(A bejegyzés-sorozat a 2013. júniusi izlandi körutazásunk eseményeit örökíti meg.)
Az előző részben ott hagytuk abba a mesélést, hogy június 14-én, pénteken kora délután elhagytuk Reykjavíkot. A bevásárlás, a Perlan és a strand sok időt elvett a napból, és még jópár látnivaló várt ránk, úgyhogy belehúztunk. Az itthonról vitt GPS kitűnően navigált, Székely Bácsi Izlandon is feltalálta magát, Tom, a cuccokkal megrakodott Chevi Cruze pedig száguldott a városból kivezető, jó minőségű, 2x2 sávos főúton. Az 1-es úton haladtunk, Izland főútján, mely 1339 kilométer hosszan járja körbe az országot, annak főbb városait és látványosságait.
Első megállónk egy "be nem tervezett boxkiállás volt": az út mentén a hatalmas gőzfelhőben egy gyárra lettünk figyelmesek. A Hellisheidi erőműhöz közeledtünk, ami az első és legnagyobb geotermikus erőműve Izlandnak. Látogatóközpontjában interaktív módon ismerhetjük meg, hogyan lesz a forró vízből és gőzéből ingyenes fűtés és meleg víz a helyi lakosok számára. Izlandon öt nagyobb geotermikus erőmű üzemel, ezek adják az ország energia-szükségletének több mint egynegyedét, és ezek fűtik az izlandi házak közel 90%-át!
Elhagyva az erőművet a főút 2x1 sávosra szűkült és megkezdte látványosan kanyargó ereszkedését a tengerparti síkvidék felé. Ahogy leértünk, megpihentünk Selfoss városában, az Ölfusá folyó partján. Elfogyasztottam az otthonról hozott csevap maradékát, Csilla pedig a folyó felett átívelő hidat tanulmányozta. Az útikönyv szerint Selfoss erről nevezetes: a régi hidat elvitte a megáradt folyó, hűlt helye mellé épült az új, aminek jóval strapabíróbbnak kell lennie, hiszen az Ölfusá Izland legnagyobb vízhozamú folyója, ha megárad, a hídnak sok mindent ki kell bírnia.
Izlandon amúgy is probléma, hogy a part menti áradások gyakran elviszik a főút egy-egy szakaszát, vagy hídjait. Kerülőút sem nagyon van, a helyreállítás idejére bizony megáll az élet. Vagy lehet menni körbe, 1200 km-es kerülővel, vagy helikopterrel.
Ízelítő az izlandi vidékből
Következő megállónk Keldur volt. Ahhoz, hogy ezt az 1800-as évek vége felé alapított farmot meglátogathassuk, le kellett térnünk a főútról. Az izlandi utak jellegzetessége, hogy ahogy letérünk a főútról, egy táblán részletes ábrát találunk arról, hogy a környék mellékútjai hova vezetnek. Így mi is könnyen belőhettük a helyes irányt. Azért is szükség volt a táblás segítségre, mert az aszfaltút hamar elfogyott, és a köves szakaszokon a GPS sem állt mindig a helyzet magaslatán. A köves-szikás utakon ugyan 80 km/h-s korlátozás van érvényben, de mi nagyon óvatosak voltunk, és csak 40-nel hajtottunk. Egyrészt új és szokatlan volt a közeg, másrészt vigyáztunk a kölcsön-autóra, nehogy a kauciónk bánja a kitérőt... Végül gond nélkül az út végére értünk, és a további köves szakaszokon sem volt problémánk a felverődésekből. A forgalom szerencsére elhanyagolható, így alig kellett szembe jövőket elkerülni, vagy gyorsabban érkezőket elengedni.
Keldur amúgy gyönyörű, néhány félig a földbe süllyesztett gazdasági épületből és egy aprócska katolikus templomból áll. Mellette még mindig üzemel egy farm, magántulajdonban, de a kerítések úgy vannak megépítve, hogy a régi épületek látogathatók legyenek. A nap is kisütött, így csodás panorámában lehetett részünk, bár a közeli Katla vulkán tetejét felhők takarták (egész héten).
Keldurt elhagyva visszatértünk a főútra, és meg sem álltunk a Seljalandsfoss vízesésig. Vízesésből jutott bőven ebben a pár napban, ez speciel arról nevezetes, hogy egy sziklás ösvényen be lehet sétálni a magasból aláhulló vízfüggöny mögé. Érdemes kipróbálni, de nem árt felkészülni arra, hogy el is ázhatunk! Ez nekünk a szemerkélő esőben nem volt nagy újdonság, de azért a kamerákra nem árt vigyázni!
Alig egy órát kell autózni a következő vízesésig, a Skógafossig. Itt egy meglehetősen hosszú lépcsősor vezet fel a 60 méteres vízoszlop tetejéhez. Érdemes felmászni, mert főleg tiszta időben szépen megfigyelhetők Izland partvonalának természeti képződményei.
Ebből a két helyszínből már egyértelművé válhatott: az izlandi nyelvben a "foss" jelenti a vízesést. Ez magyarul elég vicces, pláne, hogy van egy Barnafoss nevű vízesésük és Foss nevű településük is.
Dyrhólaey
A nap utolsó megállója Dyrhólaey szikláin volt. Utólag azt kell mondjam, ez volt egy hetes utunk egyik legszebb, legemlékezetesebb pontja. Változatos formájú sziklák sorakoznak a tengerparton, a víz közvetlen közelében fekete köves fövenyen sétálhatunk, de fel is mászhatunk a világítótoronyhoz, ahol egy sziklában keletkezett, hatalmas diadalív pazar látványa vár minket.
A sziklák a lundák kedvelt fészkelőhelyei, így mi is nagy reményekkel vágtunk neki túránknak: biztosak voltunk benne, hogy összefutunk ezekkel a mókás, barátságos madárkákkal. Nos, nem volt szerencsénk. A lundák állítólag kora reggel kimennek a tengerre halászni, és csak késő este térnek vissza. Nekünk viszont este 7-kor el kellett hagynunk a sziklákat: a költési időszak miatt védett hely a környék, és a "parkőr" mindenkit hazazavar. Így be kellett érnünk a sirályokkal.
Dyrhólaey közvetlen közelében fekszik Vík, a környék központja. Itt van rendőrség, benzinkút, bolt, étterem, strand, így regionális központi szerepe egyáltalán nem meglepő. Európai szemmel nézve Vík mégiscsak kisváros: alig 300 állandó lakosa van, de ezzel is legnagyobb települése 70 km-es környezetének. Itt vacsoráztunk, majd elindultunk szálláshelyünk felé.
Hrífunes
Hétfőn Izland legnagyobb nemzeti ünnepére került sor, így a szálláskeresés során az okozta a legnagyobb gondot, hogy az előttünk álló hosszú hétvégére találjunk olyan szállást, ahol 3 éjszakára is van szabad hely, így egy pontból tudjuk csillagtúra-szerűen bejárni a környék látnivalóit. Végül csak egy ilyen helyet találtunk, a Hrífunes Guesthouse-t. De egyáltalán nem bánjuk, pompás választásnak bizonyult.
Hrífunes egy néhány házikóból álló település, a főúttól északra 10-15 km-re. Üzemeltetője, Hadda Reykjavíkban él, korábban egy gyógyszeripari cégnél dolgozott, de ma már főállású vendéglátó. Férje neves fotós, útikönyvekben és albumokban szerepelnek képei. Gyakran szervez több napos fotós túrákat Izland nevezetességeihez.
Fáradtan érkeztünk, hosszú nap állt mögöttünk, így nem is sokat bandáztunk, fürödtünk és bevetettük magunkat az ágyba. Pedig lehetett volna bandázni, a vendégház nagyon családias hangulatú. A háziasszony maga főz estére, a vendégek egy közös asztalnál étkeznek, így minden nap új társaság barátkozik össze. A legtöbben átutazóban vannak, egy éjszakára maradnak, így mi a 3 esténkkel gyorsan törzsvendégekké váltunk. Másnap már itt vacsoráztunk mi is, franciákkal és Haddáék izlandi barátaival. Sok érdekes történetet meséltek a helyi élet nehézségeiről és szépségeiről.
Különösen érdekes sztori volt az Eyjafjallajökull vulkán 2010-es kitörése az ő szemszögükből. A kitörés idején éppen a nyári szezonra készültek a vendégházban, kerítést építettek. Az Eyjafjallajökull csupán néhány 10 km-re fekszik, így a vulkáni tevékenység során a levegőbe került hamu elég hamar odaért hozzájuk, és mindent beterített. Annyi idejük azért lett volna, hogy elmeneküljenek, de nem akartak hirtelen mindent hátrahagyni (noha tolvajoktól egyáltalán nem kellett tartaniuk), így maradtak. Bejelentkeztek a "katasztrófavédelemnél", hogy fent vannak a hegyen, és nincs semmi bajuk. Aztán csak vártak, napokig, míg meg nem fordult a szél iránya, és fellélegezhettek. (Ekkor indult a hamu Európa fele, hogy beterítse a légteret és megbénítsa a légiközlekedést.)
A nyilvántartásnak köszönhetően egy kutatóközpont hamar elérte őket telefonon, Haddáéknak tányérokat kellett kihelyezni az udvarra, majd óránként egyet behozni és lefedni fóliával. A különböző rétegekből később a kutatók következtetni tudtak a hamu összetételének változásáról. Eközben Hadda férjét felhívta egy ír ismerőse, majd teljesen váratlanul bekapcsolták őt egy ír rádió élő hírműsorába.
A legfurcsább az egészben belegondolni abba, hogy az izlandiak úgy nőnek fel, hogy tudják, előbb-utóbb eljön az életükben ez a pillanat. Nyugodtan festegetik a kerítést, majd meglátják a hamufelhőt, és tudják, itt van. Nincs pánik, tudják mi a dolguk, segítenek egymáson összetartanak.
Erre jó példa az a kis film, amit az Eyjafjallajökull kitörésének emléket állító házikóban vetítenek. A fim főhősei annak a farmnak a lakói, amely a legközelebb volt a vulkánhoz, és elsőként, teljesen eltemetett a hamu. A farmerek megmenekültek, a porfelhő levonulása után azonban siralmas állapotok vártak rájuk otthonukban. Egy ideig azon gondolkodtak, hogy feladják eddigi életüket, de mégis összefogtak szomszédaikkal, mentették a menthetőt, és a következő évben már újból gazdag termést hozott a földjük.
Az emlékház 40 kilométerrel Vík előtt található, az 1-es főút mentén. A film megtekintése bőven megér egy fél órás kitérőt.
Kirkjubaejarklaustur, Jökulsárlón
A címben szereplő két név is bizonyítja az izlandi nyelv bonyolultságát. Az Eyjafjallajökull nevét sokszor hallottuk, a végén már segítség nélkül le is tudtam írni, és nagyjából ki is tudtam ejteni (a kulcs, hogy a dupla L-t "tl"-nek ejtik), de nem volt egyszerű megtanulni, mert mintha a helyiek is mindig máshogy mondták volna ki. Kirkjubaejarklaustur nevét viszont a mai napig nem tudom sem megjegyezni, sem kiejteni. Mennyivel is egyszerűbb Vik!
Hrífunesből a következő napon nem Vík felé, hanem ellentétes irányba, a következő regionális központ, Kirkjubaejarklaustur irányába autóztunk. Itt megpróbáltunk pénzt váltani, mert fogyóban volt a koronánk, amit még a reptéren szereztünk. Kiderült, hogy semmi pénzváltó nincs a környéken. Ez alapvetően nem volt baj, mert kártyát egy-két ritka kivétellel mindenhol elfogadnak, de mi rengeteg Euróval készültünk, és ezt a készletet szerettük volna koptatni. Hrífunesben a három napi szállást ki tudtuk fizetni Euróval, így egyelőre nem okozott gondot a pénzhiány.
