"ide egyszer el kell jönni!"

BDT World Tour


Bakancslista: A következő ajkai tekergés

2017. november 04. - Bandita6

Eddigi Ajka környéki bringázásaim központjában mindig a Somló és a Kab-hegy álltak. Jövőre ez utóbbihoz egy Dróthuszár túra keretében is lehetőség lesz visszatérni, az alábbiakban viszont összeállítok és bemutatok egy újabb túratervet, amelyben egy kicsit messzebb, egészen a Ság-hegyig merészkedek Ajkától. Ráadásul vonattal indulok, hogy az elején egy kis időt spóroljak, hogy minden látnivalóra legyen idő.

A főbb, betervezett megállóhelyek:

  • A kiinduló állomás: Boba
  • Celldömölk, bencés apátság romjai (12,3 km)
  • Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont (16,2 km)
  • Sághegy Fogadó (17,1 km), innen kitérő a tanösvényhez és a Sághegy Múzeumhoz
    • esetleg nagyobb gyalogos kiérő a Trianoni kereszt érintésével a Ság csúcsáig a sárga háromszög úton
    • majd vissza az S+ és S jelzések mentén, az alábbi térkép szerint:

saghegy2b.gif

Innen pedig nem marad más hátra, mint a Somló felé visszatekerni Ajkára, a Nagypirit (32,1 km), Somlószőlős (50,1 km), Kolontár (67,5) útvonalon. A túra vége így nagyjából 76,5 km.

Spórolhatunk 3 km-t, ha Noszlop felé jutunk el Ajkára, ez azonban talán kevésbé látványos útvonal:

Kilátók Veszprémtől Bándig

A Dróthuszárok erre az évre szögre akasztották kerékpárjaikat, leporolták túrabakancsaikat és két lábon vágtak neki újra az országnak. Aktuális túrájuk Veszprémből indult, Bándon ért véget, majd - az eredeti tervek szerint - busszal jutottak vissza a királynék városába. Ebbe a túrába csatlakoztunk be mi is, egy kis csavarral: mivel Ajka felől érkeztünk, így Bándon tettük le a kocsit, és bebuszoztunk Veszprémbe, megspórolva ezzel a délutáni kanyart.

img_1273.JPG

A találkozó az Állatkert parkolójában volt 8:45-kor, így mire mi a Színháztól egy McDonald's-os kitérővel megérkeztünk a starthelyre, bő 2 kilométer már volt a lábunkban. Az Endomondót a mekizés után indítottam, így "hivatalosan" 1,9 km volt a bemelegítés.

A parkolóban nem sokat időztünk, hiszen mindenki pontosan érkezett, így a piros jelzés mentén el is indultunk a Gulya-dombra. A Laczkó Dezső forrás hűsítő vizét nem sokan kóstoltuk meg az alig 10 fokos időben, a 8-as főúton átkelve a Csatárhegy felé vettük az irányt. Egy rövid szakaszon eltértünk a jelölt úttól, így az Ördögrágta-követ nem tudtuk szemrevételezni. A Csatárhegy lábához közeledve esni kezdett az eső. Nem durván, inkább csak kellemetlen volt, ahogy az apró cseppeket fújta az arcunkba a szél, de nem áztunk bőrig. A Csatárhegyi kilátó fedezékében fogyasztottuk el tízórainkat, a torony tetejéből nem igazán lehetett élvezni a panorámát.

img_1288.JPG

A hegyre vezető út érdekessége volt a kápolna, valamint egy kőre festett turistajel, amelyre filctollal írtak motiváló üzenetet:

"Mindegy, hogy merre tartasz, csak mindig haladj!"

Utunkat a 8-as főút zaja aláfestő zeneként kísérte végig. A Csatárhegyről leereszkedve a Séd duzzasztóig volt talán egy kicsit nyugodtabb az út, a dombok fedezékében. Az ereszkedés a vizes avaron elég nehézkes volt, de legalább az eső elállt menet közben. A Séd duzzasztó valójában egy beton vízlépcső, két lépésben három méteres eséssel. Valaha malom tartozhatott hozzá.

A Malom-hegyet és a Vár-hegyet megkerülve jutottunk el a Miklós Pál-hegy lábáig. Egy tanösvény indult jobbra a hegytetőn álló kilátóig, de mi ezt a visszaútra tartogattuk, ezért balra, a piros háromszög jelzés mentén indultunk tovább. Félig megkerültük a hegyet, majd elindult a kaptató felfelé. 270 méterről másztunk fel közel 450 méteres magasságba. Voltak elég meredek szakaszok is, így nagyon megörültünk a 2015-ben átadott Majer Antal kilátó látványának.

img_1302b.jpg

A kilátó töve ismét frissítőállomást jelentett. A 22 méteres torony tetején elég erős volt a szél, így nem sokat időztünk ott, de legalább az eső nem nehezítette az életünket. Lefelé a már említett Tiszafás tanösvényen jöttünk, amelyen még a felfelé vezető útnál is meredekebb szakaszokba botlottunk.

"A Szentgáli Tiszafás legkönnyebben Bánd felől közelíthető meg, de Szentgálról is elérhető kb. 4 km hosszú földúton. A 213 hektár területű erdő óriási génrezervációs értékkel bír. Az országos jelentőségű természetvédelmi területből 173 hektár bekerített. A tiszafást a piros jelzésű turistaút tárja fel, amelyről az 1951 óta védett sajátos őshonos erdőtársulás, a bakonyi tiszafás bükkös figyelhető meg. (forrás: VERGA Zrt.)"

A túra utolsó látványossága a bándi Essegvár volt. Pontosabban annak romjai, melynek alapjait a kutatások szerint 1270 körül rakták le. A várnál egy 2012-es kerékpártúra alkalmával hosszabban időztünk, most a szeles idő miatt hamar távoztunk. A várdombról amúgy pazar kilátás nyílik Bándra és környékére, ki is szemeltük túránk végállomását, a Kakukk vendéglőt.

Itt ért véget bruttó 19 kilométeres gyalogtúránk. Az útvonal:

Végül néhány további fotó:

 

És maga az út:

Szezonzáró szezonnyitó kerékpártúra a Mátrában

A sors úgy hozta, hogy majdnem kihagytam két teljes Dróthuszáros bringatúra-szezont. Legutóbb a 2015-ös szezonnyitón tekertem együtt Gáborékkal, 2016-ban pedig hiába neveztem be két túrára is, mindegyik elmaradt a rossz időjárás miatt. Ezúttal azonban szerencsém volt, és annak ellenére, hogy becsekkoltam a szezonzáró Mátra-túrára, kitűnő idő volt a tekeréshez, így még időben megnyithattam saját 2017-es túraszezonomat!

Mielőtt útnak indultam, itthon megkaptam a féltő jótanácsot, hogy vigyázzak magamra, hiszen már olyan régen bringáztam utoljára... De hát ez olyan mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni!

A túra útvonala szinte teljes egészében megegyezett a 2012-es Mátra-túra útvonalával, amelyen a jelenlegi csapatból csak Gábor és jómagam vett részt. Akkori beszámolómat nem olvastam újra, de mivel az út bizonyos szakaszát Cooperrel is bejártuk bő két éve, így gyorsan előjöttek az emlékek az ismerős szakaszokról.

Most is, mint egykoron, a parádsasvári parkolóból indultunk, a palóc piacra készülődő árusok bódéi mellé leparkolt autóinktól. A tízórai pihenő a Gombás tónál volt, úgy rémlik, a pihenőpark gondozottabb, mint legutóbbi látogatásunkkor volt, igazi gyöngyszem. Bátran ajánlott pihenőhely az arra túrázók számára. Gábor szintrajza szerint az első 8 km alatt emelkedtünk közel 200 méter szintet, de majdnem ugyanennyit el is veszítettünk a rendkívül rossz minőségű úton való száguldás során, így 350 méterről kezdhettük meg a mászást Galyatetőre, 900 méter fölé.

dsc09821.jpg

Mátraalmásig csak 5,5 km az út, viszont az már folyamatos kaptató, pocsék minőségű országúton. Itt volt lehetőségem kipróbálni Gábor elektromos bringáját, és hát mit is mondjak, nagyon simán döbbenetes előnyre tettem szert a többiek előtt. Már-már sokkoló élmény volt, elképesztő, mire képes ez a technika, remélem rohamosan át fog csúszni a megfizethető kategóriába!

Mátraalmás központja még mindig kellemes pihenőhely, most azonban nem igazán tudtuk birtokba venni, mert éppen festették a közterület bútorzatát, így rövid frissítés után kezdtük meg a 8 km-es kaptatót a Rudolf tanya felé. Az út nem vészes, de folyamatosan emelkedik, megtalálva saját tempónkat egészen jól teljesíthető. Elérve az országutat, jobb minőségű aszfalton emelkedtünk tovább Galyatető felé, ezúttal azonban nem kanyarodtunk fel a kilátóhoz és a büfésorhoz. A "tetőn" bevártuk egymást, majd leszáguldottunk a mátraszentistváni elágazásig (25. km), és az ottani pihenőparkban ebédeltünk meg.

dsc09829.jpg

A fák alól kibújva a napon melegedtünk egy kicsit, majd beöltöztünk a guruláshoz. A Szénégetők (30. km) felé vezető erdei úton haladtunk tovább, a 10 kilométeres lejtmenet féltávjánál megálltunk egy csapatfotóra. Az út Mátraháza alatt éri el a főutat, hogy onnan ne kelljen újabb emelkedőt leküzdeni, a zöld kereszt turistaútra ráfordulva áttoltuk egy járhatatlan szakaszon és egy kellemesnek nem nevezhető dombon a bringákat, hogy már csak 7 km száguldás várjon ránk a felújított, pazar minőségű aszfalton.

dsc09869_small.jpg

A parkolóba visszatérve (43. km) még tartott a palóc piac, így be tudtunk vásárolni kitűnő kézműves Palóc sörökből is. Megéreztem a kihagyást: hazafelé a kocsiban alig bírtam ébren maradni, de ennek ellenére megérte: remek kis túra volt! Jöhet a 2018-as szezon!

dsc09860.jpg

Ajkai tekergés 2.

Ezt a bejegyzést 2015 nyarán kezdtem volna írni, de egy hirtelen jött láz ledöntött a lábamról. Idén azonban ismét hoztam bringát Ajkára, és ismét megtettem két rövidebb kört. Az útvonalak nagyjából azonosak a 2014-es bejegyzés Kab-hegyi és Somló-körével, de egy kis változatosságot azért vittem bele.

20160818_165226_small.jpg

1. Kab-hegy

Ajkát ismét Úrkút felé hagytam el. Gyakorlatilag folyamatos az emelkedés, Úrkútig kétszer kell hegyet mászni, egy kis száguldás van a kettő között. Úrkút is végig emelkedik, csak a falu végét jelző tábla után lehet száguldani lefelé a zsófiapusztai elágazásig. Első pihenőm itt volt, mert még Úrkút elején láttam egy táblát, hogy 4,9 km-re, a főút mentén lesz egy forrás. Nagyjából itt kettyent le a 4,9 km az órámon, de rövid google-zés után kiderült, hogy a Nagy-Itató-Forrásig a Mester utcán kellett volna lekanyarodni, majd a Kislődre vezető tanösvényen kerekezni. Ez a kulacstöltési lehetőség így kimaradt.

Tekertem hát tovább, amíg el nem értem - rövid kaptató után - a Kab-hegy körüli bringaút csatlakozási pontját. Innen, folytatva a jól ismert utat, feltekertem szép lassan a csúcsra. Pihentem, gyönyörködtem a panorámában, beszélgettem kicsit a túrázókkal, majd lefelé vettem az irányt. Ahogy lekanyarodtam a pecsételőhely felé - ahol nagy erőkkel építették át az erdészházat - láttam, hogy gyülekeznek a felhők, ezért a bringás körút rövidebb, északi felét választottam a hazatérésre. Arról nem is beszélve, hogy a kör ezen szakaszán még nem jártam, így ideje volt kipróbálni. 

Egyszer megálltam szedret szedni - vigyáztam, hogy a bringával jó messze parkoljak le a bokroktól, sikerült már így defektet összeszednem. Ajkára Jókai-bánya felé tértem ki, gyakorlatilag aznapos aszfalton lehetett leszáguldani a hegyről, nagy élmény volt! Közben azon gondolkodtam, hogy felfelé igazából mindegy is, milyen az aszfalt minősége (egy bizonyos tempó alatt), de lefelé nagyon is számít, már csak a biztonság szempontjából is. Így aki azon vacilál, milyen irányból kerülje a Kab-hegyet, számoljon ezzel is! Egy rövid pihenőm volt még a száguldás előtt: a László-forrásnál végre megtölthettem erősen kiürült kulacsomat.

Az út vége eseménytelenül telt, és még az eső előtt haza is értem.

2. Somló

A Somló kör is már jól bevált útvonalon zajlott, a Bakonygyepes-Oroszi-Doba-Somlóvásárhely-Devecser-Kolontár útvonalon. Újdonság mindössze annyi volt, hogy most az Ajkától távolabbi oldalán kerültem meg a hegyet, arra még nem jártam. Így viszont kellett egyet rövidítenem, hogy ne a 8-as főútra érjek ki Somlójenőnél. A kavicsos mellékúton (a Hegykapu Étterem előtt) elvétettem a leágazót, így a főút előtti Gerő-kútnál lyukadtam ki. A nevét azonban csak utólag derítettem ki, így azt sem tudtam, hogy jóízú, tehát a kulacsot sem mertem megtölteni vizével - pedig ráfért volna!

A hazafele vezető út pozitív élménye, hogy rengeteg helyen friss aszfalt fogadott. Szép lassan csak eltűnnek a csapnivaló utak, remélem azért hamarosan eljutnak Oroszi környékére is!

Ajkai tekergés 1.

2014 nyarán két rövid kerékpártúrát tettem Ajka környékén - ezeknek a rövid leírásával kísérelek meg új életet lehelni a blogba.

Kab-hegy

Az első kör a Kab-hegy megkerülése, és természetesen a csúcs megmászása volt.Segítségül egy fecnire rajzolt térkép szolgált, amelyet a Kab-hegyi kéktúra-pecsételő állomásnál le is bélyegeztem - bizonyítandó a családnak, hogy tényleg itt jártam... Ajkát Úrkút felé hagytam el, rövid kaptató után kellemes kilátás nyílt a városra. Meg is pihentem 1-2 fotó erejéig, a bónusz témát az úton átkelő csigák szolgáltatták.

Úrkút buckáit elhagyva Nagyvázsony felé fordultam, majd Zsófiapusztánál bekanyarodtam a Déli-Bakony 599 méter magas csúcsa felé.Hosszú, lankás emelkedő vette kezdetét. A hegy lábánál elértem a 2013. szeptemberében átadott kerékpár-körutat, ezen azonban csak egy rövid szakaszt kerekeztem, hogy aztán a csúcs felé folytassam utamat. Felérve a tévétorony mellé, a szintén nemrégiben átadott Kinizsi-kilátónál fogyasztottam el az uzsonnámat. Lefelé lehetett egy jót gurulni - nem megfeledkezve a pecsételésről, majd jobbra ráfordulva a körútra újabb, több kilométeres gurulással folytatódott az út. Meglepően kevesen jártak erre, talán a nagy nyári meleg miatt is, így igazán lehetett élvezni az utat.

A gurulás nagyjából az Öcsi-kapuig tartott, onnantól már voltak emelkedők is. A körutat végül a Király-kúti-nyiladéknál hagytam el, dél felé rákanyarodtam a Halimbára vezető műútra.

A körút térképe elérhető a VERGA Zrt. honlapján:

kabhegyikerkprtpage001trkp.JPG

Padragkúton értem el a 40 km-t. A vízkészlet is fogyóban volt, már nem volt más hátra, mint visszatérni Ajkára.

Somló

A második félnapos túrám a Somlóhoz vezetett. Bakonygyepesnél keresztezve a 8-as főutat, Noszlop felé vettem az irányt. A sunyi emelkedőn végig szembeszél fújt - nem volt kellemes menet. Noszlop után az Oroszi felé vezető út tartogatott érdekességet: a néhány nappal korábbi vihar következtében rengeteg faág került az útra, amit itt még nem sikerült teljesen eltakarítani...

Ugyan volt nálam GPS-es telefon, de alapvetően "érzésből" haladtam, így Oroszi belterületén elsőre sikerült is rákanyarodnom a temetőhöz vezető zsákutcára. De megérte a kitérő, több időt tölthettem e tündéri kis falu megbámulásával. A helyes kivezető út meglehetősen kátyús volt, de kiérve egy erdős szakaszból hirtelen felbukkant a Somló, és az út minősége is sokat javult.

adobephotoshopexpress_397f2f1111a6439688f84be5fafdac83.jpg

Dobánál rákanyarodtam a Somló oldalában végigkanyargó útra, és egészen a somlóvásárhelyi "lehajtóig" tekertem, megbámulva közben a pincesorokat és persze a várat. A csúcsra vezető út igen meredek, ráadásul az utóbbi 1-2 évben gyalog már kétszer is letudtam, így azt most kihagytam. Kedvcsinálónak azonban beszúrom ide az egyik gyalogos csúcstámadás során készített videót:

Somlóvásárhely előtt megint kereszteztem a 8-ast, majd Kolontár érintésével, az iszaptározó támfalának árnyékában hazatekertem.

Somló még egyszer

Pár héttel a terepbejárás után a Dróthuszárok triumvirátusa is bejárta a Somló-kört, csak ellentétes irányban, és egy kicsit több megállóval. Bő egy hónap elteltével, szeptember vége felé már esős, hűvösebb idő fogadott minket. Ezúttal tehát Kolontár felé indultunk, első megállónk a 2010. október 4-i vörösiszap-katasztrófa helyszínén, az áldozatok emlékére létrehozott parknál volt. Megtekintettük a hátramaradt romos épületeket, a fotókat, és hogy egy kicsit vidámabb téma is legyen, felkutattuk a közeli híd mellett elrejtett geoládát. Frissítettünk is, majd továbbindultunk Somlóvásárhely felé.

A Somló oldalában kerekezve újból esni kezdett, a vár is ködbe veszett. Ennek ellenére balra fordultunk, és a csúcsra vezető utat elzáró sorompóig felküzdöttük magunkat. Itt én, mint "rutinos" Somlóra járó, bevállaltam az őr szerepét, Cooper és Gábor pedig esőkabátban elindultak meghódítani a várat. A bringák csak áztak a csendes esőben, de szerencsére amire visszaértek a hódítók, elállt az égi áldás.

wp_20140927_001.jpg

A pihenő alatt megállítottam a GPS nyomkövetést, íme az első etap adatai:

A Doba-Oroszi-Noszlop szakaszon nem vesztegettünk sok időt a pihenéssel, bár Noszlopon belefutottunk egy szüreti mulatságos menetbe. Természetesen a kocsmánál. Minket azonban egy sokkal fontosabb látványosság várt: Bakonygyepes előtt még kitérőt tettünk Magyarpolány felé.

A passiójátékáról híres falu kálváriadombját természetesen bringák nélkül másztuk meg, majd visszafelé a Petőfi utcán csorogtunk végig. Az utca arról nevezetes, hogy megőrizte a régi faluszerkezetet, és jópár házat, amelyek a bakonyi népi tornácos építészet stílusjegyeit őrzi. Az egyik portán éppen rendezvény volt, így oda be is kukkanthattunk.

Innen már gyerekjáték volt a befutó Ajkára. A vége bő 54 km lett.

(A sorozat második, 2015-ös része betegség miatt - úgy tűnik - elmarad.)

Kerékpártúra: Fertő tó - Seewinkel Nemzeti Park

A Fertő tóról egy dolog biztosan elmondható: állandóan fúj a szél! Erről már több alkalommal is meggyőződtünk, legutóbb éppen a június 21-i hétvégén. Utunk Jánossomorján kezdődött, másodszorra eltalálva a megfelelő irányt, Várbalog felé kezdtünk el kerekezni. Az itteni templomnál vártuk össze először a csapatot (a sorokat már az első pár kilométeren szétszabdalta a szembeszéle), majd megbeszéltük, hogy a következő település, Albertkázmérpuszta sokkal szebb templománál tartunk nagyobb pihenőt. Továbbindultunk, és ekkor jött a java.

Az első kanyar után elfogyott az aszfalt, és durva köves úton haladtunk jó 5 kilométert. Meg is jegyeztük, hogy hamar észre fogjuk venni, ha átérünk Ausztriába. A tájra amúgy nem lehetett panasz: szélkerekek, számomra ismeretlen típusú, lila virágú növények mindkét oldalon, vagy éppen búzamezők, fejünk felett pedig látványosan kavarogtak a bárányfelhők. Egyszer csak felbukkant a távolban a célpontként szolgáló templomtorony. Egy kereszteződésnél a csoport eleje elkezdte bevárni a végét. Mi Cooperrel úgy döntöttünk, nem folytatjuk a döcögést a kanyargós úton, és a nyílegyenes földútra szavaztunk. Rohamtempóban közeledtünk a templomhoz, majd azt vettük észre, hogy itt bizony nincs leágazás, az út elmegy a falu mögött. Szerencsére egy nagyobb szántásnyi lila virágos növény után volt egy bekötőút - megérte kockáztatni. Utóbb kiderült, ez az út bizonyult a helyes választásnak, mindenki innen érkezett.

ferto1.jpg

Albertkázmérpuszta, ahogy mi láttuk, néhány takaros, felújított parasztházból és egy szép kis templomból állt. A legendárium szerint a települést Albert Kázmér herceg alapította, a bécsi és a pozsonyi piacok közelsége felfuttatta a mezőgazdaságot. Az ország legszebb majorjaként is emlegették a települést, melynek neogót templomát a XIX. század végén, bécsi mintára emelték, Habsburg Frigyes óhajára. Előtte egy szabadtéri oltár áll, amelynél el is készült a "Mintha mise történt volna" c. fotó.

A falu határában húzódó országhatárt átlépve menten jó minőségű aszfalton találtuk magunkat. Meg sem álltunk az alig 3 kilométerre fekvő Halbturnig. Magyar nevén - meglepő módon - Féltorony legfontosabb nevezetessége a Harrach-kastély, amely  Mária Terézia uralkodása alatt a császári család nyári rezidenciája lett. Gyorsan lelakatoltuk a bringákat, a kastély udvarán elkészítettük a csoportképet, majd néhányan nyeregbe is pattantak (hosszú nap várt még ránk), néhányan pedig a kastélypark felé távoztunk, hogy a főépület homlokzatát is lencsevégre kaphassuk.

Halbturn után egy hosszabb, látnivalóktól mentes etap várt ránk. 23 kilométert tekertünk szőlőhegyek, szántóföldek és falvak közt, míg megérkeztünk a Fertő tó partján fekvő, rutinos Dróthuszárok által már jól ismert Podersdorfba (Pálfalura). Néhány helyen azért meg kellett állni, ellenőrizni hogy jó felé haladunk-e, mert a Podersdorf felé vezető irány nem mindig volt kellően kitáblázva. Hiába, az osztrákok sem tökéletesek... Az utolsó kilométereken már nosztalgikus érzés fogott el minket, fel is idéztük a legutóbbi ittjártunkkor készített filmecske néhány kockáját.

Podersdorf központja a móló, amely a bringás bajnokok terénél végződik. Itt tartottunk ebédszünetet, vettünk pizzát, Almdudlert, Mozartkugelt, felfrissítettük magunkat. A szeles világítótoronynál is készült egy csoportkép, egy magyar fotós szakértően bánt Cooper gépével, ami nem egy, de nem is két poén forrása volt ezekben a percekben.

Illmitz (magyarul Illmic, ami a tó osztrák nevét adó Neusiedl-től, magyar nevén Nezsidertől már 25 km-re fekszik), szóval Illmitz felé haladtunk tovább, egy tóparti kilátótoronynál időztünk újabb pár percet, ízelítőt kaptunk a környék csodálatosan sokszínű madárvilágából.

