Merész dolog nyár közepére kerékpártúrát szervezni: vagy egy hirtelen jött özönvíz mossa el, vagy a kánikula okoz egész napos kellemetlenségeket. Utóbbira persze akad ellenszer: az útvonalat a fák hűs árnyékában kell végigvezetni, és máris elviselhetőbb a pedálozás. Ebből a szempontból ideálisnak tűnt a Hór-völgye, ahová 2008 után "közkívánatra" tértünk vissza. Akkor kiadós esők után jártunk erre, kellőképpen sárosak is lettünk a táv végére. (Az akkori túra beszámolója Gábor honlapján elolvasható).

Idén a rekkenő hőség miatt száraz útban reménykedtünk, de a völgy helyenként annyira árnyékosnak bizonyult, hogy még a pocsolyáknak sem volt idejük kiszáradni. Ez azonban csak változatosabbá tette a tekerést.

Bogácsról, a stranddal átellenes parkolóból indultunk, Cserépfalun (5. km) át, első megállónkig, a Suba-lyukig. A Hór-völgy déli bejáratától nem messze, a völgy talpa felett 40 méterrel fekvő barlangból egy 25-35 éves nő és egy gyermek csontjai kerültek elő az 1932-ben megkezdett ásatások során. A jelenlegi résztvevők közül egyedül jómagam járt fenn a barlangban az előző túrán, így most én vállaltam a csomagmegőrző szerepét. Ahogy letámasztottam a kerékpárom, hangos suhogásra lettem figyelmes. Naná, hogy az egyik kerék eresztett, ráadásul pont az én bringámon. Így lett elfoglaltságom, míg a többiek felkapaszkodtak az amúgy omlásveszély miatt lezárt barlanghoz. Nem sokkal az után, hogy visszaértek, végeztünk a belső-cserével, és folytattuk utunkat. Elsuhantunk a jól ismert oszlai erdészház (8. km) előtt.

A völgyben vezető, helyenként meglehetősen köves út lassan de biztosan emelkedik, kényelmesen lehet rajta haladni egészen a Tebe-rétig (16. km). Addig a rétig, ahol 3 éve még gyönyörű mezei virágok pompáztak - ma pedig egy tó található. Pedig a Bükk alapvetően száraz hegység, de úgy tűnik itt megrekedt a (tavalyi?) tavaszi esővíz.

A rét után egy elágazásnál ezúttal nem Bükkszentkereszt, hanem egyenesen Hollóstető felé vettük az utat. A vége felé már meredek emelkedők is voltak, megváltás volt elérni a főutat, és a vízkészlet is gyorsan fogyott. De mielőtt tovább indulnánk az országúton, érdemes megemlíteni, hogy a völgyben szabadtéri bemutató őrzi az egykoron itt működő üveghuták és Gyertyánvölgy település emlékét.

Hollóstetőről (20. km) az országúton mentünk tovább, a répáshutai elágazásnál azonban nem tértünk le a falu felé (mint korábban), hanem Eger felé kanyarodtunk. 2010-ben már jártunk erre, akkor azonban a főútról egy sorompóval elzárt erdei útra fordulva a Bükk-fennsíkra kapaszkodtunk fel. Most csak ebédszünetet tartottunk az elágazásnál található parkolóban (Szilvi pedig örök barátságot kötött egy pillangóval, akivel együtt fogyasztotta el ebédjét), majd további 4-5 kilométert tekertünk a főúton. Itt végre balra fordultunk, és az erdőben száguldva, 1-2 rövidebb emelkedőtől eltekintve gyorsan lejutottunk Bükkzsércre (58. km). Innen már csak 3-4 kilométer egy elhagyatott sziklás úton, és máris túránk kiindulópontjában találtuk magunkat.

Amilyen lassan fogyott el az első 30-40 kilométer, olyan gyorsan megvolt az utolsó 20 - és ugyanilyen gyorsan fogyott el a vizünk is. Összességében nem bántuk meg, hogy a kánikulában is nyeregbe pattantunk, hiszen túránk legnehezebb része egy árnyas patakvölgyben volt, de azt megtanultuk, hogy ilyen időben nem szabad fukarkodni az ivóvízzel. És még egy dolog biztos: a Hór-völgyébe hamarosan ismét visszatérünk! A túrát pedig 63,5 kilométerrel zártuk. Az út legmagasabb pontja megközelítette a 700 méteres tengerszint feletti magasságot, kiindulópontja kb. 155 méteren volt.

(A túrán kivételesen kevés kép készült, ezért most csak illusztrációnak válogattam közülük.)