2013. utolsó kerékpártúrája október első hétvégéjére esett. Bakonybélből indultunk, és bizony az időjárás erősen emlékeztetett a márciusi szezonnyitóra: 4 fok körül volt a hőmérséklet, elkélt a sapka, sál, kesztyű. (A sors fintora, hogy december végén kellemesebb időben lehetett volna kerekezni...) A nap azért kisütött, mire elindultunk, és mivel Bakonybélt elhagyva egyből az emelkedők felé kanyarodtunk, hamar elkezdtek lekerülni a rétegek.

A Kőrishegy felé indultunk, de magát a csúcsot nem hódítottuk meg. Egy napos tisztáson tízóraiztunk, majd folytattuk a kapaszkodást felfelé. A Porva közelében fekvő Ménesjárás-pusztát céloztuk be elsőnek. A Porváig vezető út elég kalandosra sikeredett, elég rossz minőségű földúton, helyenként a bringákat tolva kapaszkodtunk ismét felfelé.

Porva-Csesznek vasútállomás volt a következő cél, ahová egy erdei turistaúton jutottunk el, szintén nem kis erőfeszítések árán, több kisebb csapatra szakadva. Nekem még a csomagtartóm csavarjai is meglazultak a sok rázkódástól, és mivel teljesen magamra maradtam (a többiek letértek a megbeszélt jelzésről), a gumipókokkal kellett úgy rögzíteni a rendszert, hogy a bringát tolva el tudjak jutni a lejtő alján levő találkozási pontra. A javítások után kipihentük a nehézségeket a vasútállomáson, a javán már túl voltunk (már ami a terepviszonyokat illeti).

Következett az abszolút kedvenc szakasz, a Cuha völgyének Vinyéig vezető fele. Élveztük is, a vízátfolyásoknál sokszor megálltunk fotózni. Vinyén aztán megebédeltünk. Jó sok idő eltelt az indulás óta, de még a túratáv felénél sem jártunk.

A Fenyőfő - Bakonyszűcs - Huszárokelőpuszta útvonalon indultunk vissza Bakonybél felé, de ahelyett, hogy végig országúton haladnánk, a Királykapu - Pénz-lik elágazás útvonalon próbáltunk átkelni a hegyen. Itt azonban nem várt bonyodalmak adódtak. Először is, állítólag ezen az útvonalon még bringázni is tilos, amit nem tudok megérteni, hogy miért. De nem ebből lett gondunk.

Egyik túratársunk (név nélkül...), aki a sor végén haladt, rögtön az elején szem elől tévesztett minket. Úgy látta, hogy az első elágazásnál letértünk jobbra, így befordult. Mi szép lassan haladtunk felfelé az emelkedőn, ki-ki a maga tempójában. A tetőn aztán bevártuk egymást, de az eltévedt túratárs sehol nem volt. A férje, aki velünk együtt várakozott, nem hozott magával telefont, a túravezetőnk telefonja pedig a kocsiban maradt. Miközben a férj mentőakcióra indult, és visszagurult a domb aljáig, mi nagy nehezen, hazatelefonálva kinyomoztuk elveszett társunk telefonszámát, és felhívtuk. Kiderült, hogy ő már Bakonybélben van az autóinknál: annyira rossz irányba ment, hogy akiktől útbaigazítást kért, voltak annyira rendesek, hogy bringástól elfuvarozták a célig.

Mi, a tetőn várakozók ismét kétfelé szakadtunk: egy második mentőakció indult lefelé megnyugtatni az aggódó férjet, a csoport maradéka pedig az eredetileg tervezett útvonalon befejezte a túrát és autóval értünk jött a domb túloldalára.

Végül minden jól végződött, az eredetileg tervezett helyett 56 km helyett én 63-64-et tekertem, de mindenki más távval zárt. Budapestre már szerencsésen megérkeztünk, igaz 1-2 óra késéssel...

Alig ért véget 2013 nyara, mi máris a Balatonhoz látogattunk: szeptember első hétvégéjén a Keszthelyi-hegységet céloztuk meg a Dróthuszárokkal. A távolság miatt jó korán indultunk, még kicsit csípős volt a levegő, de mire 9 körül útnak indultunk, már szépen sütött a nap. Ugyan kicsit szeles volt az idő, de hamarosan rövid ujjú mezekben tekert mindenki.

Keszthelytől Hévízig egy kellemes bringaúton haladtunk, bár sok túrázó volt, de nem akadályoztuk egymást. Első megállónk (a hévízi tófürdő kerítését leszámítva) a cserszegtomaji kilátónál volt. Pár percet várnunk kellett a 10 órás nyitásra, de megérte. Kifizettük a belépőt, ami a lifthasználatot is magába foglalta, így az országban páratlan módon felvonóval jutottunk el a Margit-kilátó 31 méteres teraszára. Innen pazar kilátás nyílt a fürdő irányába, és az előttünk álló hegyekre is. Felmértük a terepet, majd tovább indultunk.

Zalaszántóig nem volt túl érdekes az út, de megkönnyebbülés volt, amikor Rezi felé letértünk a főútról. Rezit csak érintettük, Zalaszántón ebédszünetet tartottunk. A méltán világhírű Béke-sztúpát ezúttal kihagytuk (2012-ben is jártunk ott), és a várvölgyi elágazó irányába elhagytuk a települést.

Innen egy még gyérebb forgalmú, szinte nyílegyenes úton indultunk Keszthely felé, ám mielőtt elértük volna túránk kiindulópontját, lefordultunk balra, a hegyek felé. Egy tábla a késő délután kezdődő vadászatra hívta fel a figyelmünket, így erősen reméltük, hogy nem fogja műszaki hibák sorozata hátráltatni haladásunkat. (Elárulom, végül időben elhagytuk a kritikus területet.)

Hosszú kaptató után értük el Büdöskút (409 m) pihenőjét. Az esőbeállót épp felújították, úgy tűnt, jól haladnak, és az őszi esők ellen már menedékül szolgálhat a turisták számára. Dél felé indultunk tovább, lefelé a hegyről, ám egy váratlan pillanatban rákanyarodtunk egy turistaútra, ami a Berzsenyi-kilátó (355 m) felé vezetett. A keskeny, sziklás ösvény egyáltalán nem alkalmas túrakerékpározásra, megszenvedtünk, mire elértük a magaslatot. Ironikus, hogy pont a túravezetőnek akadt itt műszaki problémája...

A kilátóban hosszan pihentünk, de a vízkészletünk fogyóban volt. Igyekeztünk gyorsan legurulni Gyenesdiásra, de a civilizációba visszavezető út meglehetősen hepehupás volt (földút és vízmosás 2in1). A faluba leérve megcsodáltuk a domboldalba épült, méregdrága üdülőket, majd elérve a főút melletti országutat, Vonyarcvashegy felé kanyarodtunk. Utolsó pihenőnk a Szent Mihály-dombon, a kápolna tövében volt, ahonnan utoljára megcsodáltuk a Balatont (és Gáborék egyik kedvenc nyaralóhelyét, a vonyarci kempinget). Előtte azért feltankoltunk vízzel is, nehogy kiszáradjunk. A nap végére igazi nyári idő kerekedett.

Az utolsó néhány kilométerünk a part-menti kerékpárúton vezetett, vissza az autóinkhoz. Jól jellemezte az utószezont, hogy a parkoló környékén már csak a szezonból hátramaradt jégkrémekből sikerült szereznem egy frissítő darabkát... (A túra össztávja kb. 57 km volt.)