Kerékpártúra a Zemplénben és környékén

A lomtalanítás egyik nagy előnye, hogy előkerülnek réges-régi kacatok, amelyek jó mélyen elraktározódott emlékeket hoznak a felszínre. Így jártam én is, amikor előkerült egy régi térképem, amelyen a biciklitúráim útvonalait rajzolgattam be, mielőtt még megkezdtem volna a Dróthuszárokkal a nagy országjáró teker(g)ést.

E térkép alapján sikerült rekonstruálnom két gimis kerékpártúra útvonalát is. Az elsőn, 1993-ban, 13 évesen a Fehérvár-Baja-Mohács-Drávaszabolcs-Kaposvár-Siófok-Fehérvár kört jártuk végig, egy évvel később (1994 nyarán) pedig a Zemplén felé vettük az irányt.

Első nap különvagonnal Szerencsig vittük a kerékpárokat. Kora délután már a kisváros utcáin tekertünk, ahol meg is kiabáltak minket a helyi öregek:

- Honnan jönnek?
- Székesfehérvárról.
- És mikor indultak?
- Ma reggel!

A tokaji kempingben sátraztunk. Foci VB döntő volt éppen (brazil-olasz), mi a sátorban hallgattuk a beszűrődő hangokat, de természetesen voltak, akik belógtak a városba, és tévén nézték végig - vagy legalábbis addig, amíg az osztályfőnök rájuk nem talált.

Tokajból Bodrogkeresztúron ár Sárospatak felé indultunk, de letértünk Tolcsva felé, a Zemplén belsejébe. Addig számunkra teljesen ismeretlen, gyönyörű de egyben nehéz táj várt ránk, gyakran szétszakadt a mezőny. Jó sokat tekertünk Füzérkomlósig, emlékeim szerint még eső is elkapott minket.

A másnapot önkéntes gyalogtúrával indítottuk a füzéri várhoz, és tiszteletünket tettük az országos kék-túra keleti végpontjánál. Újra bringára pattantunk, és Sátoraljaújhelynél átléptük a magyar-szlovák határt, hogy a szomszédos Borsban megtekintsük Rákóczi Ferenc omladozó szülőházát. Azóta sikerült ide újra eljutnom, szintén egy kerékpártúra alkalmával. A ház egyre jobb állapotban van, gyűjteménye gyarapszik, felújítási terveik bíztatóak - és szívesen látják a magyar csoportokat. A nap végállomása Sárospatakon volt.

Innen már jóval könnyebb terep várt ránk. Kisvárdáig talán csak a Cigándon való átkelés volt emlékezetes, sokan bámultak meg minket. Talán még a boltban / fagyizni is megálltunk.

Kisvárdára még visszatértünk, a túra végén innen vonatoztunk haza, Nyíregyháza érintésével. A környék felfedezésének azonban még nem volt vége, a Tisza és a Túr partjain számos csoda várt még ránk. A következő szálláshelyünk Tivadar volt, innen tettünk egy kört a Túr mentén, Szatmárcsekét (Kölcsey-emlékszoba és -síremlék, Tiszacsécsét (Móricz Zsigmond szülőháza) és Túristvándit (vízimalom) is érintve. (Jóval később, 2010-ben ismét visszatértem kerékpárral a környékre, erről itt olvasható fényképes beszámoló.)

Érdekes, hogy a második egyhetes kerékártúránk végéről sokkal kevesebb konkrét emlékem van, mint az első elejéről, de jó érzés volt, hogy amikor újra arra jártam, sorra villantak fel a bő 15 éves emlékképek. Remélem, még sok hasonlóban lesz részünk mindannyiunknak!

Dél-Dunántúli kerékpártúra

A lomtalanítás egyik nagy előnye, hogy előkerülnek réges-régi kacatok, amelyek jó mélyen elraktározódott emlékeket hoznak a felszínre. Így jártam én is, amikor előkerült egy régi térképem, amelyen a biciklitúráim útvonalait rajzolgattam be, mielőtt még megkezdtem volna a Dróthuszárokkal a nagy országjáró teker(g)ést.

Megpróbáltam e térkép alapján felidézni egy 1993-as, egy hetes kerékpártúra emlékeit, melyre osztálykirándulás gyanánt vitt el minket friss osztályfőnökünk a hatosztályos gimiben. 13 éves gyerekekkel bizony ez elég bátor vállalkozás, még úgy is, hogy akadt két segítője két volt tanítványa személyében. Egy fiú (Csaba) és egy lány, hogy minden kerek legyen...

Székesfehérvárról vágtunk neki a sátras-bográcsos túrának, és dél felé indultunk, megcélozva a Drávát és a horvát határszakaszt. Első nap Sárbogárd és Paks érintésével a Duna túlpartján fekvő Géderlakig jutottunk, és a falu focipályájánál sátrazva töltöttük az éjszakát. Másnap szintén a Dunához közel, de már egy kempingben sátraztunk Szeremlén. Kalocsát és Baját is érintettük, estére pedig természetesen halat készítettünk, máig emlékszem a hátizsákomban, egy nejlonzacskóban fickándozó afrikai harcsára. Meg Viktor Snickersére, amiről így a második napon derült ki, hogy nem csoki, hanem jégkrém. Mondanom sem kell, nem volt túl jó állapotban két nap kánikula után. A legemlékezetesebb momentum erről a napról mégis az, hogy egy kempingben voltunk Jeszenszky Géza külügyminiszterrel, aki ugyanabba a bokorba járt könnyíteni magán, mint mi. Már egyetemisták voltunk, amikor a Közgázon vendégeskedtem, és J.G.-t meglátva felelevenítettük ezt a sztorit a többiekkel. Ő közben mögénk került, és megkérdezte, lepakolhat-e az asztalunknál levő szabad helyre. Az nem derült ki, hogy hallotta-e, miről sztorizgatunk éppen...

A következő állomásunk Mohács volt, ahol természetesen megtekintettük a csata emlékhelyét. Eddig kitűnő időnk volt, emlékeim szerint azonban a délután esősre fordult, nem is nagyon tudtunk volna hol sátrazni, így vészmegoldásként Bólyon, egy egyházi intézmény alagsorában kaptunk menedéket. Másnap már jobb idő volt, a villányi hegy lába előtt, Siklós és Harkány érintésével a drávaszabolcsi határátkelőig pedáloztunk. Itt vettünk vizet, majd egy szúnyog-lepte erdei úton egy Dráva-parti fövenyhez mentünk, és felépítettük sátortáborunkat. A sok vérszívó mellett a folyón rendszeresen megjelenő, és reflektorokkal pásztázó határőr-ladikok okoztak izgalmakat.

Hosszú nap várt ránk, Sellye-Szigetvár útirányon át Magyarlukafáig. A neheze a végére maradt: a Somogyi-dombság emelkedői szépek ugyan, de kegyetlenek is tudnak lenni. Főleg az ötödik napon. Azért nagy élmény volt Szigetvár főterén, annak a templomnak a tövében ebédelni, amit akkortájt hetente láthattunk a tévében, a Kisváros c. filmsorozat stáblistája alatt.

Utolsó előtti napunkon - leküzdve hegyet-völgyet - Kaposvár érintésével jutottunk el Igalra, ahol egy telek végében, a domboldalban sátraztunk. Egy hosszú nap várt még ránk hazáig, de a több mint 80 km ellenére belefért egy siófoki strandolás is. Sok-sok új élménnyel gazdagodva tértünk haza, de csoda is lett volna, ha nem hagy mély nyomot egy egy hetes bringatúra egy 13 éves srác emlékezetében...