Hosszú kihagyás után ismét egy kerékpártúráról szóló bejegyzés következik. A célpont ezúttal a Bakony volt, az időpont pedig eredetileg augusztus közepe, ám akkor a hőségriadó visszavette a bringázós kedvet, így a túra el lett napolva. De ami késik, nem múlik: szeptember 8-án nekivágtunk a Herend feletti emelkedőknek!
Az eredeti útvonalat kicsit módosítottuk, ennek oka az volt, hogy a helyi erőként hozzánk csatlakozó Péter bevállalta a túravezetői szerepet, és a legjobb, legszebb útvonalakon próbált minket kalauzolni a látnivalók között.
Herendről kiindulva a szomszédos Bánd felé vettük az irányt. A falutáblát elhagyva Cooper meg is jegyezte: "Ezt a túrát sose bánd!" Ekkor még nem sejtettük: lesz olyan szakasz amikor bánni fogjuk, hogy eljöttünk - de erről majd később.
Bándon található az Essegvár, pontosabban annak romjai. A vár történetéről kalauzunk, Péter egyik ismerőse, a helyi Magtárskör Egyesület tagja tartott beszámolót, majd mesélt az egyesületük által szervezett, hagyományőrző rendezvényekről is.
A vár alapjai 1270 környékén épülhettek, első írásos említése 1309-re datálódik. Vámszedési joga volt, ezért állandóan "hadban állt" Veszprémmel. Valószínűleg a megyeszékhely várát ostromló törökök rombolták le 1552-ben, azóta sosem építették újjá. Pontos írásos emlékek hiányában nem is adtak engedélyt a felépítésére, így Bánd jelenleg csak várromot építhet. A helyiek azonban a várdomb minden adottságát kihasználják, volt itt már olyan rendezvény is, amikor csillagképeket vetítettek a vártorony falára, majd ezeket a csillagképeket meg lehetett keresni az égbolton. (Nagyszerű ötlet, szerintem...)
Bándról - megköszönve az alapos idegenvezetést - visszakerekeztünk Herendre, majd bevetettük magunkat a Bakony sűrűjébe. Nehéz, lassan emelkedő, eleinte aszfaltos, majd kövesre, vízmosásosra, ágas-bogasra váltó erdei úton indultunk Hárskút felé. 280 méterről 500-ra emelkedtünk, majd egy jót gurultunk (legalábbis többnyire gurultunk) Pénzesgyőrön át Bakonybélig.
Bakonybél első írásos említése Beli néven 1083-ból való, I. István alapított itt bencés monostort. A falu határában egy mesébe illő oázis található: egy kis tó, melyet a Szentkút vize táplál, partján pedig az 1023-1030-ig itt raboskodó Szent Gellértnek emléket állító kápolna és kálvária. Itt tartottuk ebédszünetünket. A tó partján csoportkép is készült, és végre megtörtént az, ami csak a viccekben és filmekben szokott: miközben a fotós rendezgette a csoportot, a hátsó sor egyik tagja (jelesül jómagam) sikeresen belecsúszott a tóba. Szerencsére csak bokáig ért a víz, de nem volt nagy élmény átnedvesedett cipővel megtenni a hátralevő 24-25 kilométert.
Amelynek nagy része ráadásul kellemetlen emelkedő volt. 280 méterről kellett újból felkapaszkodnunk, ezúttal 641 méterig. Az út jelentős része meredek, sziklás volt, igen lassan haladtunk. A többség fejében megfordult: inkább maradtunk volna otthon! Nagyon nem élveztük ezt a szakaszt, de előbb-utóbb csak véget ért. Az utolsó 4-500 métert már aszfalton megtéve értünk fel.
A Hajag hegy a Bakony-hegységben, Szentgál határában található. A honfoglalás idején a magyarok fejedelmi törzse szállta meg a Bakony vidékét. A megszállt földet közösen, osztatlanul vették birtokba. Szájhagyomány szerint a kiváltságot azzal érdemelték ki, hogy amikor II. András király belső háborúskodása miatt bujdosásra kényszerült, Tihany környékén egy barlangban talált menedéket, ahol a szentgáliak ráakadtak, s huzamosabb ideig ellátták élelemmel. Amikor a király elhagyta a menedékhelyet, azt mondta az embereknek, egyikük üljön a lóra és amekkora területet 1 nap alatt be tud keríteni, akkora földdel ajándékozza meg a falut.
