A maláj főváros foglalta keretbe két hetes délkelet-ázsiai körutazásunkat. Ide érkeztünk 2012. szeptember 23-án, de egy rövid éjszaka után gyorsan továbbálltunk Szinagpúr felé. Október 4-én, egy pénteki napon, kora délután értünk vissza Kuala Lumpurba, egy Langkawi szigetéről érkező belföldi repülőjárat fedélzetén. Fapados járat lévén nem a nemzetközi reptéren (KLIA), hanem a városhoz jóval közelebb, a Subang (Sultan Abdul Aziz Shah) repülőtéren landoltunk, majd betaxiztunk a belvárosba.
Az első rázós élmény egy dugó volt, nem messze a reptértől. Egy négy sávos körforgalom volt bedugulva, mert az egyik kijáratánál egymás hegyén-hátán parkoltak(!) az autók, és csak a legbelső sávban lehetett haladni. Mint kiderült, épp imaidő volt, így mindenki félrehúzódott, kiugrott autójából és a körforgó melletti templomba szaladt, a szokásos napi imádságra. Ezért nem idegeskedtek a dugóban rekedtek!
Kuala Lumpurban első dolgunk szállásadóink felkutatása volt. Ismét Couch Surfinggel próbálkoztunk, de négyünket együtt senki nem vállalt be, így párban kerestünk magunknak vendéglátókat. Tomiék házigazdája, Apsi, egy líbiai srác egész nap ráért, a mi vendéglátónk, Leonard viszont estig dolgozott, így első körben mind a négyen beugrottunk Apsiékhoz. Mint kiderült, egy egész líbiai különítmény dekkolt a bérelt lakásban, mind PhD-k a helyi egyetemen. A forradalom előtti kormányuk jó kapcsolatot ápolt Malajziával, így rengetegen jöttek ide továbbtanulni Líbiából. Összetart a társaság. Jól meg is vendégeltek minket, kiadós ebédet fogyasztottunk el velük közösen, a földön ülve. Időnk azonban hamar lejárt, pedig szívesen hallgattuk volna beszámolójukat az otthoni helyzetről, vagy arról, hogyan látják a különbséget hazájuk és Malajzia, két alapvetően muzulmán ország között. Leonard viszont várt ránk, így Öcsivel újból nyakunkba vettük a várost.
Leo Kuala Lumpur egyik külvárosában lakott, közel a nemzeti focistadionhoz. Összeismerkedtünk, lepakoltuk nála cuccainkat, kicsit felfrissültünk, majd vacsorázni indultunk. Két barátjával elvitt minket egyik kedvenc helyükre, egy igazán autentikus helyi kajáldába, ahol jól belakhattunk satay-ból, vagyis fűszeres-szószos, pálcikára felfűzött, sült csirkehúsból. Beszélgetésünk során kicsit betekinthettünk abba, milyen is az élet Kuala Lumpurban, és mesélhettünk az itthoni helyzetről. Fura, hogy akikkel több időt tudtunk beszélgetni, mind képben voltak Magyarországot illetően, sőt a többségük tervezi is, hogy egyszer ellátogassanak hazánkba. Leóékat elsősorban az építészet (a Parlamentet külön kiemelték) és a fesztiválok érdekelték.
Vacsora után első esti szállásunk utcájába, a Changkat Bukit Bitangra autóztunk, hogy a srácok kedvenc bárjában igyunk egy sört. A hely csordultig tele volt, de nem sokkal odébb azért találtunk egy asztalt. Mi Tigert ittunk, ők boroztak, közben egy kicsit az éjszakai életről is csevegtünk. Drága volt a hely, így nem sokáig időztünk, átgurultunk az éjszakai piacra, amely minden nap éjfél és hajnali három között tart nyitva. Hasonlóan nagy a tömeg, mint a Changkat Bukit Bitangon, de jóval nagyobb a nyugalom. A piac kínálata nagyjából a ruhaneműkre és a bóvlira koncentrálódik, de meglepően sok a talpmasszázs-sátor. És a kígyózó sorokat elnézve, igény is van rá. Nem próbáltuk ki a szolgáltatást, és bár nagy volt a kísértés, Angry Birds-ös (vagy éppen Hungry Birds-ös) szuvenírekből sem tankoltam fel. Leo haverja hazadobott minket, és nyugovóra tértünk. Másnap este indult haza a gépünk, de előtte várt még ránk egy egész napos városnézés.
Reggel Leo nélkül vágtunk neki Kuala Lumpurnak, neki más dolga akadt, és csak a nap végén csatlakozott újból hozzánk. Tomiék a közeli Petronas toronynál kezdték a napot, fel is lifteztek a tetejére. Nekünk ez nagy kitérő lett volna, ráadásul a felhőkarcoló-élmény már megvolt Szingapúrban, így az ikertornyok meghódítását elhalasztottuk következő maláj utunkra.