Itt kezdett teljesen szétszakadni 16 fős mezőnyünk, a lemorzsolódókkal én aznap már nem is találkoztam. Gábor maradt hátra, hogy felkutassa őket, mi közben az Illmitz határában levő, következő kilátóig gurultunk. Újabb madárles, rövid pihenő, majd Gábor érkeztével továbbtekerés a B20-as Lackenradweg mentén. Mire elértük a Zicksee-t, már teljesen szétszakadt a mezőny, nem lehetett követni, ki merre tart. Közben jött egy sürgető SMS is otthonról (hazaérkezés után még el kellett ugranom az orvosi ügyeletre), így Tomival és Danival kényszerű búcsút vettünk a csapat jelen levő tagjaitól. Az utolsó 18 kilométert jól megrántottuk, a nap legjobb átlagával abszolváltuk az amúgy érdektelen Sankt Andrä - Tadten - Andau - Jánossomorja útvonalat.

ferto9.jpg

Hat óra előtt pár perccel hazaindultunk Budapestre, a tervezett 87 helyett 95 kilométerrel a lábunkban. (Szerencsére otthon nem volt nagy a baj, de ezt előre nem lehetett tudni.)

Várak, kastélyok Fejér megyében

Számomra ez volt az első 2014-es Dróthuszár túra, amelyet nem csak azért vártam nagyon, mert szülőföldem szűk környezetét járta be, hanem mert kipróbálhattam végre az új bringámat is. A "végre" persze erős túlzás, hiszen mindössze két nappal a túra előtt hoztam haza a boltból. A régi bringám (Mongoose, alias Mongi, aki "szereti a hegyeket") Fehérváron volt, így apu le tudta szerelni róla az átpakolandó alkatrészeket. Pénteken elég későn értem Fehérvárra, így fél 10 magasságában tudtunk nekiállni a munkálatoknak. Ahogy kell, több problémába is belefutottunk csak hogy ne tudjunk időben lefeküdni aludni. A kilométerórám konzolja elpattant, így fúrással és gyorskötözővel sikerült rögzíteni. A csomagtartónak útban volt a tárcsafék, így alternatív rögzítőpontot kellett keresni. A kormány is szűkösnek bizonyult a sok bizbasz számára, de háromnegyed 11-re minden a helyére került, lehetett menni szunyálni.

Reggel 8.45-kor volt a találkozó Iszkaszentgyörgyön. A többség Budapest felől érkezett kocsival, én természetesen kitekertem. Az első kellemes meglepetés itt ért: Iszkáig jó minőségű, gyér forgalmú kerékpárút vezet. Az első 12 km így a vártnál kellemesebben telt, még meg is álltam egyszer fotózni az út menti gémeskútnál. Egy kicsit Ausztriában éreztem magam. Korán kiértem a találkozási pontra, a többiek még sehol, úgyhogy volt időm feltekerni az 1735-ben épült katolikus plébániatemplomhoz.

Miután mindenki befutott, és felnyergeltük drótszamarainkat, az első utunk az Amadé-, Bajzáth-, Pappenheim kastély felé vezetett, amelyet Amadé Antal kezdett építeni az 1700-as években, és 1800-ban került a Bajzáth család tulajdonába. A XX. század elején gróf Pappenheim Siegfried jelentősen átépítette. Látszik is az épületen, hogy "több darabból áll", de ez nem vont le sokat a pompájából. Az épületeket egyébként a mai napig hasznosítják, iskola működik itt, a régi istállóban pedig tornaterem.

Biztos, ami biztos már itt, a túra legelején elkészítettük a csoportképet, majd Guttamásin (8. km) keresztül a Gaja-szurdok bejárata felé vettük az irányt (12. km). Itt tízórai-szünetet tartottunk, és egy kicsit dilemmáztunk a folytatásról. Gábor eredetileg egy lezárt erdei utat szemelt ki Balinka felé, de félő volt, hogy az út végén található lezárt kapu miatt jöhetünk vissza 5-6 km-t és kerülhetünk egy jó nagyot. Amikor kiderült, hogy a térképen nem lezárt kapu van, hanem a Klezart-kapu, jót derültünk, de mégsem arra indultunk, mert a behajtani tilos tábla és a bejáratnál elhelyezett figyelmeztető szöveg ("a vadászok lelőnek mindenkit! - vagy legalábbis szigorúan büntetnek") hatásos volt. Ellenben kiderült, hogy a Gaja szurdok felső kijáratánál a régi létrát kapura cserélték, így gond nélkül végig tudtunk gurulni a patakparton (egy rövid sziklás részt kivéve). Így végül nagyon jól jártunk, bátran mondhatom, hogy ez volt a túra legszebb része.

A Klezart-kapus eset pont a guttamási körzeti megbízott épülete előtti füves-pados részen derült ki. Cooper meg is jegyezte:
- Tudjátok, hogy az Őrségben vagyunk? A Rend-őrségben?

Balinkára (16. km) így Bodajk kikerülésével jutottunk, 5 kilométert lecsípve a túra össztávjából. Balinkára beérve bizarr látvány fogadott minket: egy idősebb úriember aludt az úton elfeküdve, enyhén vérző fejjel. A lánya(?) jött épp elé, kérdezgette, hogy mivanmá?, látszott, hogy nem először fordul elő ilyesmi. Minket meg sürgetett, hogy menjünk nyugodtan tovább. Oké, mondtam, de azért szemrevételeztem a műanyag szatyorból kikandikáló Koccintóst. Erről sajnos nincs fotóm.

Balinka után egy szeles és hepehupás, de inkább emelkedős etap következett Mórig (29. km), ahol a Lamberg-kastély szépen gondozott kertjében tartottunk ebédszünetet. Móron ennél többet nem időztünk, nyeregbe pattantunk, és próbáltunk találni egy Csókakőre vezető utat a hegyoldalban, a szőlők között. A küldetést teljesítettük, bár nem pont a kiszemelt útvonalon, de átértünk a török idők előtt csak Váralja néven ismert településre (38. km). A pincék között kanyargó, szűk utakon tekertünk fel a vár alatti parkolóig, innen gyalog folytattuk utunkat. A vár felújítását 1995 óta a Csókakői Várbarátok Társasága végzi, főleg adományokból, támogatásokból. Lassan, de biztosan haladnak, a munkálatok miatt a várnak csak egy része látogatható, de legalább ingyen. A panorámáért mindenképpen megéri felcaplatni, főleg tiszta időben. Most nem látszott Fehérvár, így hiába próbáltam hazaintegetni.

Csókakőről a 81-es főút felé nagyon jót lehet gurulni a kis forgalmú úton. Utána viszont 100 métert meg kell tenni a 81-esen, hogy átérjünk a bodajki bekötőútra. Bodajkon (43. km) semmit nem időztünk, mentünk tovább egyenesen Fehérvárcsurgóra (49. km). Az 1844-ben épült Károlyi-kastély parkjában dőltünk le egy kis időre a fűbe. Az épületbe ugyan nem mentünk be, de eldöntöttem, hogy hamarosan visszatérünk ide, elfogyasztani egy kellemes ebédet a teraszon, és sétálni egyet a parkban.

Csurgó után már nem volt megállás az autókig: áttekertünk a szellem-iparvárosra emlékeztető Kincsesbányán (53. km), majd jó minőségű, új aszfalton, hátszélben száguldottunk vissza az autókhoz (57. km). A csapat többi tagja bepakolt a kocsikba, én meg a jól bevált iszkai bringaúton hazatekertem Fehérvárra. 85 kilométerrel avattam fel az új bringát.

Végezetül pedig álljon itt egy vidám kis videó Iszkaszentgyörgyről, az iszkaszentgyörgyiektől:

(A képek egy részéért köszönet Coopernek!)

Bakony-beli kerékpártúra (2013)

2013. utolsó kerékpártúrája október első hétvégéjére esett. Bakonybélből indultunk, és bizony az időjárás erősen emlékeztetett a márciusi szezonnyitóra: 4 fok körül volt a hőmérséklet, elkélt a sapka, sál, kesztyű. (A sors fintora, hogy december végén kellemesebb időben lehetett volna kerekezni...) A nap azért kisütött, mire elindultunk, és mivel Bakonybélt elhagyva egyből az emelkedők felé kanyarodtunk, hamar elkezdtek lekerülni a rétegek.

2013_bakony_1.jpg

A Kőrishegy felé indultunk, de magát a csúcsot nem hódítottuk meg. Egy napos tisztáson tízóraiztunk, majd folytattuk a kapaszkodást felfelé. A Porva közelében fekvő Ménesjárás-pusztát céloztuk be elsőnek. A Porváig vezető út elég kalandosra sikeredett, elég rossz minőségű földúton, helyenként a bringákat tolva kapaszkodtunk ismét felfelé.

2013_bakony_2.jpg

Porva-Csesznek vasútállomás volt a következő cél, ahová egy erdei turistaúton jutottunk el, szintén nem kis erőfeszítések árán, több kisebb csapatra szakadva. Nekem még a csomagtartóm csavarjai is meglazultak a sok rázkódástól, és mivel teljesen magamra maradtam (a többiek letértek a megbeszélt jelzésről), a gumipókokkal kellett úgy rögzíteni a rendszert, hogy a bringát tolva el tudjak jutni a lejtő alján levő találkozási pontra. A javítások után kipihentük a nehézségeket a vasútállomáson, a javán már túl voltunk (már ami a terepviszonyokat illeti).

2013_bakony_3.jpg2013_bakony_4.jpg

Következett az abszolút kedvenc szakasz, a Cuha völgyének Vinyéig vezető fele. Élveztük is, a vízátfolyásoknál sokszor megálltunk fotózni. Vinyén aztán megebédeltünk. Jó sok idő eltelt az indulás óta, de még a túratáv felénél sem jártunk.

2013_bakony_5.jpg

A Fenyőfő - Bakonyszűcs - Huszárokelőpuszta útvonalon indultunk vissza Bakonybél felé, de ahelyett, hogy végig országúton haladnánk, a Királykapu - Pénz-lik elágazás útvonalon próbáltunk átkelni a hegyen. Itt azonban nem várt bonyodalmak adódtak. Először is, állítólag ezen az útvonalon még bringázni is tilos, amit nem tudok megérteni, hogy miért. De nem ebből lett gondunk.

2013_bakony_6.jpg

Egyik túratársunk (név nélkül...), aki a sor végén haladt, rögtön az elején szem elől tévesztett minket. Úgy látta, hogy az első elágazásnál letértünk jobbra, így befordult. Mi szép lassan haladtunk felfelé az emelkedőn, ki-ki a maga tempójában. A tetőn aztán bevártuk egymást, de az eltévedt túratárs sehol nem volt. A férje, aki velünk együtt várakozott, nem hozott magával telefont, a túravezetőnk telefonja pedig a kocsiban maradt. Miközben a férj mentőakcióra indult, és visszagurult a domb aljáig, mi nagy nehezen, hazatelefonálva kinyomoztuk elveszett társunk telefonszámát, és felhívtuk. Kiderült, hogy ő már Bakonybélben van az autóinknál: annyira rossz irányba ment, hogy akiktől útbaigazítást kért, voltak annyira rendesek, hogy bringástól elfuvarozták a célig.

Mi, a tetőn várakozók ismét kétfelé szakadtunk: egy második mentőakció indult lefelé megnyugtatni az aggódó férjet, a csoport maradéka pedig az eredetileg tervezett útvonalon befejezte a túrát és autóval értünk jött a domb túloldalára.

Végül minden jól végződött, az eredetileg tervezett helyett 56 km helyett én 63-64-et tekertem, de mindenki más távval zárt. Budapestre már szerencsésen megérkeztünk, igaz 1-2 óra késéssel...

Kerékpártúra a Keszthelyi-hegységben (2013)

Alig ért véget 2013 nyara, mi máris a Balatonhoz látogattunk: szeptember első hétvégéjén a Keszthelyi-hegységet céloztuk meg a Dróthuszárokkal. A távolság miatt jó korán indultunk, még kicsit csípős volt a levegő, de mire 9 körül útnak indultunk, már szépen sütött a nap. Ugyan kicsit szeles volt az idő, de hamarosan rövid ujjú mezekben tekert mindenki.

2013_keszthely_5.jpg2013_keszthely_6.jpg

Keszthelytől Hévízig egy kellemes bringaúton haladtunk, bár sok túrázó volt, de nem akadályoztuk egymást. Első megállónk (a hévízi tófürdő kerítését leszámítva) a cserszegtomaji kilátónál volt. Pár percet várnunk kellett a 10 órás nyitásra, de megérte. Kifizettük a belépőt, ami a lifthasználatot is magába foglalta, így az országban páratlan módon felvonóval jutottunk el a Margit-kilátó 31 méteres teraszára. Innen pazar kilátás nyílt a fürdő irányába, és az előttünk álló hegyekre is. Felmértük a terepet, majd tovább indultunk.

2013_keszthely_1.jpg

Zalaszántóig nem volt túl érdekes az út, de megkönnyebbülés volt, amikor Rezi felé letértünk a főútról. Rezit csak érintettük, Zalaszántón ebédszünetet tartottunk. A méltán világhírű Béke-sztúpát ezúttal kihagytuk (2012-ben is jártunk ott), és a várvölgyi elágazó irányába elhagytuk a települést.

Innen egy még gyérebb forgalmú, szinte nyílegyenes úton indultunk Keszthely felé, ám mielőtt elértük volna túránk kiindulópontját, lefordultunk balra, a hegyek felé. Egy tábla a késő délután kezdődő vadászatra hívta fel a figyelmünket, így erősen reméltük, hogy nem fogja műszaki hibák sorozata hátráltatni haladásunkat. (Elárulom, végül időben elhagytuk a kritikus területet.)

2013_keszthely_2.jpg

Hosszú kaptató után értük el Büdöskút (409 m) pihenőjét. Az esőbeállót épp felújították, úgy tűnt, jól haladnak, és az őszi esők ellen már menedékül szolgálhat a turisták számára. Dél felé indultunk tovább, lefelé a hegyről, ám egy váratlan pillanatban rákanyarodtunk egy turistaútra, ami a Berzsenyi-kilátó (355 m) felé vezetett. A keskeny, sziklás ösvény egyáltalán nem alkalmas túrakerékpározásra, megszenvedtünk, mire elértük a magaslatot. Ironikus, hogy pont a túravezetőnek akadt itt műszaki problémája...

2013_keszthely_7.jpg

A kilátóban hosszan pihentünk, de a vízkészletünk fogyóban volt. Igyekeztünk gyorsan legurulni Gyenesdiásra, de a civilizációba visszavezető út meglehetősen hepehupás volt (földút és vízmosás 2in1). A faluba leérve megcsodáltuk a domboldalba épült, méregdrága üdülőket, majd elérve a főút melletti országutat, Vonyarcvashegy felé kanyarodtunk. Utolsó pihenőnk a Szent Mihály-dombon, a kápolna tövében volt, ahonnan utoljára megcsodáltuk a Balatont (és Gáborék egyik kedvenc nyaralóhelyét, a vonyarci kempinget). Előtte azért feltankoltunk vízzel is, nehogy kiszáradjunk. A nap végére igazi nyári idő kerekedett.

2013_keszthely_4.jpg

Az utolsó néhány kilométerünk a part-menti kerékpárúton vezetett, vissza az autóinkhoz. Jól jellemezte az utószezont, hogy a parkoló környékén már csak a szezonból hátramaradt jégkrémekből sikerült szereznem egy frissítő darabkát... (A túra össztávja kb. 57 km volt.)

2013_keszthely_3.jpg

Izlandi kalandozások 3.

(A bejegyzés-sorozat a 2013. júniusi izlandi körutazásunk eseményeit örökíti meg.)

Körutazásunk első fejezetében megérkeztünk Reykjavíkba, körbejártuk a fővárost, majd útnak indultunk kelet felé. A második részben néhány kitérővel eljutottunk a Hrífunes vendégházba, és megnéztük a környék nevezetességeinek egy részét. A harmadik részben egy kicsit még Vík környékén időzünk, majd elindulunk hazafelé.

Hrífunestől jó 80 kilométerre, a szárazföld belsejében található Landmannalaugar. Izland egyik legkedveltebb kirándulóhelye, számos látványos túraútvonal kiindulópontja, és szabadtéri, természetes fürdője is van, természetesen meleg vízzel. Kötelező program, ha az ember július-augusztusban érkezik. Mi viszont szűk két héttel az utak megnyitása előtt érkeztünk, így ki kellett hagynunk Landmannalaugart, és hirtelen lett egy szabadnapunk.

(Hadda, hrífunesi szállásadónk még kiutazásunk előtt átnézte az útitervünket. Ő hívta fel a figyelmünket az útlezárásra. A Landmannalaugarba vezető út csak terepjáróval járható, de a többi betervezett célpontunk személygépkocsival is megközelíthető volt, így 4x4 helyett elég volt egy sima kombit bérelnünk. Hadda nem kevés pénzt spórolt nekünk ezzel az infóval.)

Nem bántuk, hogy maradt egy napunk, amikor kevésbé feszített a tempó, és tartalommal sem volt nehéz megtöltenünk. Az 1-es főút mellett kb. 5 kilométerenként van egy pihenőhely, mindenhol információs táblák mesélnek az ott található vízesésről, szikláról, mezőről. Akár azzal is el lehet tölteni egy napot, hogy autózunk 100 kilométert, mindenhol megállunk, informálódunk, és gyönyörködünk a tájban. Nekünk azonban konkrétabb terveink is voltak.

DSC_1008.JPG

Vík, Dyrhólaey

Elsőként visszamentünk Víkbe. A központban található egy nagy üzlet, helyben készült gyapjútermékeket árusítanak. A galériáról belátni magába az üzembe is, de nem nagy szám, erre nem érdemes egy fél napos programot szervezni. Gyorsan tovább is álltunk, kimentünk a tengerpartra, hátha sikerül végre lundákat találni, de csak fekete "homokot" meg sirályokat találtunk. Autóval megkerültük a városka határában magasodó sziklát, innen már szép kilátásunk nyílt Dyrhólaey felé, és megcsodálhattuk a part mentén tátongó Hálsanefshellir barlangot.

DSC_1028.JPG

Aztán visszamentünk Dyrhólaey-be, hogy hátha nagyobb szerencsével járunk lundavadászat terén, mint két nappal korábban. Nos, lundát egy darabot sem láttunk, de felmásztunk a világítótoronyhoz, onnan pedig a tenger látványában és a sziklafalban tátongó hatalmas boltívben gyönyörködtünk.

A lundák olyanok, mint a trollok.
Csak a fantáziánkban léteznek...

Kicsit csalódottak voltunk a lundák hiánya miatt, de nem keseregtünk sokáig. Autóba ültünk, és kelet felé indultunk Elhagyva Víket és a hrífunesi leágazót, Núpstaddurig kocsikáztunk. Itt egy elhagyatott farm található, udvarán egy aprócska templomhoz. Keldurhoz hasonlóan a farm magántulajdon, de a templom látogatható. Erre azonban nem sok utalás van a farm bejáratát eltorlaszoló sorompónál, így mi is bevártunk egy bátrabb csoportot, és velük együtt közelítettük meg a helyszínt. A házakhoz érve kiderült, a farm utolsó két lakója, két 100 éves bácsika az elmúlt években elhunyt, így a falucska teljesen kihalt. Ez meg is látszott az épületeken (nem, lerabolva nem voltak!), de a templomot gondozták. Alaposan körbejártuk, majd hazafelé indultunk. Út közben azért 1-2 vízesésnél még megálltunk.

DSC_1047.JPG

Geocaching

Nem sokkal az után, hogy kitűztük utazásunk időpontját, kiderült, hogy barátaink, Andi és Dávid kb. 10 nap múlva ugyanezen a környéken fognak kalandozni. Elhatároztuk, hogy egy dobozkában rejtünk el valami apróságot, amit majd nekik meg kell keresniük. Napokon keresztül agyaltunk a helyszínen, míg végül az 1-es főút és a Hrífunes felé vezető bekötőút kereszteződésében maradtunk. Van itt egy autós pihenő is, így könnyű beazonosítani. A pihenőben az emberek kis kőszobrokat építettek a kövekből, úgy gondoltuk, az egyik ilyen tökéletes rejtekhely lesz. Hogy könnyű legyen beazonosítani, átmentünk a bekötőúton, ott már jóval kevesebb szobor magasodott, és az egyik ráadásul kimagaslott a többi közül. Ennek tövébe tettük le a jégkrémes dobozt, benne egy barátainknak szóló jókívánsággal és egy üzenettel, ami a többi megtalálónak szólt ("ne dobd ki, nem szemét"). A dobozt lefedtük kövekkel, lefotóztuk és kavicsból kirakott nyíllal megjelöltük a helyet, majd felírtuk a GPS koordinátákat. Andiék minden segítséget megkaptak, és nem csigázom tovább a kedves olvasót, meg is
találták épségben a dobozt.

DSC_1066.JPG

Arról, hogy a kincskeresés, pontosabban a kincsrejtés igazán emlékezetes legyen, egy apró közjáték gondoskodott. Amikor kivettem a kocsi csomagtartójából a füzetemet, hogy a koordinátákat felírjam, a szél felkapott két nejlonzacskót, és befújta a puszta közepére. Én persze futva utánuk eredtem, nem akartam szemetelni. A két zacskó persze külön irányokba repült. Amikor rájuk vetettem magam, a szél mindig felkapta és odébb repítette őket. Nem volt egyszerű, de végül begyűjtöttem mindkét zacskót, a lányok meg közben könnyesre röhögték magukat a kocsiban. Lihegve sétáltam visszafelé, amikor azt vettem észre, hogy az árnyékom mellett megjelenik egy folt, és egyre nagyobb lesz. Hátranéztem és láttam, ahogy egy szkua (magyarul nagy halfarkas) közelít felém, és már csak 1-2 méterre van a fejemtől. Nem kicsit ijedtem meg, de néhány másodpercnyi (ott óráknak tűnt) hezitálás után tovább rohantam, és próbáltam keresni egy nagyobb követ, amit felkaphatok. Közben szerencsére a szkuának is feltűnt, hogy a kiszemelt zsákmánya jóval nagyobb, mint amire számított, így visszavonulót fújt. A támadást megúsztam, de a szívem még sokáig hevesen vert.

556062_437389872960271_1106416141_n.jpg

(https://www.facebook.com/Iceland.Photo.Tours)

A wikipedia szerint egyébként a szkua átlagos testhossza 58 centiméter, szárnyfesztávolsága 125-140 centiméter, testtömege 1200-1600 gramm. Kimondott rablómadár, a halászó madarakat addig üldözi, amíg azok ki nem öklendezik a táplálékot, amit még a levegőben elkap. A legyengült madarakat is megöli. A szárazföldön elkapja az egereket, patkányokat, de akár az üregi nyulat is. A fészkeket megdézsmálja és a dögöket is elfogyasztja. Hadda a szállásunkon mutatott egy fényképet is, a férje egyik fotós túráján készült, a szkua pedig épp az egyik fotóst támadta meg.

Úton Reykjavík felé

Harmadik reggelünkön végleg elhagytuk Hrífunest, ami nagyon a szívünkhöz nőtt. A egyszer valaha még izlandi körútra indulunk, ide biztosan visszatérünk! Úticélnak a Gullfoss vízesést és a gejzíreket választottuk, de egy kis kitérővel támadtunk, hogy kitöltsük látnivalókkal a teljes napot. Első megállónk a Hjálparfoss volt. Ez egy különleges, dupla vízesés a Fossá és a Thjórsá folyók torkolatánál. Érdekes látvány, de az ide vezető út viszontagságai miatt mégsem tudtuk igazán élvezni. Hogy ne ugyanazon az úton kelljen oda és vissza is mennünk, az 1-es főútról a 26-os úton tértünk le. Ennek teljesen a végéig el kellett menni, itt torkollott a 32-es főútba. Igen ám, de hiába két számjegyű főút, az utolsó 20 kilométer rázós, köves volt. A Thjórsá túloldalán volt a vízesés, de sehol egy híd, jó nagyot kellett kerülni a 32-es útig, teljesen szétrázódtunk. A vízesés környéke pedig tele volt idegesítő apró bogarakkal, így nem is időztünk sokáig. Pedig a közelben több vízierőmű is található, látogató központtal, így akár tovább is maradhattunk volna.

DSC_1089.JPG

Mi viszont a jó nagy vargabetű után elindultunk Gullfoss felé. A GPS folyamatosan kerülőútra akart vinni, mint kiderült, azért, hogy egy újabb, de csak 2-3 kilométeres köves szakasztól megkíméljen minket, de mi ragaszkodtunk az eredeti irányhoz. Hogy még nyűgösebbek legyünk, az eső is eleredt. A legnagyobb zuhét pont a Gullfossnál, utunk leglátványosabb vízesésénél kaptuk a nyakunkba. Itt sem sokat időztünk, de azért a kötelező fotókat elkészítettük, különösen ügyelve arra, hogy kameráink nehogy elázzanak.

A Gullfoss-vízesés Izland délnyugati részén a Hvítá folyó kanyonjában található. A vízesés az egyik legnépszerűbb turistalátványossága a szigetnek. A széles Hvítá folyó a vízeséstől mintegy egy kilométernyire kezd megérkezni a három lépcsőfokból álló mederszakaszra, majd hirtelen két lépcsőfoknyit zuhanva előbb 11, majd 21 métert zuhan a völgyben. Ebből adódik, hogy a vízesés magassága összességében 32 méter. A hasadék, ahová ezen esés során a víz beömlik húsz méter széles és két kilométer hosszú és a folyó folyásirányához viszonyítva jobb oldalon található.

(forrás: wikipedia)

DSC_1092.JPG

A vízesés melletti szuvenírshop Izland egyik legnagyobb ajándékboltja, amíg végignéztük a kínálatot, többé-kevésbé meg is száradtunk, és vettünk - többek között - egy plüss lundát is. Kiszaladtunk a kocsihoz, és meg sem álltunk az alig 10 kilométerre levő gejzírekig. Valójában egy lankás domboldalról beszélünk, ahol több helyen is forró víz, illetve gőz tör elő a föld mélyéből. A legnagyobb hőforrás a Nagy Gejzír, ma már sajnos nem aktív, fénykorában átlagosan 70 méter magasra lövellte fel a vizet, de feljegyeztek 170 méter magas kitörést is. Kistestvére, a Strokkur ma is működik, 15-20 méteres kitörései 5-8 percenként követik egymást. A látványos jelenség webkamerán is követhető:

webcam.jpg

A parkban közel egy órát töltöttünk, ezalatt jópár kitörést lefotóztunk és levideóztunk, a webkamerán keresztül meg hazaintegettünk. A szomszédos múzeumot is végignéztük, elég leamortizált állapotban volt, és a beígért földrengés-szimulátort sem találtuk. Nem érte meg a pénzét.

DSC_1118.JPGDSC_1120.JPG

A napból már csak szállásunk felkeresése volt hátra. Nem messze, Laugarvatnban foglaltunk szobát egy kétszintes turistaszállóban, saját zuhanyzóval. A reggeli a városka túlsó végén, a tulajdonosok saját házának alsó szintjén volt. Este még felderítettük a környéket, vacsorázási lehetőség után kutatva. A part mentén találtunk is egy éttermet, de csak akkor derült ki, hogy az árfekvése nem nekünk való, amikor már leültettek minket. Tisztáztuk a helyzetet, először átültettek minket a "bisztróba", de csakazértis ragaszkodtunk kamu álláspontunkhoz, hogy csak egy teát akarunk, majd odébbálltunk. Nem volt könnyű újabb éttermet találni a párszáz lelkes településen, de a benzinkút mellett belefutottunk egy nem rég nyitott, minimalista dizájn jegyében berendezett pizzériába (hatalmas alapterületen max. 4 asztal). Vendég sem nagyon volt, talán a házhoz szállításból élnek, így viszont hamar megkaptuk rendelésünket.
A vacsi után a lányok nyugovóra tértek, én pedig meglátogattam a helyi, este 11-ig nyitva tartó szabadtéri fürdőt. A meleg vizes medencékből a tó és a mögötte magasodó vulkán látványában lehetett gyönyörködni, bár a felhők és a szemerkélő eső rontottak kicsit az összképen. És még egy dolgot megtapasztaltam: az 55 fokos gőzkabin nem nekem való!

Utolsó napunkon változékony időre ébredtünk. Kisütött ugyan a nap, de bármikor elkezdhetett esni is. Erre a napra különösen igaz volt az izlandi mindás (vagy városi legenda):

Ha nem tetszik az időjárás, várj 15 percet!

Laugarvatnból a Thingvellir Nemzeti Parkba autóztunk. Itt található az amerikai és az európai kőzetlemezek határa, a két kontinens évente 2 cm-t távolodik egymástól. A különleges szépségű törésvonal történelmi jelentőséggel bír: 930-ban itt ült össze a világ első parlamentje. Az izlandi betelepülők itt tartották rendszeres összejöveteleiket: a törvényszikláról (Lögberg) hirdette ki a törvénymondó az új törvényeket.

DSC_1155.JPGDSC_1131.JPG
A törésvonal mentén gyalogút halad a látogatóközpontig, az út másik végét pedig vízesés teszi még látványosabbá. A törvényszikla előtti mezőt patakok szabdalják, a sziklán magasodó zászlórúdon pedig Izland zászlóját lengeti a szél. Különleges hely, meg kell hagyni. A mezőn egy kis templom is magasodik, melynek különlegessége a falának hosszában rejlik. Anno a könyököt használták hosszmértékként, ami gyakorlatilag az alkar hossza. Úgy szabványosították, hogy az egyik parlamenti összejövetel során lemérték egy szerencsés alkarának hosszát, megépítették a templom falát 20 könyök hosszúra, majd ennek alapján 2 könyök hosszú, szabványos "méterrudakat" készítettek. Innentől fokva a könyök mindenhol ugyanannyit jelentett.

Továbbra is változékony időben indultunk útnak, hogy visszataláljunk a Reykjavíkba vezető 1-es főútra. Tettünk egy rövid kitérőt a Kerid nevű, 55 méter mély, nagyjából 170x270 méteres vulkanikus kráterhez. Azok szerint, akik végigjárták Izland belsejét, nem egy nagy szám, mi viszont utunk során még nem találkoztunk ehhez hasonló képződményhez, úgyhogy megérte a kitérő. Igaz, pont rákezdett, így nem időztünk sokat, de valószínűleg jó időben sem másztunk volna le a mélybe csak azért, hogy leülhessünk a tó partján árválkodó padra.

DSC_1160.JPG

A következő megálló Hveragerdi városa volt. Az alig kétezres település hőforrásairól híres. Van egy látogatható park (kivételesen belépődíjas!), a városka határában pedig üvegházak sorakoznak, melyeket a föld mélyéből feltörő gőzzel fűtenek, és jelentős mennyiségű zöldséget termelnek bennük. Az egyetem egyik üvegházában banánfák is magasodnak, állítólag meg is lehet tekinteni őket, mi viszont hiába autókáztunk negyed órát a hegyoldalban, elhagyatottabbnál elhagyatottabb épületek között, nem jártunk sikerrel. A parkot azért megnéztük, bár ott is elkapott minket egy futó zápor.

Itt volt az epicentruma egy erős, 6,3-as földrengésnek 2008 májusában. Az eseménynek többek között egy bevásárlóközpont üvegpadlója alatt húzódó törésvonal állít emléket. Ugyanitt földrengés-szimulátor is üzemel: potom összegért egy sötét szobában, 1 percig érezhetjük, milyen erős rázkódást okoz egy ekkora földrengés, és milyen hanghatások kísérik. Aki erre jár, feltétlenül próbálja ki, jó móka!

DSC_1174.JPG

Hveragerdi után már csak egy program volt hátra: a híres Kék Lagúna fürdő felkeresése. Előtte azonban meg kellett találnunk keflaviki szállásunkat. Tanulva az idefele vezető út fáradalmaiból, újragondoltuk eredeti tervünket, mely szerint a korai indulás miatt az utolsó éjszakára már nem vettünk volna ki szobát, hanem megpróbáltuk volna kibekkelni az estét. Reykjavíkban azonban leültünk a net elé, és találtunk egy elfogadható árú, saját fürdős szállást a reptér közelében. Megtalálni nem volt egyszerű a helyet, mert egy relatíve új lakónegyed szélén állt, és a GPS nem ismerte a címet. Gyakorlatilag egy hat fős szállást kaptunk, szobánként 3 ággyal, kb. 80 négyzetméteren. Mondanom sem kell: a hátsó szobába be sem léptünk. Szusszantunk egyet, kipakoltunk, majd egy gyors vacsi (Subway) közbeiktatásával elautóztunk a kb. 20 kilométerre fekvő Kék Lagúnába.

Nos, a lagúna maga a csoda. Igaz, jó sok pénzt elkérnek érte, de enélkül nem szabad hazatérni Izlandról. A közelben feltörő termálvizet a szomszédos erőműben hasznosítják (fűtés és áramtermelés, lásd Hellisheidi), a maradékot, ami már csak 38-40 fokos, összekeverik tengervízzel, és ezt a különleges elegyet vezetik a fürdő területére. Az egyedi összetétel hatására teljesen egyedi élővilága van a "tónak", az iszap és az algák különleges (és drága) kozmetikumok alapjait képezik. Az iszappakolást egyébként ki is lehet próbálni fürdőzés közben. Én például úgy megfiatalodtam 10 perc alatt, hogy Timi meg sem ismert...

DSC_1189.JPG

A fürdőzés végeztével nagyjából izlandi utunk is véget ért. Visszamentünk a szállásra, és én még gyorsan elgurultam teletankolni a kocsit, hogy ezzel már ne reggel kelljen vesződni. Automata kutak vannak, ahol előre ki kell fizetni egy általunk választott összeget, és annyi benzint tudunk a kocsiba tankolni. Az utolsó gomb a "tele tankolás" funkció, ami a frászt hozta rám. Kb. 11.000 koronáért tankoltam, de 25.000 korona került zárolásra a számlámon. Persze végül nem volt gont, ez valószínűleg fix összeg, amit alapból zárolnak, fedezetként. Ennél több nem nagyon fér egy tankba. Blokkot a ténylesen tankolt mennyiségről kaptam, és 3 nap múlva ennyivel is terhelték be a számlámat. Szóval no para, valószínűleg mindenhol így működnek az automata kútoszlopok, csak én eddig nem szembesültem hasonlóval.

Jó korán, 4-kor keltünk, kicsit nehéz volt ilyen korán reggelit keríteni. Az éjszakai portás és sofőr srácok NBA döntőt néztek. Nem kicsit voltak morcosak, hogy miattunk dolgozniuk kell, de betársultam hozzájuk a hosszabbítás idejére, ráadásul kiderült, hogy mindhárman a Spursnek drukkolunk, így hamar eltűnt a szigor az arcukról. Aztán hamar vissza is jött, amikor a Heat megnyerte a meccset.

Mi pedig kigurultunk a szomszédos reptérre, becsekkoltunk a WOW Air londoni járatára, Gatwicken szűk 4 órát időztünk, majd az easyJettel hazarepültünk Budapestre. Véget ért egy hetes izlandi kalandunk, és ha megkérdezitek, hogy megérte-e, csak annyit mondok, hogy végig kell futni a három részesre nyúlt élménybeszámolót, és egyből látszik, mennyi kalandban volt részünk, mennyi újdonságot láttunk és milyen érdekes emberekkel, történetekkel találkoztunk. Egy (négy) szóval: útra fel, irány Izland!

Az út során készült fényképekből EZEN A LINKEN megtekinthető egy válogatás.

Végül pedig következzék az út során forgatott videók legjava, az izlandi Of Monsters and Men együttes dalának kíséretében:

Izland / Iceland 2013 bestof from Bandita on Vimeo.

Izlandi kalandozások 2.

(A bejegyzés-sorozat a 2013. júniusi izlandi körutazásunk eseményeit örökíti meg.)

Az előző részben ott hagytuk abba a mesélést, hogy június 14-én, pénteken kora délután elhagytuk Reykjavíkot. A bevásárlás, a Perlan és a strand sok időt elvett a napból, és még jópár látnivaló várt ránk, úgyhogy belehúztunk. Az itthonról vitt GPS kitűnően navigált, Székely Bácsi Izlandon is feltalálta magát, Tom, a cuccokkal megrakodott Chevi Cruze pedig száguldott a városból kivezető, jó minőségű, 2x2 sávos főúton. Az 1-es úton haladtunk, Izland főútján, mely 1339 kilométer hosszan járja körbe az országot, annak főbb városait és látványosságait.

Első megállónk egy "be nem tervezett boxkiállás volt": az út mentén a hatalmas gőzfelhőben egy gyárra lettünk figyelmesek. A Hellisheidi erőműhöz közeledtünk, ami az első és legnagyobb geotermikus erőműve Izlandnak. Látogatóközpontjában interaktív módon ismerhetjük meg, hogyan lesz a forró vízből és gőzéből ingyenes fűtés és meleg víz a helyi lakosok számára. Izlandon öt nagyobb geotermikus erőmű üzemel, ezek adják az ország energia-szükségletének több mint egynegyedét, és ezek fűtik az izlandi házak közel 90%-át!

DSC_0143.JPG

Elhagyva az erőművet a főút 2x1 sávosra szűkült és megkezdte látványosan kanyargó ereszkedését a tengerparti síkvidék felé. Ahogy leértünk, megpihentünk Selfoss városában, az Ölfusá folyó partján. Elfogyasztottam az otthonról hozott csevap maradékát, Csilla pedig a folyó felett átívelő hidat tanulmányozta. Az útikönyv szerint Selfoss erről nevezetes: a régi hidat elvitte a megáradt folyó, hűlt helye mellé épült az új, aminek jóval strapabíróbbnak kell lennie, hiszen az Ölfusá Izland legnagyobb vízhozamú folyója, ha megárad, a hídnak sok mindent ki kell bírnia.

DSC_0149.JPG

Izlandon amúgy is probléma, hogy a part menti áradások gyakran elviszik a főút egy-egy szakaszát, vagy hídjait. Kerülőút sem nagyon van, a helyreállítás idejére bizony megáll az élet. Vagy lehet menni körbe, 1200 km-es kerülővel, vagy helikopterrel.

Ízelítő az izlandi vidékből

Következő megállónk Keldur volt. Ahhoz, hogy ezt az 1800-as évek vége felé alapított farmot meglátogathassuk, le kellett térnünk a főútról. Az izlandi utak jellegzetessége, hogy ahogy letérünk a főútról, egy táblán részletes ábrát találunk arról, hogy a környék mellékútjai hova vezetnek. Így mi is könnyen belőhettük a helyes irányt. Azért is szükség volt a táblás segítségre, mert az aszfaltút hamar elfogyott, és a köves szakaszokon a GPS sem állt mindig a helyzet magaslatán. A köves-szikás utakon ugyan 80 km/h-s korlátozás van érvényben, de mi nagyon óvatosak voltunk, és csak 40-nel hajtottunk. Egyrészt új és szokatlan volt a közeg, másrészt vigyáztunk a kölcsön-autóra, nehogy a kauciónk bánja a kitérőt... Végül gond nélkül az út végére értünk, és a további köves szakaszokon sem volt problémánk a felverődésekből. A forgalom szerencsére elhanyagolható, így alig kellett szembe jövőket elkerülni, vagy gyorsabban érkezőket elengedni.

DSC_0170.JPG

Keldur amúgy gyönyörű, néhány félig a földbe süllyesztett gazdasági épületből és egy aprócska katolikus templomból áll. Mellette még mindig üzemel egy farm, magántulajdonban, de a kerítések úgy vannak megépítve, hogy a régi épületek látogathatók legyenek. A nap is kisütött, így csodás panorámában lehetett részünk, bár a közeli Katla vulkán tetejét felhők takarták (egész héten).

DSC_0183.JPG

Keldurt elhagyva visszatértünk a főútra, és meg sem álltunk a Seljalandsfoss vízesésig. Vízesésből jutott bőven ebben a pár napban, ez speciel arról nevezetes, hogy egy sziklás ösvényen be lehet sétálni a magasból aláhulló vízfüggöny mögé. Érdemes kipróbálni, de nem árt felkészülni arra, hogy el is ázhatunk! Ez nekünk a szemerkélő esőben nem volt nagy újdonság, de azért a kamerákra nem árt vigyázni!

DSC_0197.JPG

Alig egy órát kell autózni a következő vízesésig, a Skógafossig. Itt egy meglehetősen hosszú lépcsősor vezet fel a 60 méteres vízoszlop tetejéhez. Érdemes felmászni, mert főleg tiszta időben szépen megfigyelhetők Izland partvonalának természeti képződményei.

DSC_0209.JPGDSC_0223.JPG

Ebből a két helyszínből már egyértelművé válhatott: az izlandi nyelvben a "foss" jelenti a vízesést. Ez magyarul elég vicces, pláne, hogy van egy Barnafoss nevű vízesésük és Foss nevű településük is.

Dyrhólaey

A nap utolsó megállója Dyrhólaey szikláin volt. Utólag azt kell mondjam, ez volt egy hetes utunk egyik legszebb, legemlékezetesebb pontja. Változatos formájú sziklák sorakoznak a tengerparton, a víz közvetlen közelében fekete köves fövenyen sétálhatunk, de fel is mászhatunk a világítótoronyhoz, ahol egy sziklában keletkezett, hatalmas diadalív pazar látványa vár minket.

DSC_0230.JPG

A sziklák a lundák kedvelt fészkelőhelyei, így mi is nagy reményekkel vágtunk neki túránknak: biztosak voltunk benne, hogy összefutunk ezekkel a mókás, barátságos madárkákkal. Nos, nem volt szerencsénk. A lundák állítólag kora reggel kimennek a tengerre halászni, és csak késő este térnek vissza. Nekünk viszont este 7-kor el kellett hagynunk a sziklákat: a költési időszak miatt védett hely a környék, és a "parkőr" mindenkit hazazavar. Így be kellett érnünk a sirályokkal.

DSC_0231.JPG

Dyrhólaey közvetlen közelében fekszik Vík, a környék központja. Itt van rendőrség, benzinkút, bolt, étterem, strand, így regionális központi szerepe egyáltalán nem meglepő. Európai szemmel nézve Vík mégiscsak kisváros: alig 300 állandó lakosa van, de ezzel is legnagyobb települése 70 km-es környezetének. Itt vacsoráztunk, majd elindultunk szálláshelyünk felé.

Hrífunes

Hétfőn Izland legnagyobb nemzeti ünnepére került sor, így a szálláskeresés során az okozta a legnagyobb gondot, hogy az előttünk álló hosszú hétvégére találjunk olyan szállást, ahol 3 éjszakára is van szabad hely, így egy pontból tudjuk csillagtúra-szerűen bejárni a környék látnivalóit. Végül csak egy ilyen helyet találtunk, a Hrífunes Guesthouse-t. De egyáltalán nem bánjuk, pompás választásnak bizonyult.

Hrífunes egy néhány házikóból álló település, a főúttól északra 10-15 km-re. Üzemeltetője, Hadda Reykjavíkban él, korábban egy gyógyszeripari cégnél dolgozott, de ma már főállású vendéglátó. Férje neves fotós, útikönyvekben és albumokban szerepelnek képei. Gyakran szervez több napos fotós túrákat Izland nevezetességeihez.

DSC_0256.JPG

Fáradtan érkeztünk, hosszú nap állt mögöttünk, így nem is sokat bandáztunk, fürödtünk és bevetettük magunkat az ágyba. Pedig lehetett volna bandázni, a vendégház nagyon családias hangulatú. A háziasszony maga főz estére, a vendégek egy közös asztalnál étkeznek, így minden nap új társaság barátkozik össze. A legtöbben átutazóban vannak, egy éjszakára maradnak, így mi a 3 esténkkel gyorsan törzsvendégekké váltunk. Másnap már itt vacsoráztunk mi is, franciákkal és Haddáék izlandi barátaival. Sok érdekes történetet meséltek a helyi élet nehézségeiről és szépségeiről.

Különösen érdekes sztori volt az Eyjafjallajökull vulkán 2010-es kitörése az ő szemszögükből. A kitörés idején éppen a nyári szezonra készültek a vendégházban, kerítést építettek. Az Eyjafjallajökull csupán néhány 10 km-re fekszik, így a vulkáni tevékenység során a levegőbe került hamu elég hamar odaért hozzájuk, és mindent beterített. Annyi idejük azért lett volna, hogy elmeneküljenek, de nem akartak hirtelen mindent hátrahagyni (noha tolvajoktól egyáltalán nem kellett tartaniuk), így maradtak. Bejelentkeztek a "katasztrófavédelemnél", hogy fent vannak a hegyen, és nincs semmi bajuk. Aztán csak vártak, napokig, míg meg nem fordult a szél iránya, és fellélegezhettek. (Ekkor indult a hamu Európa fele, hogy beterítse a légteret és megbénítsa a légiközlekedést.)

A nyilvántartásnak köszönhetően egy kutatóközpont hamar elérte őket telefonon, Haddáéknak tányérokat kellett kihelyezni az udvarra, majd óránként egyet behozni és lefedni fóliával. A különböző rétegekből később a kutatók következtetni tudtak a hamu összetételének változásáról. Eközben Hadda férjét felhívta egy ír ismerőse, majd teljesen váratlanul bekapcsolták őt egy ír rádió élő hírműsorába.

DSC_0397.JPG

A legfurcsább az egészben belegondolni abba, hogy az izlandiak úgy nőnek fel, hogy tudják, előbb-utóbb eljön az életükben ez a pillanat. Nyugodtan festegetik a kerítést, majd meglátják a hamufelhőt, és tudják, itt van. Nincs pánik, tudják mi a dolguk, segítenek egymáson összetartanak.

Erre jó példa az a kis film, amit az Eyjafjallajökull kitörésének emléket állító házikóban vetítenek. A fim főhősei annak a farmnak a lakói, amely a legközelebb volt a vulkánhoz, és elsőként, teljesen eltemetett a hamu. A farmerek megmenekültek, a porfelhő levonulása után azonban siralmas állapotok vártak rájuk otthonukban. Egy ideig azon gondolkodtak, hogy feladják eddigi életüket, de mégis összefogtak szomszédaikkal, mentették a menthetőt, és a következő évben már újból gazdag termést hozott a földjük.

Az emlékház 40 kilométerrel Vík előtt található, az 1-es főút mentén. A film megtekintése bőven megér egy fél órás kitérőt.

Kirkjubaejarklaustur, Jökulsárlón

A címben szereplő két név is bizonyítja az izlandi nyelv bonyolultságát. Az Eyjafjallajökull nevét sokszor hallottuk, a végén már segítség nélkül le is tudtam írni, és nagyjából ki is tudtam ejteni (a kulcs, hogy a dupla L-t "tl"-nek ejtik), de nem volt egyszerű megtanulni, mert mintha a helyiek is mindig máshogy mondták volna ki. Kirkjubaejarklaustur nevét viszont a mai napig nem tudom sem megjegyezni, sem kiejteni. Mennyivel is egyszerűbb Vik!

volcano-20100422-182909.jpg

Hrífunesből a következő napon nem Vík felé, hanem ellentétes irányba, a következő regionális központ, Kirkjubaejarklaustur irányába autóztunk. Itt megpróbáltunk pénzt váltani, mert fogyóban volt a koronánk, amit még a reptéren szereztünk. Kiderült, hogy semmi pénzváltó nincs a környéken. Ez alapvetően nem volt baj, mert kártyát egy-két ritka kivétellel mindenhol elfogadnak, de mi rengeteg Euróval készültünk, és ezt a készletet szerettük volna koptatni. Hrífunesben a három napi szállást ki tudtuk fizetni Euróval, így egyelőre nem okozott gondot a pénzhiány.

Kihasználtuk, hogy a hétvége ellenére találtunk nyitott boltot, és feltankoltunk édességgel meg némi gyümölccsel. Első komolyabb megállónk a Skaftafell Nemzeti Park volt. Mielőtt elértük volna a parkolót, néhány percet időztünk egy autóút melletti pihenőben, ahol egy korábbi, áradás által elsodort híd meggyűrődött vasszerkezetét állították ki. Képet kaphattunk a természet valódi erejéről.

DSC_0260.JPG

A pihenőből egyébként tiszta időben látni lehet Izland legmagasabb hegyének, a Hvannadalshnúkurnak a 2110 méter magas csúcsát. Mi erről a látványról lemaradtunk, a hegycsúcs felhőtakaróba burkolózott.

Néhány kilométer múlva tényleg megérkeztünk a Skaftafell látogatóközpontjának parkolójába. Itt akár egy egész napot is el lehet tölteni a kijelölt turistautak végigjárásával. Mi két rövidebb túrát választottunk. Először kelet felé sétáltunk, a Skaftafellsjökull gleccser felé. 1,5 kilométer után meg is érkeztünk, az út során meglehetősen gazdag volt a növényzet az eddig megszokotthoz képest. A gleccsert nem tapinthattuk meg két kezünkkel, mert egy mély, de főleg hideg (állítólag 2 fokos) tó állta utunkat. A látvány azonban így is lenyűgöző volt. A tóba szakadt jégdarabok valószínűtlen színekben pompáztak, de tudtuk, hogy ez még csak az előjáték az igazi "gleccsertemetőhöz", a Jökulsárlónhoz képest.

DSC_0301.JPG

Következő utunk azonban még nem ide, hanem a fekete vízeséshez, a Svartifosshoz vezetett. Némi tanakodás után vágtunk neki a túrának, mert a parkolóból nyugat fele indulva meg kellett mászni néhány emelkedőt, mire elértük a hegy belsejében található zuhatagot. Először egy fennsíkra értünk fel, ahonnan a vízesés teteje bukkant ki elsőnek. Aztán sorra rajzolódtak ki a hatalmas, sötét bazaltoszlopok, és megértettük, honnan ered a "fekete vízesés" név. Közvetlenül a vízesés tövében maradandó élményt nyújtottak a bazaltorgonák, melyek szinte körülöleltek minket.

DSC_0334.JPG

A nap fénypontját azonban a már említett Jökulsárlón jelentette. A Jökulsárlón Izland legnagyobb gleccsertava, Európa legnagyobb gleccserének, a Vatnajökullnak a lábánál. Közvetlen kapcsolatban áll az óceánnal, vizük keveredik, így a sótartalom miatt soha nem fagy be.

Az olvadékvíz tóban a  hatalmas gleccserből leszakadt jéghegyek sodródnak lomhán, lassú méltósággal. A víz felszínén úszó jégtömbökön a tiszta jég kékje és  a vulkánkitörések lerakódott porának befagyott szürkésfekete rétegei meseszerű látványt nyújtanak. Közöttük hajózva törpének érzi magát az ember.

A tavat az óceánnal egy gleccserfolyó köti össze. Ezen sodródnak kifelé az óceánhoz az olvadó, zsugorodó jégtáblák, jégsziklák. A partra vetődő jégtömbök lassan olvadva pusztulnak, fantasztikus múlékony, állandóan változó formákat mutatva.

(forrás: http://www.plantarium.hu/2011/12/jokulsarlon/)

A látvány valóban pazar, nem is akartunk tovább indulni. Mi végül nem hajóztunk be a jéghegyek közé, a partól és a parton magasodó dombról is kellőképpen lenyűgöző volt a látvány. És amilyen szerencsénk volt, az öbölben egy ritka vendég, egy fóka is tiszteletét tette!

DSC_0344.JPG

Hazafelé a tisztuló időben egyre jobban látható, és az alacsonyan álló nap fényénél látványos fényekben pompázó gleccserek látványában gyönyörködtünk. Kirkjubaejarklaustur szélén megvacsoráztunk egy étteremben (még lóháton is érkeztek vendégek!), majd hazagurultunk.

DSC_0396.JPG

A következő napon még a környéken kalandoztunk, de erről, és a Reykjavíkba visszavezető utunkról a következő részben esik csak szó.

Az út során készült fényképekből EZEN A LINKEN megtekinthető egy válogatás.

Végül pedig következzék az út során forgatott videók legjava, az izlandi Of Monsters and Men együttes dalának kíséretében:

Izland / Iceland 2013 bestof from Bandita on Vimeo.

Egy Balaton-kör margójára

Idén immár harmadszor kerültem meg a Balatont kerékpárral, egyetlen nap alatt. Míg az elmúlt két alkalommal szervezett keretek között, az Ultrabalaton népes mezőnyének tagjaként kerekeztem, most saját szervezésben vágtunk útnak. Első alkalommal, 2010-ben a későbbi Vasöntöde Running Team, az akkori Rex Fontana Kids váltócsapatát kísértem kerékpárral, 2012-ben viszont már a kerékpáros túra résztvevője voltam. Mindkét esetben igénybe vehettem a frissítőpontok szolgáltatásait, így nem kellett ételt és jelentősebb mennyiségű innivalót magammal cipelnem.

Idén ezzel a lehetőséggel nem számolhattunk, de túratársammal, Öcsivel úgy döntöttünk, megkíméljük magunkat a felesleges cipekedéstől. Esővel nem kellett számolnunk, kaját semmit nem vittünk, és vízből is csak egy üvegnyi tartalék volt a kulacsok mellett. Főszezonban a Balaton-parton minden egyes kilométerre jut egy büfé vagy kisbolt...

balatonkor2.JPG

Utólag azt mondom, azért 1-2 csoki, vagy kevésbé olvadós müzli, esetleg szőlőcukor legyen mindenkinél, aki ekkora távnak nekivág. A nassolás átsegíthet a holtpontokon, és megkímél az eléhezéstől!

Ha már holtpont, nekünk egy komolyabb jutott belőle, nagyjából 110 km-nél. Pont mielőtt Judittal találkoztunk. Judit a vonyarcvashegyi kempingben várt minket szendvicsebéddel, miközben Gáborék pont innen indulva valahol a tó átellenes csücskében tekertek. Vicces, hogy pont egy napra időzítettük a tókerülést, a logisztika miatt mégsem tudtunk egyszerre, egy irányba haladni. Ennek is meg volt azonban a jó oldala: kétszer is meg kellett tervezni-szervezni, hol és mikor találkozunk, ez valamennyire elterelte figyelmünket a hátralevő több tucat kilométerről.

És ez volt utunk fő tanulsága: apró célokat kell magad elé kitűzni. Nem olyanokat, hogy "a következő falunál kajálunk" meg "Csopakon fagyizunk egyet". Érdemes néhány találkozót leszervezni, hogy a pihenő valóban a pihenésről és a kikapcsolódásról szóljon, és sokkal könnyebb legyen visszaülni a nyeregbe. Nekünk is volt pár találkozónk, kétszer Gáborékkal, útközben pedig Judittal, Laciékkal és Szabival. (Meg Zitával, de ő végül nem csatlakozott hozzánk.)

balatonkor1.JPG

Az utat, amely végül 208 kilométeres lett, nettó 12 óra 17 perc alatt teljesítettük. Reggel 6:45-kor indultunk, és a hosszúra nyúlt pihenők miatt végül nem végeztünk sötétedésig: 22:15-kor futottunk be Sóstóra. Átlagsebességünk néhány tizeddel 20 km/h fölött maradt.

balatonkor3.JPG

Utunk során végig azt éreztük, az elmúlt évek alatt fejlődött a közlekedési kultúra. Szinte mindenhol udvarias és segítőkész emberekkel találkoztunk. Az egyetlen negatív élmény az Akali strand bejárata melletti büfénél (Akali Café) ért minket. Vettünk kólát, üdítőt, hot-dogot, melegszendvicset, majd miután mindezeket elfogyasztottuk, megkértük az eladó hölgyet, töltse meg kulacsainkat csapvízzel. Ő ettől kategorikusan elhatárolódott, mondván, hogy ez nem üzlet neki, vegyünk csak szépen ásványvizet. Köszönjük szépen a segítséget!

De tényleg ennyit a negatívumokról, a célt elértük, a kört teljesítettük, és elégedetten zuhantunk be az ágyba. Az útnak az alábbi kis videó próbál emléket állítani:

Balaton-kör from Bandita on Vimeo.

Hármashatárok

A "Hármashatár" szóról nekem valahogy mindig a magyar-osztrák-szlovén határ jut az eszembe, talán azért mert már három alkalommal töltöttem a környéken, egész pontosan Kétvölgyben a Pünkösdöt, és mindegyik túránkat "Hármashatár-túrának" hívtuk. Pedig kis hazánk 7 hármashatárral is büszkélkedhet, ezeket gyűjtötte össze Gábor a tavaszi, Rajka-Burgenland-Pozsony kerékpártúráról szóló beszámolójában.

Az alábbi linkre kattintva nem csak a beszámoló, és a hármashatárok listája olvasható, de egy videó is megtekinthető a kérdéses túráról.

kerekparturak.hu

Dróthuszárok az Alföldön!

Történelmi jelentőségű túrán vettek részt a Dróthuszárok június utolsó hétvégéjén! Nem csak a 100. Tour de France rajtja előtt tisztelegtünk, de a 2009. májusi, nagy sikerű szarvasi túra óta először, ismét az Alföldre látogattunk. Ehhez persze az is kellett, hogy a néhány héttel ezelőtti rekord-méretű áradások feltételezéseink szerint járhatatlanná tették a Duna-Rába-környéki utak, töltések nagy részét, így útvonal-módosításra kényszerültünk.

csongrad2.jpg

Gábor - Laci legnagyobb örömére - egy Szarvashoz közeli, Csongrád-környéki túrát tervezett be. Az útvonal sokak számára csábítónak bizonyult: 14-en gyűltünk össze a rajtnál. Csongrád főútján, a Fő utcában parkoltunk le, majd elsőként a Körös-Tisza torkolathoz tekertünk. A parton még erősen látszódtak a korábbi áradások nyomai, engem személy szerint azonban a "kacsalábon forgó" nyaralók nyűgöztek le. Ha lett volna idő körbesétálni az üdülőtelepet, pompás fotósorozatot lehetett volna készíteni a magas lábakra épített házikókról.

csongrad1.jpg

A gáton indultunk neki, és a Csongrád-Szentes közúti hidat (8. km) magunk mögött hagyva a mindszenti kompot tűztük ki célul (31. km). Elég hamar kényszerpihenőt tartottunk egy defekt miatt, majd a Tisza partján készítettünk csoportképet. A komphoz érve kicsit várakoznunk kellett, mert csak fél óránként van lehetőség az átkelésre. A komp érdekessége, hogy mindkét irányba a sodrás hajtja, így viszonylag gazdaságosnak tűnik az üzemeltetése. A mindszenti oldalon csárda és büfé várja a látogatókat, mi ez utóbbinál fogyasztottuk el jól megérdemelt kávénkat/fagyinkat/sörünket.

csongrad3.jpg

Mindszenten keresztül indultunk Szegvár (41. km) felé. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy Mindszent város, a komp környéke alapján csak egy néhány házból álló falucskára számítottam. A városka határában még megálltunk egy percre egy struccfarm miatt, majd jó tempót diktálva értük el Szegvárt. A nagyközség nevezetessége a "Pusztai-féle", 1865-ben épült szélmalom, melynek tövében ismét megpihentünk.

Szentes (51. km) előtt kicsit tanácstalanok voltunk, melyik úton is jutunk be a főtér környékére, de szerencsére a helyi erő, Laci hamar a helyes irányba állított mindenkit. Utunkat oldtimer Mercik látványa tette még érdekesebbé: egy túrán vettek részt, melynek egyik állomása pont Szentesen volt. Mi a főtér közelében levő Szent Korona Cukrászdához gurultunk. Pompás gyümölcslevek, sütemények és fagyik vártak minket, a pestihez képest meglepően kedvező áron. Elkövettem azt a hibát, hogy az epres kockához kólát akartam rendelni: ilyen egészségtelen italokat itt bizony nem árulnak! Nem is baj, a bodzás üdítő még tán jobban is esett.

A korai uzsonna után még megnéztük a főteret, majd 10-15 km várt ránk, hogy visszaérjünk Csongrádra (66. km). Mielőtt hazaindultunk, átkerekeztünk a Csongrád és Csépa közötti pontonhídon, melynek elődje 1896-ban, fából épült.

A magyar hídállománynak különleges szelete a három üzemelő közúti pontonhíd a Tiszán. Ezek teherbírása igen korlátozott (7,5-10 tonna). Keskenyek, az évnek jóval kisebb részében használhatóak, mint a kompok, ráadásul párhuzamos kompüzemet kell fenntartani mellettük a nagyobb tömegű járművek átszállítása érdekében. Különféle anyagokból (hadianyagok, korábbi hadi pontonhidak, alumínium hadihíd, hídprovizórium-elemek) összeállított szükségszerkezetek, jószerével egy évszázaddal ezelőtti műszaki kultúra megoldásait hordozzák magukban.

(forrás: elsolanchid.hu)

csongrad4.jpg

Innen már csak egy rövid gurulás várt ránk, 70 kilométerrel a lábunkban értünk vissza autóinkhoz.

Pünkösdi kerékpártúra 2013

Velem és környéke

Idei pünkösdi túránk központja Velem volt, a Kern Vendégházban sikerült szállást foglalnunk.

velem3.jpg

0. nap: Érkezés

Gáborék és Cooperék már reggel nekivágtak a bő 3 órás autóútnak, így még jóval a csúcsforgalom előtt elhagyták Budapestet, délután pedig egy néhány kilométeres gyalogtúrára is futotta idejükből. Mi csak meló után, öt óra körül indultunk. Eleve a városból másfél óra alatt értünk ki, majd tartottunk egy kis pihenőt a bábolnai Mekinél. Ahogy újra útra keltünk, leszakadt az ég, és annyira esett, hogy amint Győrnél lehajtottunk a 85-ös főútra, egyből beálltunk az autópálya-aluljáróba, és megvártuk az eső végét. Azaz megvártuk volna, de csak nem akart elállni, így amikor enyhülni látszott, továbbálltunk. Borzasztó volt látni, hogy egyes sofőrök, köztük buszvezető is, egyszerűen nem vesznek tudomást az ítéletidővel, és 90-100 km/h-s tempóval előzgettek és villogták le a megfontoltan haladókat. Vas megyében sok mindenen látszik a "nyugat" hatása, sajnos a közlekedési kultúrán egyáltalán nem.

Este 10-re értünk Velembe, így lett 5 órás út a háromból. A csapat egy része már aludt, mi is felcuccoltunk tetőtéri szobánkba, és nyugovóra tértünk.

1. nap: Határon innen, határon túl (Vasfüggöny-túra)

Reggel 9-kor Velemből indultunk, az országúton a Bozsok-Bucsu-Narda útvonalon értük el Felsőcsatárt. Itt található a Vasfüggöny Múzeum.

A volt sorállományú határőr szakaszvezető, Goják Sándor, aki 1965 és 1968 között szolgált a nyugati határon (Kőszeg-Pornóapáti), a 90-es években építette meg hobbiból Vasfüggöny Múzeumát az egyre növekvő érdeklődők tájékoztatására. Ezzel állítva emléket azon személyeknek, akik életüket vesztették a nyugati határszélen. Több éven keresztül kutatott, gyűjtötte a korabeli tárgyakat és hallgatta meg a számtalan "áldozat" és hozzátartozóik visszaemlékezését. (forrás: http://www.vasfuggonymuzeum.hu )

velem1.jpg

Sándor sztorikkal jócskán fűszerezett tárlatvezetést tartott, megkínált minket a hegy borával, úgyhogy bőven volt lehetőségünk rápihenni a hátralevő 40 kilométerre. Rossz minőségű, erdei úton hagytuk el Felsőcsatárt, és az erdőben átléptük az osztrák-magyar határt. Eisenberg szőlőihez lyukadtunk ki, és egy kilátópontot kerestünk. Sajnos egy helyi úriember rossz felé küldött minket, így indokolatlanul gurultunk egy jó nagyot Eisenberg felé, majd kapaszkodhattunk vissza a hegyre. A pincék és a hétvégi házak között két kilátóból is megcsodálhatjuk az előttünk elterülő völgy panorámáját: az egyik gyakorlatilag egy üvegfalú pince / borozó tetőterasza (itt tartottunk egy újabb pihenőt), a másik pedig egy hegyoldalból induló, de egyszer csak véget érő palló. Ez utóbbit öko-kilátónak nevezik, és tényleg nem egy bonyolult, környezetéből kilógó építmény, hanem egy egyszerű, de a maga nemében pompás, funkciójának tökéletesen megfelelő alkotás.

velem2.jpg

Innen is körbetekintettünk, panorámafotó is készült, majd tovább gurultunk a pincék között. Innen már sok emelkedő nem várt ránk, gyorsan le is értünk a Burg határában fekvő tó partjára. A strand gyakorlatilag üres volt, mi sem időztünk sokat. Rohonc (Rechnitz) felé pedáloztunk tovább, ahol ismét egy tó partján volt megbeszélt találkozónk a minket kocsikkal kísérő családtagoknak. Mi előbb értünk a tópartra, mert a "hölgyprogram" résztvevői bevásároltak az esti sütögetéshez. A rohonci tó mintapéldája annak, hogy egy kis település miként tud tömegeket vonzó strandot építeni egy felduzzasztott patak köré. Mi is élveztük az ittlétet, 12 kilométer volt hátra, és még csak 3 óra volt, így egyáltalán nem siettünk, volt idő a fagyizásra, sörözésre.

Induláskor megbámultuk a közeli udvar albínó páváját. Az eredetileg Kelet-Indiából és Sri Lankáról származó páváknak kétféle színváltozata ismert. "A fehér páva egy, a természetben is felbukkanó genetikai hiba következtében kialakult mutáció (amely a vadonban azért számít ritkaságnak, mivel kirívó színével könnyen áldozatává válik egy arra kószáló tigrisnek)..." (forrás: www.haziallat.hu)

Bozsok előtt újból átkeltünk a határon, de ezúttal nem az országúton, hanem a táblával is jelzett kerékpárúton közelítettük meg Velemet. Az út köves erdei földút volt, messze rosszabb minőségű, mint amihez a nap folyamán hozzászoktunk. De legalább hozott egy kis változatosságot a napba, ráadásul rövidebb volt és kevesebb szintemelkedést is tartalmazott, mintha körbe mentünk volna. Bár a két kilométeres fölfelé nehéz volt, de lefelé élveztük a gurulást, és egyáltalán nem bántuk, hogy erre jöttünk. Ráadásul pont a szállásunkkal szemben érte el a főutcát a kerékpárút, így hamar haza is értünk.

Este grilleztünk egyet, és 58 kilométerrel a lábunkban tértünk nyugovóra, várva a következő napot, mely hosszabb távot és jóval több fölfelét ígért.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

2. nap: Föl-le, föl-le (Lánzsér-túra)

Reggel Gábor kiosztotta az itinereket, és a szintdiagram igazolta sejtésünket: a 65 kilométeresre tervezett osztrák szakasz jócskán tartalmazott emelkedőket. A kiindulópont a lékai (Lockenhaus) vár közelében volt. Mivel a várat már többen is, többször megtekintettük, így az most nem szerepelt a programban, de meglátogatását minden Kőszeg környékén túrázónak ajánlom.

Mi észak felé fordultunk. Kezdetben lassan és hosszan emelkedett az út, majd minden jóra fordult, és egy jót száguldottunk Piringsdorf felé, majd szintben, de jó hátszéllel száguldottunk Dörfl-n át Oberpullendorfba. A központi körforgalomban egy drezina már jelezte: közel vagyunk Stroob-hoz, a használaton kívüli vasútvonalon kialakított hajtány-pálya végállomásához. Itt volt az első találkánk autós kísérőinkkel, hosszabb pihenőt is tartottunk az első húszas után. A büfében tanácstalanul kerestem a WC-t, a pincér srác segítőkészen elmagyarázta, hogy kívülről, a ház oldalában találom, amit keresek. Mindezt magyarul mondta, mert látta, hogy Videoton-mezben vagyok, majd megmutatta Ferencváros-karkötőjét. Megbeszéltük, hogy azért összeverekedni nem fogunk :)

Szükségünk volt az erőgyűjtésre, mert az alig 5 kilométerre levő Markt St. Martinnál nyugatra fordultunk, és erős szembeszélben kezdtük meg utunkat Neudorf felé. A közelben pedig már ott magaslott Landsee várának romja. A várig kb. 350 méter szintet kellett leküzdeni, meredek szerpentinen. Ráadásul mire a kaptatót elértük, már jól kifárasztott minket a szembeszél. Igazi szenvedés várt ránk, amin a neudorfi Almdudler sem enyhített.

velem4.jpg

A várromnál jó hosszú pihenőt tartottunk, nyalogattuk sebeinket, de a csapat fele azért végigjárta a romokat is. 600-650 méteres tengerszint feletti magasságban jártunk, s a szintdiagram szerint 10 kilométer múlva is itt leszünk, csak közben lemegyünk majdnem 400-ra. Nos, az itiner nem csalt: gurultunk egy jót Blumauig, majd előkerültek a sonkaszeletelők, és 3 kilométer szerpentin várt ránk Stangig. A faluban megpihentünk, egy helyi lány érdeklődött felőlünk (sporttárs lehetett), megkérdezte, segíthet-e valamiben, illetve hozhat-e nekünk inni valamit. A pihenő után még egy-két kisebb emelkedő, valamint a szembeszél nehezítette dolgunkat, de egyszer csak befordultunk Kirchschlag felé, és tökéletes minőségű úton, 60 fölötti tempóval száguldottunk be a városkába.

Gyors fagyiszünet, búcsú az autós társaktól, és megkezdtük utolsó, nem túl izgalmas 20 kilométerünket, amelynek már csak egy célja volt: visszaérni az autókig. Egy kicsit siettünk is, mert estére a péntekihez hasonló ítéletidőt jósoltak, de nem láttuk gyülekezni a sötét felhőket, így nem aggódtunk. Vissza is értünk gond nélkül Lékára, felszerelkeztünk és hazaautóztunk. (Velemet pont elkerülte a nagy vihar: sötét felhőket és szivárványt is láttunk, de nyugodt, kellemes esténk volt.)

A tervezett 65 kilométerből végül 70 lett, és jól lefáradva készültünk az utolsó, 38 kilométeres napra, amikor a környék dombjait terveztük bejárni.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

3. nap: Esőnap

Az időjárás csúnyán belerondított terveinkbe. Amilyen jól megúsztuk az előző esti vihart, annyira borúsak voltak a hétfői kilátásaink. Nem sokkal indulás előtt kezdett esni, és egyáltalán nem látszott a felhőzeten, hogy 1-2 órán belül fel fog szakadozni. Hogy mikorra állt el, nem is tudjuk, mert összecsomagoltunk és hazaautóztunk. Hiányérzetünk így sincs, hiszen két csodálatos napot kerekeztünk az osztrák-magyar határ mentén.

A túra hangulatát az alábbi videó próbálja meg visszaadni:

Pünkösdi kerékpártúra 2013 from Bandita on Vimeo.