A Dróthuszárok erre az évre szögre akasztották kerékpárjaikat, leporolták túrabakancsaikat és két lábon vágtak neki újra az országnak. Aktuális túrájuk Veszprémből indult, Bándon ért véget, majd - az eredeti tervek szerint - busszal jutottak vissza a királynék városába. Ebbe a túrába csatlakoztunk be mi is, egy kis csavarral: mivel Ajka felől érkeztünk, így Bándon tettük le a kocsit, és bebuszoztunk Veszprémbe, megspórolva ezzel a délutáni kanyart.

A találkozó az Állatkert parkolójában volt 8:45-kor, így mire mi a Színháztól egy McDonald's-os kitérővel megérkeztünk a starthelyre, bő 2 kilométer már volt a lábunkban. Az Endomondót a mekizés után indítottam, így "hivatalosan" 1,9 km volt a bemelegítés.

A parkolóban nem sokat időztünk, hiszen mindenki pontosan érkezett, így a piros jelzés mentén el is indultunk a Gulya-dombra. A Laczkó Dezső forrás hűsítő vizét nem sokan kóstoltuk meg az alig 10 fokos időben, a 8-as főúton átkelve a Csatárhegy felé vettük az irányt. Egy rövid szakaszon eltértünk a jelölt úttól, így az Ördögrágta-követ nem tudtuk szemrevételezni. A Csatárhegy lábához közeledve esni kezdett az eső. Nem durván, inkább csak kellemetlen volt, ahogy az apró cseppeket fújta az arcunkba a szél, de nem áztunk bőrig. A Csatárhegyi kilátó fedezékében fogyasztottuk el tízórainkat, a torony tetejéből nem igazán lehetett élvezni a panorámát.

A hegyre vezető út érdekessége volt a kápolna, valamint egy kőre festett turistajel, amelyre filctollal írtak motiváló üzenetet:

"Mindegy, hogy merre tartasz, csak mindig haladj!"

Utunkat a 8-as főút zaja aláfestő zeneként kísérte végig. A Csatárhegyről leereszkedve a Séd duzzasztóig volt talán egy kicsit nyugodtabb az út, a dombok fedezékében. Az ereszkedés a vizes avaron elég nehézkes volt, de legalább az eső elállt menet közben. A Séd duzzasztó valójában egy beton vízlépcső, két lépésben három méteres eséssel. Valaha malom tartozhatott hozzá.

A Malom-hegyet és a Vár-hegyet megkerülve jutottunk el a Miklós Pál-hegy lábáig. Egy tanösvény indult jobbra a hegytetőn álló kilátóig, de mi ezt a visszaútra tartogattuk, ezért balra, a piros háromszög jelzés mentén indultunk tovább. Félig megkerültük a hegyet, majd elindult a kaptató felfelé. 270 méterről másztunk fel közel 450 méteres magasságba. Voltak elég meredek szakaszok is, így nagyon megörültünk a 2015-ben átadott Majer Antal kilátó látványának.

A kilátó töve ismét frissítőállomást jelentett. A 22 méteres torony tetején elég erős volt a szél, így nem sokat időztünk ott, de legalább az eső nem nehezítette az életünket. Lefelé a már említett Tiszafás tanösvényen jöttünk, amelyen még a felfelé vezető útnál is meredekebb szakaszokba botlottunk.

"A Szentgáli Tiszafás legkönnyebben Bánd felől közelíthető meg, de Szentgálról is elérhető kb. 4 km hosszú földúton. A 213 hektár területű erdő óriási génrezervációs értékkel bír. Az országos jelentőségű természetvédelmi területből 173 hektár bekerített. A tiszafást a piros jelzésű turistaút tárja fel, amelyről az 1951 óta védett sajátos őshonos erdőtársulás, a bakonyi tiszafás bükkös figyelhető meg. (forrás: VERGA Zrt.)"

A túra utolsó látványossága a bándi Essegvár volt. Pontosabban annak romjai, melynek alapjait a kutatások szerint 1270 körül rakták le. A várnál egy 2012-es kerékpártúra alkalmával hosszabban időztünk, most a szeles idő miatt hamar távoztunk. A várdombról amúgy pazar kilátás nyílik Bándra és környékére, ki is szemeltük túránk végállomását, a Kakukk vendéglőt.

Itt ért véget bruttó 19 kilométeres gyalogtúránk. Az útvonal:

Végül néhány további fotó:

És maga az út: