Számomra ez volt az első 2014-es Dróthuszár túra, amelyet nem csak azért vártam nagyon, mert szülőföldem szűk környezetét járta be, hanem mert kipróbálhattam végre az új bringámat is. A "végre" persze erős túlzás, hiszen mindössze két nappal a túra előtt hoztam haza a boltból. A régi bringám (Mongoose, alias Mongi, aki "szereti a hegyeket") Fehérváron volt, így apu le tudta szerelni róla az átpakolandó alkatrészeket. Pénteken elég későn értem Fehérvárra, így fél 10 magasságában tudtunk nekiállni a munkálatoknak. Ahogy kell, több problémába is belefutottunk csak hogy ne tudjunk időben lefeküdni aludni. A kilométerórám konzolja elpattant, így fúrással és gyorskötözővel sikerült rögzíteni. A csomagtartónak útban volt a tárcsafék, így alternatív rögzítőpontot kellett keresni. A kormány is szűkösnek bizonyult a sok bizbasz számára, de háromnegyed 11-re minden a helyére került, lehetett menni szunyálni.

Reggel 8.45-kor volt a találkozó Iszkaszentgyörgyön. A többség Budapest felől érkezett kocsival, én természetesen kitekertem. Az első kellemes meglepetés itt ért: Iszkáig jó minőségű, gyér forgalmú kerékpárút vezet. Az első 12 km így a vártnál kellemesebben telt, még meg is álltam egyszer fotózni az út menti gémeskútnál. Egy kicsit Ausztriában éreztem magam. Korán kiértem a találkozási pontra, a többiek még sehol, úgyhogy volt időm feltekerni az 1735-ben épült katolikus plébániatemplomhoz.

Miután mindenki befutott, és felnyergeltük drótszamarainkat, az első utunk az Amadé-, Bajzáth-, Pappenheim kastély felé vezetett, amelyet Amadé Antal kezdett építeni az 1700-as években, és 1800-ban került a Bajzáth család tulajdonába. A XX. század elején gróf Pappenheim Siegfried jelentősen átépítette. Látszik is az épületen, hogy "több darabból áll", de ez nem vont le sokat a pompájából. Az épületeket egyébként a mai napig hasznosítják, iskola működik itt, a régi istállóban pedig tornaterem.

Biztos, ami biztos már itt, a túra legelején elkészítettük a csoportképet, majd Guttamásin (8. km) keresztül a Gaja-szurdok bejárata felé vettük az irányt (12. km). Itt tízórai-szünetet tartottunk, és egy kicsit dilemmáztunk a folytatásról. Gábor eredetileg egy lezárt erdei utat szemelt ki Balinka felé, de félő volt, hogy az út végén található lezárt kapu miatt jöhetünk vissza 5-6 km-t és kerülhetünk egy jó nagyot. Amikor kiderült, hogy a térképen nem lezárt kapu van, hanem a Klezart-kapu, jót derültünk, de mégsem arra indultunk, mert a behajtani tilos tábla és a bejáratnál elhelyezett figyelmeztető szöveg ("a vadászok lelőnek mindenkit! - vagy legalábbis szigorúan büntetnek") hatásos volt. Ellenben kiderült, hogy a Gaja szurdok felső kijáratánál a régi létrát kapura cserélték, így gond nélkül végig tudtunk gurulni a patakparton (egy rövid sziklás részt kivéve). Így végül nagyon jól jártunk, bátran mondhatom, hogy ez volt a túra legszebb része.

A Klezart-kapus eset pont a guttamási körzeti megbízott épülete előtti füves-pados részen derült ki. Cooper meg is jegyezte:
- Tudjátok, hogy az Őrségben vagyunk? A Rend-őrségben?

Balinkára (16. km) így Bodajk kikerülésével jutottunk, 5 kilométert lecsípve a túra össztávjából. Balinkára beérve bizarr látvány fogadott minket: egy idősebb úriember aludt az úton elfeküdve, enyhén vérző fejjel. A lánya(?) jött épp elé, kérdezgette, hogy mivanmá?, látszott, hogy nem először fordul elő ilyesmi. Minket meg sürgetett, hogy menjünk nyugodtan tovább. Oké, mondtam, de azért szemrevételeztem a műanyag szatyorból kikandikáló Koccintóst. Erről sajnos nincs fotóm.

Balinka után egy szeles és hepehupás, de inkább emelkedős etap következett Mórig (29. km), ahol a Lamberg-kastély szépen gondozott kertjében tartottunk ebédszünetet. Móron ennél többet nem időztünk, nyeregbe pattantunk, és próbáltunk találni egy Csókakőre vezető utat a hegyoldalban, a szőlők között. A küldetést teljesítettük, bár nem pont a kiszemelt útvonalon, de átértünk a török idők előtt csak Váralja néven ismert településre (38. km). A pincék között kanyargó, szűk utakon tekertünk fel a vár alatti parkolóig, innen gyalog folytattuk utunkat. A vár felújítását 1995 óta a Csókakői Várbarátok Társasága végzi, főleg adományokból, támogatásokból. Lassan, de biztosan haladnak, a munkálatok miatt a várnak csak egy része látogatható, de legalább ingyen. A panorámáért mindenképpen megéri felcaplatni, főleg tiszta időben. Most nem látszott Fehérvár, így hiába próbáltam hazaintegetni.

Csókakőről a 81-es főút felé nagyon jót lehet gurulni a kis forgalmú úton. Utána viszont 100 métert meg kell tenni a 81-esen, hogy átérjünk a bodajki bekötőútra. Bodajkon (43. km) semmit nem időztünk, mentünk tovább egyenesen Fehérvárcsurgóra (49. km). Az 1844-ben épült Károlyi-kastély parkjában dőltünk le egy kis időre a fűbe. Az épületbe ugyan nem mentünk be, de eldöntöttem, hogy hamarosan visszatérünk ide, elfogyasztani egy kellemes ebédet a teraszon, és sétálni egyet a parkban.

Csurgó után már nem volt megállás az autókig: áttekertünk a szellem-iparvárosra emlékeztető Kincsesbányán (53. km), majd jó minőségű, új aszfalton, hátszélben száguldottunk vissza az autókhoz (57. km). A csapat többi tagja bepakolt a kocsikba, én meg a jól bevált iszkai bringaúton hazatekertem Fehérvárra. 85 kilométerrel avattam fel az új bringát.

Végezetül pedig álljon itt egy vidám kis videó Iszkaszentgyörgyről, az iszkaszentgyörgyiektől:

(A képek egy részéért köszönet Coopernek!)

Bő két hónapja nem született bejegyzés a blogon - ez főleg az időjárásnak tudható be. Igaz, tartottunk két bemelegítő gyalogtúrát a Dróthuszárokkal, mintegy felkészülésként a kerékpáros szezonra. Azóta persze túl vagyunk a szezonnyitó bringázáson, és kitekintve az ablakon elmondható: a tél még mindig nem múlt el! Ahogy a facebook-on valaki találóan megírta: "Hétvégén áttérünk a nyári időszámításra. Hurrá, egy órával többet szánkózhatunk!"

De vissza a gyalogtúrákhoz! Első utunk a Vác fölé magasodó Naszályra vezetett. Az utazást kicsit trükkösen oldottuk meg: túránk célpontjára, Szendehely-Katalinpusztára autóztunk. Rövid keresgélés után megtaláltuk az ideális parkolóhelyet, majd bebuszoztunk Vácra. Itt találkoztunk a többiekkel, akikkel közösen buszoztunk tovább Kosdra. A falut elhagyva nekivágtunk a havas emelkedőnek. Egy rövid időre egy kutyus is mellénk szegődött, de a bányász emlékműnél visszafordult. Mi meneteltünk tovább felfelé a kilátóhoz. Közben terepfutók kerültek el minket, akikről később kiderült, hogy alapozó kajakosok. Nem sokkal utánuk mi is felértünk a 652 méteres Naszály-csúcsra. Hűvös szélben fogyasztottuk el ebédünket, néhányan az omladozó toronyba is felküzdötték magukat.

Lefelé is kalandos utunk volt, a havas-köves részek néhol meglehetősen meredekek voltak, és csak gatyafékkel sikerült megállnunk. Leérve a völgybe már csak a kilométereket számoltuk, és az órát néztük, hogy a csapat nagyobbik fele melyik busszal tud majd visszajutni Vácra. Szendehelynél még belefért az időnkbe, hogy tiszteletünket tegyük a Rockenbauer Pál emlékét őrző kopjafánál. Elköszöntünk a többiektől, és hazakocsikáztunk.

Jól esett a mozgás a friss levegőn, ezért izgatottan vártuk a következő, március eleji túrát a Gaja völgyében. 2012 végén már kalandoztunk a Bakonyban, akkor a Cuha-szurdokban tettünk egy kiadós sétát. Most ismét Székesfehérvárról vágtunk neki a túrának, és először Bodajkra autóztunk.

Jó szokás szerint már a túra elején mellénk szegődött egy kutyus, ezúttal egy beagle keverék. Egész kitartó volt, de erre még visszatérek. A kék és piros jelek mentén elhagyva a falut, felmásztunk a Gaja fölé magasodó vonulatra. Egy geoládát is megpróbáltunk megkeresni (GCGAJA), de nem jártunk sikerrel. A Varjúvárnál léptünk be a völgybe, innentől a hol kiszélesedő, hol összeszűkülő, de mindenhol jól járható szurdokban sétáltunk, a patak folyásirányában. Félúton pihenőt tartottunk: itt egykoron két hatalmas fa (Ádám és Éva) magasodtak, ma már csak az egyik létezik, az is kidőlve, és hidat képezve a patak két partja felett. Átkelve a hídon, hatalmas hóvirág-mezőket találtunk. Mégis a bal parton folytattuk utunkat, egészen a völgy végénél kialakított pihenőhelyig. Fifit, a beagle-t itt veszítettük el, leragadt egy tűzrakó helynél,ahol ízletes falatokkal kínálták. Remélem, hazatalált!

Mi viszont majdnem eltévedtünk, de hamar megtaláltuk a jó irányt, és a kék, majd a piros jelzést követve visszakapaszkodtunk a gerincre. Halomsírokat hagytunk magunk mögött, majd az Alba Regia forrásnál pihentünk meg. Bodajk határában megtekintettük a szoborparkot, majd megkerültük a szebb napokat is megélt, most zárva tartott Lamberg kastélyt. Mielőtt hazaindultunk, még felmásztunk az 1700-as évek közepén épült kálváriára. 12 kilométerrel a lábunkban indultunk hazafelé.

És már alig vártuk a tavaszt, a bringaszezon kezdetét...