Mi rögtön a Batu Caves felé vettük az irányt, ez Malajzia egyik legnagyobb hindu központja, melynek fő látványossága a barlangtemplom. Itt csatlakoztak hozzánk Tomiék is, a barlangba vezető 250 lépcsőfokot már együtt másztuk meg. Lenyűgöző képződmény, de óhatatlanul is eszembe jutott, hogy előbb-utóbb ez is be fog omlani, pont úgy, mint azt pár nappal korábban a Pulau Beras Basah szigeten láthattuk. (Szerencsére nem a barlang beomlásának voltunk szemtanúi, de egy jót fürödtünk a beomlott barlang helyén keletkezett édesvizű tóban.) A hegyomlás elmaradt, mi meg ismét egy jót derültünk az emberk között ólálkodó, kókuszt és narancsot zabáló, vagy éppen kicsinyüket a hasukon hordozó, kamerák előtt pózoló majmokon. Vajon a helyiek is ennyire odavannak értük, vagy csak a turisták számára érdekesek?
A Batu Caves után visszavonatoztunk a belvárosba. A vasútállomásról a Central Market (fedett piac - az egyik standon nyelvoktató sorozatot árultak, volt köztük magyar is!) és a kínai piac felé vettük az irányt. Itt meg is ebédeltünk, bár tény, hogy nem a legbizarrabb hentespultnál, ahol patkányok és macskák várakoztak a ketrecekben. Néhány szippantás erejéig még élveztük a kínai piac atmoszféráját, majd a közeli Masjid Jamekhez sétáltunk. Ez KL legrégebbi mecsete. Rövidnadrágban, illetve lányoknak fedetlen vállakkal tilos belépni, így magunkra öltöttük Harry Potter köpenyeit. Sokat nem időztünk, mert még köpeny nélkül is igen meleg volt a tűző napon.
Utolsó utunk a Merdeka térre vezetett. Ez a malájok "felvonulási tere", ahol 1957. augusztus 31-én megszületett az egyesített Malajzia, és a brit helyére felvonták a maláj lobogót. A tér egyébként korábban krikettpáya volt (a mai napig füvesített), és a sarkában álló zászlórúd sokáig a világ egyik legmagasabb önálló zászlórúdja volt a maga 95 méteres magasságával. Mára már a volt szovjet köztársaságok sorra felülmúlják ezt a magasságot: Türkmenisztán zászlaja 133, Azerbajdzsáné pedig 162 méter magas lobog. A rekorder jelenleg a tádzsik fővárosban, Dushanbe-ben magasodik, a 30x60 méteres lobogót 165 méteres magasságban lengeti a szél.
Itt Kuala Lumpurban viszont semmit nem lengetett a szél, majd' megkukultunk a 40 fok feletti hőségben a tűző napon. Az épületek tövében, árnyékot keresve jártuk körbe a teret, és csodáltuk meg a gyarmati stílusú építményeket. Befutott Leonard is, és hazafelé indultunk csomagjainkért. De előtte még kajáltunk egyet. A nasi lemak (kókusztejben főtt rizs) eddig kimaradt az étrendünkből, ezért Leo elvitt minket egy autentikus maláj étterembe, hogy utoljára még valami igazán tipikus maláj kaját ehessünk. Sajnos az étterem később nyitott csak, így be kellett érnünk egy másik kifőzdével. Az ételek itt sem okoztak csalódást, a nasi lemak viszont felkerült arra a listára, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amik miatt még vissza kell térnünk Malajziába (Petronas tornyok, Borneó, durian, halfejleves stb.).
Az étterem egyébként a Kampung Baru városrészben volt. E név annyit jelent: új falu. Különleges helye ez a fővárosnak: egy kicsiny kerület, ahol a malájok megőrizték tradicionális életformájukat. Tilos felhőkarcolókat építeni: itt minden olyan, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Leo meg is mutatta, milyen a tipikus, cölöpökre épült maláj ház. Aki igazán maláj éttermeket keres, annak is ide kell elmetróznia.
Sokat azonban nem időzhettünk: elköszöntünk Tomiéktól, visszasiettünk Leóhoz a csomagjainkért és irány a reptér! Így is elhúzódott a délután: kénytelenek voltunk taxit hívni, hogy az 50 kilométerre levő reptéren kényelmesen elérjük a Kairó felé tartó járatunkat. Villámgyorsan vettünk búcsút Malajziától, amely a két hét alatt oly sok kellemes élménnyel lepett meg minket, és örökké emlékezetessé tette itt tartózkodásunkat.
A hazaérkezésünk óta eltelt néhány hónap alatt sikerült összevágnom a kint forgatott videókat. Mondják, hogy a képek sosem adják vissza igazán a látványt. A filmünket visszanézve azonban állandóan az jut eszembe: hihetetlen, hogy milyen helyekre jutottunk el! Egy cseppnyi kalandvágy, egy kis szervezés, jó adag improvizáció, és a végeredmény: tökéletes!
És ha kitartóan végigolvastad a Maláj-félszigetről szóló bejegyzéseket, megajándékozlak a nyaralásról készült videó utolsó pár percével: