"ide egyszer el kell jönni!"

BDT World Tour


Kilátók Veszprémtől Bándig

2017. október 28. - Bandita6

A Dróthuszárok erre az évre szögre akasztották kerékpárjaikat, leporolták túrabakancsaikat és két lábon vágtak neki újra az országnak. Aktuális túrájuk Veszprémből indult, Bándon ért véget, majd - az eredeti tervek szerint - busszal jutottak vissza a királynék városába. Ebbe a túrába csatlakoztunk be mi is, egy kis csavarral: mivel Ajka felől érkeztünk, így Bándon tettük le a kocsit, és bebuszoztunk Veszprémbe, megspórolva ezzel a délutáni kanyart.

img_1273.JPG

A találkozó az Állatkert parkolójában volt 8:45-kor, így mire mi a Színháztól egy McDonald's-os kitérővel megérkeztünk a starthelyre, bő 2 kilométer már volt a lábunkban. Az Endomondót a mekizés után indítottam, így "hivatalosan" 1,9 km volt a bemelegítés.

A parkolóban nem sokat időztünk, hiszen mindenki pontosan érkezett, így a piros jelzés mentén el is indultunk a Gulya-dombra. A Laczkó Dezső forrás hűsítő vizét nem sokan kóstoltuk meg az alig 10 fokos időben, a 8-as főúton átkelve a Csatárhegy felé vettük az irányt. Egy rövid szakaszon eltértünk a jelölt úttól, így az Ördögrágta-követ nem tudtuk szemrevételezni. A Csatárhegy lábához közeledve esni kezdett az eső. Nem durván, inkább csak kellemetlen volt, ahogy az apró cseppeket fújta az arcunkba a szél, de nem áztunk bőrig. A Csatárhegyi kilátó fedezékében fogyasztottuk el tízórainkat, a torony tetejéből nem igazán lehetett élvezni a panorámát.

img_1288.JPG

A hegyre vezető út érdekessége volt a kápolna, valamint egy kőre festett turistajel, amelyre filctollal írtak motiváló üzenetet:

"Mindegy, hogy merre tartasz, csak mindig haladj!"

Utunkat a 8-as főút zaja aláfestő zeneként kísérte végig. A Csatárhegyről leereszkedve a Séd duzzasztóig volt talán egy kicsit nyugodtabb az út, a dombok fedezékében. Az ereszkedés a vizes avaron elég nehézkes volt, de legalább az eső elállt menet közben. A Séd duzzasztó valójában egy beton vízlépcső, két lépésben három méteres eséssel. Valaha malom tartozhatott hozzá.

A Malom-hegyet és a Vár-hegyet megkerülve jutottunk el a Miklós Pál-hegy lábáig. Egy tanösvény indult jobbra a hegytetőn álló kilátóig, de mi ezt a visszaútra tartogattuk, ezért balra, a piros háromszög jelzés mentén indultunk tovább. Félig megkerültük a hegyet, majd elindult a kaptató felfelé. 270 méterről másztunk fel közel 450 méteres magasságba. Voltak elég meredek szakaszok is, így nagyon megörültünk a 2015-ben átadott Majer Antal kilátó látványának.

img_1302b.jpg

A kilátó töve ismét frissítőállomást jelentett. A 22 méteres torony tetején elég erős volt a szél, így nem sokat időztünk ott, de legalább az eső nem nehezítette az életünket. Lefelé a már említett Tiszafás tanösvényen jöttünk, amelyen még a felfelé vezető útnál is meredekebb szakaszokba botlottunk.

"A Szentgáli Tiszafás legkönnyebben Bánd felől közelíthető meg, de Szentgálról is elérhető kb. 4 km hosszú földúton. A 213 hektár területű erdő óriási génrezervációs értékkel bír. Az országos jelentőségű természetvédelmi területből 173 hektár bekerített. A tiszafást a piros jelzésű turistaút tárja fel, amelyről az 1951 óta védett sajátos őshonos erdőtársulás, a bakonyi tiszafás bükkös figyelhető meg. (forrás: VERGA Zrt.)"

A túra utolsó látványossága a bándi Essegvár volt. Pontosabban annak romjai, melynek alapjait a kutatások szerint 1270 körül rakták le. A várnál egy 2012-es kerékpártúra alkalmával hosszabban időztünk, most a szeles idő miatt hamar távoztunk. A várdombról amúgy pazar kilátás nyílik Bándra és környékére, ki is szemeltük túránk végállomását, a Kakukk vendéglőt.

Itt ért véget bruttó 19 kilométeres gyalogtúránk. Az útvonal:

Végül néhány további fotó:

 

És maga az út:

Várak, kastélyok Fejér megyében

Számomra ez volt az első 2014-es Dróthuszár túra, amelyet nem csak azért vártam nagyon, mert szülőföldem szűk környezetét járta be, hanem mert kipróbálhattam végre az új bringámat is. A "végre" persze erős túlzás, hiszen mindössze két nappal a túra előtt hoztam haza a boltból. A régi bringám (Mongoose, alias Mongi, aki "szereti a hegyeket") Fehérváron volt, így apu le tudta szerelni róla az átpakolandó alkatrészeket. Pénteken elég későn értem Fehérvárra, így fél 10 magasságában tudtunk nekiállni a munkálatoknak. Ahogy kell, több problémába is belefutottunk csak hogy ne tudjunk időben lefeküdni aludni. A kilométerórám konzolja elpattant, így fúrással és gyorskötözővel sikerült rögzíteni. A csomagtartónak útban volt a tárcsafék, így alternatív rögzítőpontot kellett keresni. A kormány is szűkösnek bizonyult a sok bizbasz számára, de háromnegyed 11-re minden a helyére került, lehetett menni szunyálni.

Reggel 8.45-kor volt a találkozó Iszkaszentgyörgyön. A többség Budapest felől érkezett kocsival, én természetesen kitekertem. Az első kellemes meglepetés itt ért: Iszkáig jó minőségű, gyér forgalmú kerékpárút vezet. Az első 12 km így a vártnál kellemesebben telt, még meg is álltam egyszer fotózni az út menti gémeskútnál. Egy kicsit Ausztriában éreztem magam. Korán kiértem a találkozási pontra, a többiek még sehol, úgyhogy volt időm feltekerni az 1735-ben épült katolikus plébániatemplomhoz.

Miután mindenki befutott, és felnyergeltük drótszamarainkat, az első utunk az Amadé-, Bajzáth-, Pappenheim kastély felé vezetett, amelyet Amadé Antal kezdett építeni az 1700-as években, és 1800-ban került a Bajzáth család tulajdonába. A XX. század elején gróf Pappenheim Siegfried jelentősen átépítette. Látszik is az épületen, hogy "több darabból áll", de ez nem vont le sokat a pompájából. Az épületeket egyébként a mai napig hasznosítják, iskola működik itt, a régi istállóban pedig tornaterem.

Biztos, ami biztos már itt, a túra legelején elkészítettük a csoportképet, majd Guttamásin (8. km) keresztül a Gaja-szurdok bejárata felé vettük az irányt (12. km). Itt tízórai-szünetet tartottunk, és egy kicsit dilemmáztunk a folytatásról. Gábor eredetileg egy lezárt erdei utat szemelt ki Balinka felé, de félő volt, hogy az út végén található lezárt kapu miatt jöhetünk vissza 5-6 km-t és kerülhetünk egy jó nagyot. Amikor kiderült, hogy a térképen nem lezárt kapu van, hanem a Klezart-kapu, jót derültünk, de mégsem arra indultunk, mert a behajtani tilos tábla és a bejáratnál elhelyezett figyelmeztető szöveg ("a vadászok lelőnek mindenkit! - vagy legalábbis szigorúan büntetnek") hatásos volt. Ellenben kiderült, hogy a Gaja szurdok felső kijáratánál a régi létrát kapura cserélték, így gond nélkül végig tudtunk gurulni a patakparton (egy rövid sziklás részt kivéve). Így végül nagyon jól jártunk, bátran mondhatom, hogy ez volt a túra legszebb része.

A Klezart-kapus eset pont a guttamási körzeti megbízott épülete előtti füves-pados részen derült ki. Cooper meg is jegyezte:
- Tudjátok, hogy az Őrségben vagyunk? A Rend-őrségben?

Balinkára (16. km) így Bodajk kikerülésével jutottunk, 5 kilométert lecsípve a túra össztávjából. Balinkára beérve bizarr látvány fogadott minket: egy idősebb úriember aludt az úton elfeküdve, enyhén vérző fejjel. A lánya(?) jött épp elé, kérdezgette, hogy mivanmá?, látszott, hogy nem először fordul elő ilyesmi. Minket meg sürgetett, hogy menjünk nyugodtan tovább. Oké, mondtam, de azért szemrevételeztem a műanyag szatyorból kikandikáló Koccintóst. Erről sajnos nincs fotóm.

Balinka után egy szeles és hepehupás, de inkább emelkedős etap következett Mórig (29. km), ahol a Lamberg-kastély szépen gondozott kertjében tartottunk ebédszünetet. Móron ennél többet nem időztünk, nyeregbe pattantunk, és próbáltunk találni egy Csókakőre vezető utat a hegyoldalban, a szőlők között. A küldetést teljesítettük, bár nem pont a kiszemelt útvonalon, de átértünk a török idők előtt csak Váralja néven ismert településre (38. km). A pincék között kanyargó, szűk utakon tekertünk fel a vár alatti parkolóig, innen gyalog folytattuk utunkat. A vár felújítását 1995 óta a Csókakői Várbarátok Társasága végzi, főleg adományokból, támogatásokból. Lassan, de biztosan haladnak, a munkálatok miatt a várnak csak egy része látogatható, de legalább ingyen. A panorámáért mindenképpen megéri felcaplatni, főleg tiszta időben. Most nem látszott Fehérvár, így hiába próbáltam hazaintegetni.

Csókakőről a 81-es főút felé nagyon jót lehet gurulni a kis forgalmú úton. Utána viszont 100 métert meg kell tenni a 81-esen, hogy átérjünk a bodajki bekötőútra. Bodajkon (43. km) semmit nem időztünk, mentünk tovább egyenesen Fehérvárcsurgóra (49. km). Az 1844-ben épült Károlyi-kastély parkjában dőltünk le egy kis időre a fűbe. Az épületbe ugyan nem mentünk be, de eldöntöttem, hogy hamarosan visszatérünk ide, elfogyasztani egy kellemes ebédet a teraszon, és sétálni egyet a parkban.

Csurgó után már nem volt megállás az autókig: áttekertünk a szellem-iparvárosra emlékeztető Kincsesbányán (53. km), majd jó minőségű, új aszfalton, hátszélben száguldottunk vissza az autókhoz (57. km). A csapat többi tagja bepakolt a kocsikba, én meg a jól bevált iszkai bringaúton hazatekertem Fehérvárra. 85 kilométerrel avattam fel az új bringát.

Végezetül pedig álljon itt egy vidám kis videó Iszkaszentgyörgyről, az iszkaszentgyörgyiektől:

(A képek egy részéért köszönet Coopernek!)

Bakony-beli kerékpártúra (2013)

2013. utolsó kerékpártúrája október első hétvégéjére esett. Bakonybélből indultunk, és bizony az időjárás erősen emlékeztetett a márciusi szezonnyitóra: 4 fok körül volt a hőmérséklet, elkélt a sapka, sál, kesztyű. (A sors fintora, hogy december végén kellemesebb időben lehetett volna kerekezni...) A nap azért kisütött, mire elindultunk, és mivel Bakonybélt elhagyva egyből az emelkedők felé kanyarodtunk, hamar elkezdtek lekerülni a rétegek.

2013_bakony_1.jpg

A Kőrishegy felé indultunk, de magát a csúcsot nem hódítottuk meg. Egy napos tisztáson tízóraiztunk, majd folytattuk a kapaszkodást felfelé. A Porva közelében fekvő Ménesjárás-pusztát céloztuk be elsőnek. A Porváig vezető út elég kalandosra sikeredett, elég rossz minőségű földúton, helyenként a bringákat tolva kapaszkodtunk ismét felfelé.

2013_bakony_2.jpg

Porva-Csesznek vasútállomás volt a következő cél, ahová egy erdei turistaúton jutottunk el, szintén nem kis erőfeszítések árán, több kisebb csapatra szakadva. Nekem még a csomagtartóm csavarjai is meglazultak a sok rázkódástól, és mivel teljesen magamra maradtam (a többiek letértek a megbeszélt jelzésről), a gumipókokkal kellett úgy rögzíteni a rendszert, hogy a bringát tolva el tudjak jutni a lejtő alján levő találkozási pontra. A javítások után kipihentük a nehézségeket a vasútállomáson, a javán már túl voltunk (már ami a terepviszonyokat illeti).

2013_bakony_3.jpg2013_bakony_4.jpg

Következett az abszolút kedvenc szakasz, a Cuha völgyének Vinyéig vezető fele. Élveztük is, a vízátfolyásoknál sokszor megálltunk fotózni. Vinyén aztán megebédeltünk. Jó sok idő eltelt az indulás óta, de még a túratáv felénél sem jártunk.

2013_bakony_5.jpg

A Fenyőfő - Bakonyszűcs - Huszárokelőpuszta útvonalon indultunk vissza Bakonybél felé, de ahelyett, hogy végig országúton haladnánk, a Királykapu - Pénz-lik elágazás útvonalon próbáltunk átkelni a hegyen. Itt azonban nem várt bonyodalmak adódtak. Először is, állítólag ezen az útvonalon még bringázni is tilos, amit nem tudok megérteni, hogy miért. De nem ebből lett gondunk.

2013_bakony_6.jpg

Egyik túratársunk (név nélkül...), aki a sor végén haladt, rögtön az elején szem elől tévesztett minket. Úgy látta, hogy az első elágazásnál letértünk jobbra, így befordult. Mi szép lassan haladtunk felfelé az emelkedőn, ki-ki a maga tempójában. A tetőn aztán bevártuk egymást, de az eltévedt túratárs sehol nem volt. A férje, aki velünk együtt várakozott, nem hozott magával telefont, a túravezetőnk telefonja pedig a kocsiban maradt. Miközben a férj mentőakcióra indult, és visszagurult a domb aljáig, mi nagy nehezen, hazatelefonálva kinyomoztuk elveszett társunk telefonszámát, és felhívtuk. Kiderült, hogy ő már Bakonybélben van az autóinknál: annyira rossz irányba ment, hogy akiktől útbaigazítást kért, voltak annyira rendesek, hogy bringástól elfuvarozták a célig.

Mi, a tetőn várakozók ismét kétfelé szakadtunk: egy második mentőakció indult lefelé megnyugtatni az aggódó férjet, a csoport maradéka pedig az eredetileg tervezett útvonalon befejezte a túrát és autóval értünk jött a domb túloldalára.

Végül minden jól végződött, az eredetileg tervezett helyett 56 km helyett én 63-64-et tekertem, de mindenki más távval zárt. Budapestre már szerencsésen megérkeztünk, igaz 1-2 óra késéssel...

Téli túrák röviden

Bő két hónapja nem született bejegyzés a blogon - ez főleg az időjárásnak tudható be. Igaz, tartottunk két bemelegítő gyalogtúrát a Dróthuszárokkal, mintegy felkészülésként a kerékpáros szezonra. Azóta persze túl vagyunk a szezonnyitó bringázáson, és kitekintve az ablakon elmondható: a tél még mindig nem múlt el! Ahogy a facebook-on valaki találóan megírta: "Hétvégén áttérünk a nyári időszámításra. Hurrá, egy órával többet szánkózhatunk!"

naszaly1.jpg

De vissza a gyalogtúrákhoz! Első utunk a Vác fölé magasodó Naszályra vezetett. Az utazást kicsit trükkösen oldottuk meg: túránk célpontjára, Szendehely-Katalinpusztára autóztunk. Rövid keresgélés után megtaláltuk az ideális parkolóhelyet, majd bebuszoztunk Vácra. Itt találkoztunk a többiekkel, akikkel közösen buszoztunk tovább Kosdra. A falut elhagyva nekivágtunk a havas emelkedőnek. Egy rövid időre egy kutyus is mellénk szegődött, de a bányász emlékműnél visszafordult. Mi meneteltünk tovább felfelé a kilátóhoz. Közben terepfutók kerültek el minket, akikről később kiderült, hogy alapozó kajakosok. Nem sokkal utánuk mi is felértünk a 652 méteres Naszály-csúcsra. Hűvös szélben fogyasztottuk el ebédünket, néhányan az omladozó toronyba is felküzdötték magukat.

naszaly2.jpg

Lefelé is kalandos utunk volt, a havas-köves részek néhol meglehetősen meredekek voltak, és csak gatyafékkel sikerült megállnunk. Leérve a völgybe már csak a kilométereket számoltuk, és az órát néztük, hogy a csapat nagyobbik fele melyik busszal tud majd visszajutni Vácra. Szendehelynél még belefért az időnkbe, hogy tiszteletünket tegyük a Rockenbauer Pál emlékét őrző kopjafánál. Elköszöntünk a többiektől, és hazakocsikáztunk.

Jól esett a mozgás a friss levegőn, ezért izgatottan vártuk a következő, március eleji túrát a Gaja völgyében. 2012 végén már kalandoztunk a Bakonyban, akkor a Cuha-szurdokban tettünk egy kiadós sétát. Most ismét Székesfehérvárról vágtunk neki a túrának, és először Bodajkra autóztunk.

gaja1.jpg

Jó szokás szerint már a túra elején mellénk szegődött egy kutyus, ezúttal egy beagle keverék. Egész kitartó volt, de erre még visszatérek. A kék és piros jelek mentén elhagyva a falut, felmásztunk a Gaja fölé magasodó vonulatra. Egy geoládát is megpróbáltunk megkeresni (GCGAJA), de nem jártunk sikerrel. A Varjúvárnál léptünk be a völgybe, innentől a hol kiszélesedő, hol összeszűkülő, de mindenhol jól járható szurdokban sétáltunk, a patak folyásirányában. Félúton pihenőt tartottunk: itt egykoron két hatalmas fa (Ádám és Éva) magasodtak, ma már csak az egyik létezik, az is kidőlve, és hidat képezve a patak két partja felett. Átkelve a hídon, hatalmas hóvirág-mezőket találtunk. Mégis a bal parton folytattuk utunkat, egészen a völgy végénél kialakított pihenőhelyig. Fifit, a beagle-t itt veszítettük el, leragadt egy tűzrakó helynél,ahol ízletes falatokkal kínálták. Remélem, hazatalált!

gaja2.jpg

Mi viszont majdnem eltévedtünk, de hamar megtaláltuk a jó irányt, és a kék, majd a piros jelzést követve visszakapaszkodtunk a gerincre. Halomsírokat hagytunk magunk mögött, majd az Alba Regia forrásnál pihentünk meg. Bodajk határában megtekintettük a szoborparkot, majd megkerültük a szebb napokat is megélt, most zárva tartott Lamberg kastélyt. Mielőtt hazaindultunk, még felmásztunk az 1700-as évek közepén épült kálváriára. 12 kilométerrel a lábunkban indultunk hazafelé.

gaja3.jpg

És már alig vártuk a tavaszt, a bringaszezon kezdetét...

Őszi túra a Cuha-völgyben

A Cuha a Bakony egyik legjelentősebb folyóvize, Eplénynél ered és észak felé haladva, Gönyűnél torkollik a Dunába. A Bakony szikláiba vájt medre által alkotott szurdok a környék egyik legjelentősebb turisztikai célpontja.

Ide vezetett utunk, itt tartotta a Dróthuszárok legénysége (és leánysága) a szezonzáró gyalogtúráját. A gyülekező Zircen volt, majd vonattal utaztunk Vinyéig. A korai indulás indokolt volt: hiába népszerű célpont a szurdok, a Győr-Veszprém vonalon meglehetősen ritka a forgalom. A 8.47-es járatot követően csak kora délután lett volna lehetőségünk Vinyéig zakatolni.

bakony1.JPG

Vinyéről aztán a P+ jelzésen indult el közel 20 fős csapatunk. Először a Zsivány barlangot céloztuk meg, 3,5 kilométeres sétaút vezetett idáig. Az Ördög-réten tízóraiztunk, majd megkezdtük a környék barlangjainak felfedezését. Újabb 3 kilométer után visszaértünk Vinye közelébe, a Kőpince barlangnál és forrásnál fogyasztottuk el ebédünket.

Vadregényes tájat hagytunk magunk mögött: a Cuha völgyében haladva többször is kereszteznünk kellett a patakot, amelyen híd nem vezet át: köveken és fatörzseken ugrálva lehet csak átjutni a túlpartra, ahol az ösvény folytatódik. "Szerencsére" a Cuha ezen a szakaszon ki volt száradva, így az átkelés nem okozott különösebb gondot.

bakony2.JPG

A Kőpince után a sziklás szakaszok száma csökkent ugyan, az átkelők száma azonban szaporodott, és a víz is egyre több lett a mederben, így a Porva-Csesznek vasútállomásig hátralevő 5 kilométer is tartogatott izgalmakat. A völgyben halad kis hazánk egyik legszebb vasútvonala, ezen a szakaszon több hidat és alagutat is megcsodálhattunk. (Ezt a szakaszt már a piros jelzés jelöli.)

A vasútállomásnál döntési helyzetbe kerültünk: mivel délután is ritkán jártak a vonatok, két és fél órát kellett volna várnunk a zirci járatra. Ennyi idő alatt azonban le is gyalogolhattuk a hátralevő 8 kilométeres távot. Természetesen ez utóbbi opciót választottuk, és a Kardosrét érintésével, néhány újabb gázlót leküzdve, a piros jelzésen jutottunk el Zircre.

bakony3.JPG

Kellemesen elfáradtunk, a többség rögtön hazafelé vette az irányt, mi viszont még egy ízletes vacsorát is elfogyasztottunk a zirci Cuha Völgye Étteremben. Közel 20 kilométer után meg is érdemeltük!

A nap sztoriját egyik túratársunk mesélte. A lényege, hogy vannak, akik annyira nem tudnak lépést tartani a technika rohamos fejlődésével, hogy azt sem tudják, a fiatalok milyen kütyün, mivel foglalatoskodnak. Így nem is tudnak rájuk szólni, hogy "Ne csináld ezt meg azt", mert nem tudják, mit csinálnak. Csak annyit lehet ilyenkor mondani: "HAGYD ABBA!"

A nap poénja pedig megtekinthető az alábbi videón, a Bunkó Erdész tolmácsolásában:

Hópárduc a Bakonyban

Hosszú kihagyás után ismét egy kerékpártúráról szóló bejegyzés következik. A célpont ezúttal a Bakony volt, az időpont pedig eredetileg augusztus közepe, ám akkor a hőségriadó visszavette a bringázós kedvet, így a túra el lett napolva. De ami késik, nem múlik: szeptember 8-án nekivágtunk a Herend feletti emelkedőknek!

Az eredeti útvonalat kicsit módosítottuk, ennek oka az volt, hogy a helyi erőként hozzánk csatlakozó Péter bevállalta a túravezetői szerepet, és a legjobb, legszebb útvonalakon próbált minket kalauzolni a látnivalók között.

Herendről kiindulva a szomszédos Bánd felé vettük az irányt. A falutáblát elhagyva Cooper meg is jegyezte: "Ezt a túrát sose bánd!" Ekkor még nem sejtettük: lesz olyan szakasz amikor bánni fogjuk, hogy eljöttünk - de erről majd később.

bakony1.jpg

Bándon található az Essegvár, pontosabban annak romjai. A vár történetéről kalauzunk, Péter egyik ismerőse, a helyi Magtárskör Egyesület tagja tartott beszámolót, majd mesélt az egyesületük által szervezett, hagyományőrző rendezvényekről is.

A vár alapjai 1270 környékén épülhettek, első írásos említése 1309-re datálódik. Vámszedési joga volt, ezért állandóan "hadban állt" Veszprémmel. Valószínűleg a megyeszékhely várát ostromló törökök rombolták le 1552-ben, azóta sosem építették újjá. Pontos írásos emlékek hiányában nem is adtak engedélyt a felépítésére, így Bánd jelenleg csak várromot építhet. A helyiek azonban a várdomb minden adottságát kihasználják, volt itt már olyan rendezvény is, amikor csillagképeket vetítettek a vártorony falára, majd ezeket a csillagképeket meg lehetett keresni az égbolton. (Nagyszerű ötlet, szerintem...)

Bándról - megköszönve az alapos idegenvezetést - visszakerekeztünk Herendre, majd bevetettük magunkat a Bakony sűrűjébe. Nehéz, lassan emelkedő, eleinte aszfaltos, majd kövesre, vízmosásosra, ágas-bogasra váltó erdei úton indultunk Hárskút felé. 280 méterről 500-ra emelkedtünk, majd egy jót gurultunk (legalábbis többnyire gurultunk) Pénzesgyőrön át Bakonybélig.

bakony2.jpg

Bakonybél első írásos említése Beli néven 1083-ból való, I. István alapított itt bencés monostort. A falu határában egy mesébe illő oázis található: egy kis tó, melyet a Szentkút vize táplál, partján pedig az 1023-1030-ig itt raboskodó Szent Gellértnek emléket állító kápolna és kálvária. Itt tartottuk ebédszünetünket. A tó partján csoportkép is készült, és végre megtörtént az, ami csak a viccekben és filmekben szokott: miközben a fotós rendezgette a csoportot, a hátsó sor egyik tagja (jelesül jómagam) sikeresen belecsúszott a tóba. Szerencsére csak bokáig ért a víz, de nem volt nagy élmény átnedvesedett cipővel megtenni a hátralevő 24-25 kilométert.

bakony4.jpg

Amelynek nagy része ráadásul kellemetlen emelkedő volt. 280 méterről kellett újból felkapaszkodnunk, ezúttal 641 méterig. Az út jelentős része meredek, sziklás volt, igen lassan haladtunk. A többség fejében megfordult: inkább maradtunk volna otthon! Nagyon nem élveztük ezt a szakaszt, de előbb-utóbb csak véget ért. Az utolsó 4-500 métert már aszfalton megtéve értünk fel.

A Hajag hegy a Bakony-hegységben, Szentgál határában található. A honfoglalás idején a magyarok fejedelmi törzse szállta meg a Bakony vidékét. A megszállt földet közösen, osztatlanul vették birtokba. Szájhagyomány szerint a kiváltságot azzal érdemelték ki, hogy amikor II. András király belső háborúskodása miatt bujdosásra kényszerült, Tihany környékén egy barlangban talált menedéket, ahol a szentgáliak ráakadtak, s huzamosabb ideig ellátták élelemmel. Amikor a király elhagyta a menedékhelyet, azt mondta az embereknek, egyikük üljön a lóra és amekkora területet 1 nap alatt be tud keríteni, akkora földdel ajándékozza meg a falut.

(forrás: hajag.hu)

Úticélunk a Hajagtető, pontosabban az itt található BARSZ-504-es kommunikációs állomás volt.

A hidegháború két katonai tömbjének egyre fokozódó fegyverkezési versenye, illetve a Szovjetunió hadseregének erőltetett modernizációja miatt határozta el 1956-ban az SZKP Központi Bizottsága, hogy egy vezeték nélküli, újfajta kommunikációs rendszert fejleszt ki. A több évig tartó kutatás, illetve az ipari kémkedés útján megszerzett hadititkok ismeretében a mérnökök 1961-ben egy olyan nagyteljesítményű rádiórelé-hálózattervezetet adtak át a Kremlnek, amelynek egységei műholdkapcsolat nélkül is továbbítani tudták egymásnak a titkos katonai információkat 200-400 kilométernyi távon belül. Az 1962-ben hadrendbe állított, troposzférán keresztül kommunikáló adatátviteli technológiának a „Kormorán” fedőnevet adták az oroszok.

A könnyen mozgatható híradós rendszert átlagosan háromévenként fejlesztették és finomították tovább. 1980-ban a frekvencia-diverzitás függvényében minimum 480 kBit, maximum 2 Mbit/másodpercnyi adatot tudott már továbbítani. (A korabeli katonai műholdak ekkor még csak 512 kBit/másodpercnyi adatátvitelnyi sebességre voltak csak képesek!) A katonai blokk igazi kommunikációs áttörését a MNIRTI fejlesztette BARSZ-szisztéma jelentette-, amely kivételesen nem egy új parabolatípust és híradórendszert takart, hanem az addig legyártott és hadrendbe állított világszínvonalú informatikai elemek együttes kombinációját. Érdekes, hogy a BARSZ (Барс) szó oroszul bár „Hópárducot” jelent, alapjában véve egy mozaikszót takart: Броне Автономная Радио Система, ami magyarul „védett, autonóm rádiórendszert” jelentett.

A Kreml kalkulációi alapján a Varsói Szerződés tagállamainak területét 26 fix telepítésű állomással teljesen le lehetett fedni, amely lényegében több mint 5000 kilométernyi táv átfogását jelentette. A Szovjetunióban öt, Lengyelországban hét, az NDK-ban és Csehszlovákiában három-három, Magyarországon és Bulgáriában pedig négy-négy BARSZ típusú objektum megépítésére került sor 1983 és 1987 között. Magyarország esetében három műtárgynak (501,502,503) kellett az építési és az üzemeltetési költségét kigazdálkodnia Budapestnek, s csak az 504-esnek hívott hajagtetői objektum kivitelezését és anyagi fenntartását vállalta át az SZKP-, amely egyébként a „Délnyugati lánc” egyik végpontja volt.

Végül a gépjármű-garázsok, őrbódék és egyéb kiszolgáló létesítmények mellett egy két szintes, földalatti irányító központ épült meg, valamit három adótorony. Ezekből egyet a távozó orosz katonák 1991-ben ledöntöttek, az épületekből pedig minden mozdíthatót elvittek. Az objektumot ma nem őrzik, bejárata sincs lezárva. Lemenni azonban meglehetősen veszélyes, különösen helyismeret nélkül.

Nekünk azonban hatalmas szerencsénk volt: kísérőnk, Péter rendszeres vendég itt, részt vesz az objektum feltárásában, családi napok és megemlékezések szervezésében. Szívén viseli a terület sorsát, távlati célja egy múzeum kialakítása. Az ő kalauzolásával, bringalámáink fényénél végignéztük mindkét föld alatti szint helyiségeit. Hatalmas élmény volt, feledtette egész napi szenvedéseinket. Kipróbáltuk azt is, milyen ha egyszerre mindenki lekapcsolja a lámpáját, 2 szinttel a föld alatt. Most már tudjuk, milyen az a koromsötét!

bakony3.jpg

A Hajagról jó minőségű aszfaltút vezet le Herendre, így élményeinket egy hatalmas száguldással koronázhattuk meg. A parkolóban aztán elköszöntünk egymástól, és 52 km közös tekerés után ki-ki a maga útjára indult. Akkor is, és most is köszönjük Péteréknek a kalauzolást és a rengeteg információt, ami ránk zúdult a túra során!

Kéktúrázó lettem!

Hála Géza bácsinak, meg persze Timiéknek.

Géza bácsi, a jó szomszéd, aki már ötször végigjárta az Országos Kéktúra útvonalát, és aki elkerékpározott kis hazánk mindegyik településére, egy vadonatúj igazoló füzettel lepte meg Timiéket. Pontosabban engem, hiszen ők már pár éve gyűjtögetik a pecséteket.

Én pedig kaptam (írhatnám azt is, hogy Kabtam, de az már a Cecelégyre való lenne) az alkalmon, és be is gyűjtöttem első két pecsétemet. Felautóztunk a Kab-hegyre, és onnan sétáltunk el Úrkútig. Nem egy nagy táv, de kezdésnek pont jó volt a szeptemberi kánikulában.

Tovább