben. Vezetőnk is volt, aki zseblámpája fényénél mutogatta meg nekünk a dzsungel éjszakai élővilágát. Láttunk pókokat, skorpiót, óriáshangyákat, mindenféle egyéb rovart, a végén pedig szarvasokat is. Izgalmas volt megismerkedni egy tőlünk eddig teljesen távol álló élővilággal. Az erdőről érdemes tudni, hogy itt, az egyenlítő közelében nem pusztított a jégkorszak, így a Taman Negara fáit tartják a világ legrégebbi esőerdőjének.

Másnapra két fél napos programot terveztünk. Délelőtt egy rövid túrán vettünk részt, melynek első fele a "Canopy Walkway"-re hallgatott. A fák között, a lombkorona-szintnél hidakat feszítettek ki, ezeken végigsétálva testközelből lehet megismerkedni a dzsungel növényzetével. Sajnos a hidak fele felújítás miatt le volt zárva (3 évente kicserélik az összes hidat, annak minden egyes alkotóelemét, gépek használatát mellőzve), így csak 7 függőhídon kelhettünk át, összesen 280 métert megtéve. Az élmény azonban így is fantasztikus volt.

A canopy után felmásztunk még két kisebb dombra is. Tegnap esti idegenvezetőnket követve először az éjszakai túráról már jól ismert platformokon vezetett az utunk, ám ezek egyszer csak elfogytak a lábunk alól és végre rendes ösvényeken túrázhattunk. A platform folytatása már épült, ha egyszer elkészül, jelentősen meg fogja könnyíteni a mászást.

Van itt azonban néhány szó, amit idézőjelbe kellett volna tennem. A fokozódó hőség és a magas páratartalom miatt annyira izzadtunk, mint még soha. Még Öcsi is megizzadt, pedig ez rá egyáltalán nem jellemző. Így az, hogy "végre rendes ösvényeken túrázhattunk", egyáltalán nem esett jól ott és akkor, a dombok pedig egyáltalán nem tűntek úgy, hogy a "kisebb" fajtából valók. Végül azonban teljesítettük a küldetést, és a faluba visszacsónakázva elfogyasztottuk megérdemelt ebédünket.

Innen indult a délután programunk is, így csak az ebédlőasztalnál pihengettünk, nem mentünk vissza a szállásra. Újra csónakba pattantunk, és az Orang Asli falu felé vettük az irányt.

Ez a kis falu néhány házból áll a folyóparton, és kb. két tucatnyi nomád lakja. A bateq törzs tagjai, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak. Nincs saját földjük, ha feléltek mindent a környezetükben, egyszerűen odébbállnak. Ehhez meg is van a joguk, még akár a nemzeti parkon belül is letelepedhetnek. Vadászhatnak, de csak saját készítésű fegyvereikkel, és zsákmányukat nem adhatják el. Ha mégis a civilizációt választják, a kormánytól kapnak földet, amit megművelhetnek, de onnantól normális állampolgárként kell élniük (adófizetés, stb).

Az "Orang Asli" igazából nem is a falu neve, azt jelenti: ősi, eredeti emberek. Érdekességként: az orangutan jelentése "erdőben élő személy" (malájul az orang személyt, a hutan pedig erdőt jelent).

A faluban megcsodálhattuk a tűzcsiholás ősi tudományának fortélyait, kipróbálhattuk, milyen köpőcsővel vadászni - a nyilaink persze nem voltak méregbe mártva, és a célpont is csak egy plüssnyúl volt. Utána körbenézhettünk a házak között. Kettős érzés kerülgetett minket: a kisebbek játékos tekintetükkel keresték a szemkontaktust, de az idősebbek mintha a hátuk közepére sem kívánták volna a látogatókat. Pedig saját mércéjükkel mérve biztos jó pénzt kapnak a turistákat ideszállító irodáktól. Nem is nagyon bóklásztunk, inkább megálltunk a falu szélén, és onnan nézelődtünk. Aztán eljött az indulás pillanata.

Visszahajóztunk a falunkba, vacsiztunk egyet, eldumálgattunk egy 20 éves holland sráccal, akivel a délután során haverkodtunk össze, majd együtt megkerestük Kuala Tahan egyetlen szállodáját, ahol sört lehet kapni. Nem volt olcsó (10RM, kb. 730 Ft), de azért a szingapúri áraktól jócskán elmaradt. És jól is esett egy pohár (doboz) Tiger.

Nyugovóra tértünk, hogy másnap időben fel tudjunk kelni: a reggeli busszal elhagytuk Taman Negarát és Jerantuton valamint Kuala Lumpuron keresztül a nyugati parti Georgetown felé vettük az irányt.