(forrás: hajag.hu)
Úticélunk a Hajagtető, pontosabban az itt található BARSZ-504-es kommunikációs állomás volt.
A hidegháború két katonai tömbjének egyre fokozódó fegyverkezési versenye, illetve a Szovjetunió hadseregének erőltetett modernizációja miatt határozta el 1956-ban az SZKP Központi Bizottsága, hogy egy vezeték nélküli, újfajta kommunikációs rendszert fejleszt ki. A több évig tartó kutatás, illetve az ipari kémkedés útján megszerzett hadititkok ismeretében a mérnökök 1961-ben egy olyan nagyteljesítményű rádiórelé-hálózattervezetet adtak át a Kremlnek, amelynek egységei műholdkapcsolat nélkül is továbbítani tudták egymásnak a titkos katonai információkat 200-400 kilométernyi távon belül. Az 1962-ben hadrendbe állított, troposzférán keresztül kommunikáló adatátviteli technológiának a „Kormorán” fedőnevet adták az oroszok.
A könnyen mozgatható híradós rendszert átlagosan háromévenként fejlesztették és finomították tovább. 1980-ban a frekvencia-diverzitás függvényében minimum 480 kBit, maximum 2 Mbit/másodpercnyi adatot tudott már továbbítani. (A korabeli katonai műholdak ekkor még csak 512 kBit/másodpercnyi adatátvitelnyi sebességre voltak csak képesek!) A katonai blokk igazi kommunikációs áttörését a MNIRTI fejlesztette BARSZ-szisztéma jelentette-, amely kivételesen nem egy új parabolatípust és híradórendszert takart, hanem az addig legyártott és hadrendbe állított világszínvonalú informatikai elemek együttes kombinációját. Érdekes, hogy a BARSZ (Барс) szó oroszul bár „Hópárducot” jelent, alapjában véve egy mozaikszót takart: Броне Автономная Радио Система, ami magyarul „védett, autonóm rádiórendszert” jelentett.
A Kreml kalkulációi alapján a Varsói Szerződés tagállamainak területét 26 fix telepítésű állomással teljesen le lehetett fedni, amely lényegében több mint 5000 kilométernyi táv átfogását jelentette. A Szovjetunióban öt, Lengyelországban hét, az NDK-ban és Csehszlovákiában három-három, Magyarországon és Bulgáriában pedig négy-négy BARSZ típusú objektum megépítésére került sor 1983 és 1987 között. Magyarország esetében három műtárgynak (501,502,503) kellett az építési és az üzemeltetési költségét kigazdálkodnia Budapestnek, s csak az 504-esnek hívott hajagtetői objektum kivitelezését és anyagi fenntartását vállalta át az SZKP-, amely egyébként a „Délnyugati lánc” egyik végpontja volt.
Végül a gépjármű-garázsok, őrbódék és egyéb kiszolgáló létesítmények mellett egy két szintes, földalatti irányító központ épült meg, valamit három adótorony. Ezekből egyet a távozó orosz katonák 1991-ben ledöntöttek, az épületekből pedig minden mozdíthatót elvittek. Az objektumot ma nem őrzik, bejárata sincs lezárva. Lemenni azonban meglehetősen veszélyes, különösen helyismeret nélkül.
Nekünk azonban hatalmas szerencsénk volt: kísérőnk, Péter rendszeres vendég itt, részt vesz az objektum feltárásában, családi napok és megemlékezések szervezésében. Szívén viseli a terület sorsát, távlati célja egy múzeum kialakítása. Az ő kalauzolásával, bringalámáink fényénél végignéztük mindkét föld alatti szint helyiségeit. Hatalmas élmény volt, feledtette egész napi szenvedéseinket. Kipróbáltuk azt is, milyen ha egyszerre mindenki lekapcsolja a lámpáját, 2 szinttel a föld alatt. Most már tudjuk, milyen az a koromsötét!
A Hajagról jó minőségű aszfaltút vezet le Herendre, így élményeinket egy hatalmas száguldással koronázhattuk meg. A parkolóban aztán elköszöntünk egymástól, és 52 km közös tekerés után ki-ki a maga útjára indult. Akkor is, és most is köszönjük Péteréknek a kalauzolást és a rengeteg információt, ami ránk zúdult a túra során!
