Sosem voltam nagy futó. Még gimista koromban egyszer lefutottam Fehérvár belvárosában a számomra ultramaratonnak tűnő, 5 km-es távot egy Samsungos pólóért. A táv fele persze sétával telt, de elhatároztam, hogy a következőre már készülni fogok, hogy jobban bírjam. A sors azonban úgy rendelte, hogy ne legyen több Samsung-futás, így hamar véget ért futóversenyzői karrierem.

Vasöntödés csapattársaim azonban rákaptak a futásra, mintegy kiegészítő sportágként a kosárlabda mellett. Eddig nem nagyon tartottam velük, de most kitalálták, hogy az Ultrabalaton nevű rendezvény keretében, ötös váltóban körbefutják a Balatont, megállás nélkül. Ehhez kerestek kerékpáros kísérőt, aki körbetekeri velük a Magyar Tengert, váltás és megállás nélkül. Rövid ideig gondolkodtam csak, aztán a kihívás felülkerekedett a kételyeken és aggályokon: belevágtam.

A rajt előtti utolsó napokban azonban több jel is mintha azt sugallta volna: jobb, ha visszalépek az egésztől. Gondok az autóval, problémák a lejutással, egyre kiábrándítóbb időjárás-előrejelzés: mindegyik egy megoldandó probléma, amelyeket inkább kihívásként fogtam fel, nem hallgattam a "jelekre". Utólag nem is bánom, nem hiszem, hogy a sorsomban az lett volna megírva: "hagyd ki az egészet!"

Szombat reggel 9-kor a tihanyi rajtnál voltunk, és fokozódott az izgalom. A verseny lényege, hogy az ötfős csapat tetszőleges felosztásban lefuthatja a 212 km-es távot, az egyetlen megkötés, hogy egymást váltani csak az ötven-egynéhány váltópont valamelyikén lehet. Közben kb. 5 kilométerenként a frissítőállomásokon üdítőt, kekszet, szőlőcukrot vehettek magukhoz a srácok - és én is, mert hivatalos kísérőként volt rajtszámom is (4332).

Pontosan 10.00-kor Szabi megkezdte első etapját, én pár perces késéssel a mezőny után eredtek, a váltótársak pedig már úton voltak kocsikkal az első váltópont felé.

Innentől felgyorsultak az események. Előzetesen azt gondoltam, bőven lesz időm mindenre, mert úgysem tudok végig a futók tempojában tekerni, ezért egy csomó helyen majd várni fogok rájuk. Hát, nem így volt. Ha egyszerre értem a futóval a váltópontra, onnan a váltótárs egyből tovább indult, én meg pihentem 5-10 percet, ettem, ittam, stb. Mire utólértem az aktuális futót, általában már elérte az első frissítőpontot, és csak 10 kilométerre volt az újabb váltástól. Kicsit előre tekertem, fotóztam, videóztam, bevártam a futót - és el is jött a váltás ideje. Így ment ez, több-kevesebb pihenővel, egészen sötétedésig.

Földvártól már sötétben haladtunk, nem egy helyen közvilágítás nélküli utakon. Fejlámpával kényelmetlen futni, így nekem végig a futó mellett kellett haladnom, a lábai elé világítva, így gyakorlatilag az utolsó 50-60 kilométert pihenés nélkül kellett végigtekernem. A futók is fáradtak, egyre nehezebben ment a beszélgetés is, de legalább nem egyedül kóvályogtak a sötétség közepén. Mert a mezőny már nagyon szétszakadt, fele kétnapos versenyre nevezett, így már réges-rég megérdemelt pihenőjét töltötte Bogláron.

Egyszer csak ránk virradt, a beígért záporoknak egyelőre se híre, se hamva nem volt, Szabi pedig megkezdte az utolsó etapot, vissza fel Tihanyba. 5 óra 44 perckor ért be, így csapatunk, a Rex Fontana Kids 19:44:18 alatt teljesítette a távot. 2 perccel előttünk gurult be a mezőny egyetlen kerekesszékes versenyzője, egy órával utánunk pedig a nonstop egyéni verseny győztese. 21 óra alatt, egyedül 212 km-t futni - a legdurvább emberi teljesítmény, aminek szemtanúja lehettem... (Vozár Attilát Siófoknál előztük le, addig végig előttünk haladt - ismétlem, váltás nélkül!)

A srácok előzetesen számoltak egy 6 perc/km-es és egy 6,5 perc/km-es időt is. Az első néhány szakasz után jóval a 6 perces időn belül voltak (ennek befutója 7:11-re jött volna ki), de számoltak azzal is, hogy a későbbiekben lassabbak lesznek, így fél 8 körüli befutóra számítottak. Ehhez képest jóval az elvárt felett (vagyis alatt) teljesíettek, és elsőként végeztek a Rex Fontana négy csapata közül. A 28 ötfős csapatból a 13. helyen végeztek/végeztünk.

Bár folyamatosan néztük az időket, mégiscsak a részvétel és a sikerrel teljesített táv a lényeg. És a hangulat, amely leírhatatlan egy ilyen rendezvényen. Mindenki segítőkész, mindenki barátkozik, és mindenki bíztatja a többieket. Az időjárás is kegyes volt velünk, így valóban felejthetetlen emlékekkel térhettünk haza. A srácok 40-45 kilométerrel a lábukban, én pedig 202 letekert kilométerrel a hátam mögött (Laci 10 kilométert tekert, hogy átmozgassa izmait, nekem ennyi pihenő jutott). Elhamarkodott kijelentés lenne bármit is mondanom a jövő évi részvétellel kapcsolatban, de ha újra hívnak kísérőnek... Jó móka volt, és szép teljesítmény!

Képeink ITT megtekinthetők!

Végezetül pedig egy kis videó: