"ide egyszer el kell jönni!"

BDT World Tour


Megmászni a Bükköt, kétszer

2009. április 25. - Bandita6

Kerékpártúra Szilvásvárad és Lillafüred között, oda-vissza

Először is Juditnak szeretnék köszönetet mondani a felajánlásért, de még csak megnézni is elfelejtettem az elem típusát, így nem tudtam élni a lehetőséggel. Viszont a túra előtti este, 21.57-kor, 3 perccel zárás előtt Fuxy beugrott a miskolci Auchanba, így a bükki túrára - mely az idei programban a legnehezebbnek ígérkezett - már működő kompjúterrel sikerült nekivágnom.

A kilométeróráknak ilyen hegyes túrákon különös jelentőssége van. Amikor elkezdesz leküzdeni egy 10 km-es kaptatót, jobb, ha egy darabig nem is nézel az órára, hisz nem csak a sebesség kiábrándító, de a "még a felénél sem vagyunk" érzés is. Aztán amikor már csak három, kettő, egy kilométer van hátra, máris könnyebben megy a tekerés...

Kivételesen Miskolcról érkeztem a túra starthelyére, Szilvásváradra. (0. km) 9kor volt a tervezett indulás, nem sokkal előtte meg is érkeztem, a párás-ködös völgyeken keresztül. Szilváson már ragyogó napsütés fogadott, lecuccoltunk, és nekivágtunk az útnak, Nagyvisnyó felé, ahonnan kocsival érkeztem. Hát, a köd még csak felszállóban volt, az előző este lezúdult csapadék pdig látványos párafelhő formájában öltött testet, 1-2 méterrel a talaj felett. Érdekes látvány volt. A kellemes pedig eztán következett: Dédestapolcsány határában (11. km) Annamária egy kancsó forraltbor társaságában csatlakozott hozzánk. Igazán jól esett egy kis energiaital az első komolyabb megpróbáltatás előtt.

Mályinkáig (13. km) már egy tetszetős bemelegítő-emelkedő vezet, a faluban aztán egy kis pihentető gurulás jön, majd megkezdődik a 10 kilométeres kaptató, egészen a Bánkútra felvezető főút kereszteződéséig. Az utat autók is használhatják, de igen gyér a forgalom, az éledező Bükk pedig egyszerűen pazar látvánnyal szolgál. Összeállunk kettesével-hármasával, jókat beszélgetünk tekerés közben, és - egyszer csak fent is vagyunk! (23. km) Nem volt sétagalopp (bár tempóban legfeljebb ahhoz hasonlított), de összességében jobban bírtuk a több, mint 450 méteres szintemelkedést, mint számítottuk (Mályinka: 326m -> Farkasnyak: 800m).

Innen csak pár métert tekertünk felfelé, Bánkút irányába, majd balra tértünk le, egy régi, rossz minőségű erdei útra. A sok gödör és fatörmelék (tüntetik el a téli szélviharok okozta pusztítás nyomait) lehetetlenné tette, hogy élvezzük a száguldást lefele. Néhány kilométernyi óvatos ereszkedés után aztán befutottunk Ómassára (29. km), hazánk egyik legszebb településére, egy napsütéstől szinte elzárt katlanban.

A település Fazola Henriknek és a Garadna pataknak köszönheti létrejöttét. Fazola 1771-ben az előző évben talált vasérc feldolgozására építtetett vaskohót itt, ahol fel tudta használni a vízenergiát. A települést először német munkások lakták.

Az olvasztó 1814-ig működött, ekkor áttelepítették Újmassára. A településre ekkor szlovák favágók és üvegfúvók költöztek. A massát lebontották, köveiből épült a település általános iskolája, melynek falán emléktábla őrzi a lebontott massa emlékét. Az Újmassán épült őskohó ma is áll, ipartörténeti műemlék, mellette múzeum.

A kohónál, pontosabban az olvasztónál ebédszünetet tartottunk, Annamária folytatta a Farkasnyaknál megkezdett kiselőadását a Bükkről, és az útba eső településekről, a Felsőzsolcáról "családostól" ide látogató Brúnó kutya is bemutatott pár mosolyfakasztó mozdulatot, majd Lillafüred felé haladtunk tova (37. km).

Palotaszálló, Hámori-tó, az ország legnagyobb vízesése... látnivaló volt bőven, időnk viszont annál kevesebb. Azért jól körülnéztünk, készült egy-két fotó, csoportkép, majd elindultunk a Lusta völgy felé. Egy sorompóval lezárt úton tértünk le az országútról (41. km), és innen jött a neheze.

Gábor készített egy szint-diagramot, melyből kiderült: ismét jelentős szintkülönbséget kell legyőznünk. 254 méterről indulva célunk a 840 méter magasan fekvő Olasz kapu volt. Ezt a magasságkülönbséget azonban közel 20 kilométerre osztottuk el, így könnyebbnek ígérkezett, mint a mályinkai mászás. Hát, tévedtünk: a kaptató első fele minden eddiginél nehezebbnek bizonyult, és 45 kilométerrel a lábakban sokakat leszállásra, a gépek tolására kényszerített. Négyen voltak csak legények a gáton, akik több-kevesebb pihenővel, de végig nyeregben jutottak fel a pihentető fennsíkig: Inez, Öcsi, Cooper és Dani, az újonc Dróthuszár, aki edzés gyanánt néhány húzósabb emelkedőt kétszer is végigtekert. Respect!

11 kilométer után elértük a Nagymezőt, pompájával és az éledő természet zöldjeivel kárpótolt minden fáradtságot. Vagy legalábbis nagyrészét. Az Olasz kapu (egy sziklavonulatba robbantott átjáró, 58. km) után pihentünk egyet, majd végre tényleg élvezhettük a száguldást lefele, a Szilvásvárad felé vezető úton.

Kalapat, Milleniumi kilátó (66. km): itt tartottuk utolsó pihenőnket, a kilátót gyalogszerrel közelítettük meg, a 300 Forintos belépőt kicsengetve felmásztunk a közel 30 méteres toronyba, és megszemléltük, honnan jövünk, merre tartunk. Látszott a parkoló, autóinkkal, látszott a Szalajka-völgy és a Halastó, de a háttérben a Tátra vonulatai is felsejlettek.

Legurultunk a völgybe, ahonnan néhányan már hazafelé vették az irányt, de a csapat fele azért még elkerekezett a Fátyol-vízesésig. Hat óra körül jártá már az idő, a lemenő nap utolsó sugarai világították be a völgyet. Itt is készült néhány fotó, majd kitekertünk a parkolóba, és mindenki hazafelé vette az irányt.

Meg is érdemeltük a pihenőt, az aromafürdőt, a vacsorát, és így tovább... Az idei év talán legnehezebb, de mindenképpen az egyik legszebb 75 kilométerén vagyunk túl!

A fényképek megtekintéséhez KATTINTS IDE!