Kihasználtuk, hogy a hétvége ellenére találtunk nyitott boltot, és feltankoltunk édességgel meg némi gyümölccsel. Első komolyabb megállónk a Skaftafell Nemzeti Park volt. Mielőtt elértük volna a parkolót, néhány percet időztünk egy autóút melletti pihenőben, ahol egy korábbi, áradás által elsodort híd meggyűrődött vasszerkezetét állították ki. Képet kaphattunk a természet valódi erejéről.
A pihenőből egyébként tiszta időben látni lehet Izland legmagasabb hegyének, a Hvannadalshnúkurnak a 2110 méter magas csúcsát. Mi erről a látványról lemaradtunk, a hegycsúcs felhőtakaróba burkolózott.
Néhány kilométer múlva tényleg megérkeztünk a Skaftafell látogatóközpontjának parkolójába. Itt akár egy egész napot is el lehet tölteni a kijelölt turistautak végigjárásával. Mi két rövidebb túrát választottunk. Először kelet felé sétáltunk, a Skaftafellsjökull gleccser felé. 1,5 kilométer után meg is érkeztünk, az út során meglehetősen gazdag volt a növényzet az eddig megszokotthoz képest. A gleccsert nem tapinthattuk meg két kezünkkel, mert egy mély, de főleg hideg (állítólag 2 fokos) tó állta utunkat. A látvány azonban így is lenyűgöző volt. A tóba szakadt jégdarabok valószínűtlen színekben pompáztak, de tudtuk, hogy ez még csak az előjáték az igazi "gleccsertemetőhöz", a Jökulsárlónhoz képest.
Következő utunk azonban még nem ide, hanem a fekete vízeséshez, a Svartifosshoz vezetett. Némi tanakodás után vágtunk neki a túrának, mert a parkolóból nyugat fele indulva meg kellett mászni néhány emelkedőt, mire elértük a hegy belsejében található zuhatagot. Először egy fennsíkra értünk fel, ahonnan a vízesés teteje bukkant ki elsőnek. Aztán sorra rajzolódtak ki a hatalmas, sötét bazaltoszlopok, és megértettük, honnan ered a "fekete vízesés" név. Közvetlenül a vízesés tövében maradandó élményt nyújtottak a bazaltorgonák, melyek szinte körülöleltek minket.
A nap fénypontját azonban a már említett Jökulsárlón jelentette. A Jökulsárlón Izland legnagyobb gleccsertava, Európa legnagyobb gleccserének, a Vatnajökullnak a lábánál. Közvetlen kapcsolatban áll az óceánnal, vizük keveredik, így a sótartalom miatt soha nem fagy be.
Az olvadékvíz tóban a hatalmas gleccserből leszakadt jéghegyek sodródnak lomhán, lassú méltósággal. A víz felszínén úszó jégtömbökön a tiszta jég kékje és a vulkánkitörések lerakódott porának befagyott szürkésfekete rétegei meseszerű látványt nyújtanak. Közöttük hajózva törpének érzi magát az ember.
A tavat az óceánnal egy gleccserfolyó köti össze. Ezen sodródnak kifelé az óceánhoz az olvadó, zsugorodó jégtáblák, jégsziklák. A partra vetődő jégtömbök lassan olvadva pusztulnak, fantasztikus múlékony, állandóan változó formákat mutatva.
A látvány valóban pazar, nem is akartunk tovább indulni. Mi végül nem hajóztunk be a jéghegyek közé, a partól és a parton magasodó dombról is kellőképpen lenyűgöző volt a látvány. És amilyen szerencsénk volt, az öbölben egy ritka vendég, egy fóka is tiszteletét tette!
Hazafelé a tisztuló időben egyre jobban látható, és az alacsonyan álló nap fényénél látványos fényekben pompázó gleccserek látványában gyönyörködtünk. Kirkjubaejarklaustur szélén megvacsoráztunk egy étteremben (még lóháton is érkeztek vendégek!), majd hazagurultunk.
A következő napon még a környéken kalandoztunk, de erről, és a Reykjavíkba visszavezető utunkról a következő részben esik csak szó.
Az út során készült fényképekből EZEN A LINKEN megtekinthető egy válogatás.
Végül pedig következzék az út során forgatott videók legjava, az izlandi Of Monsters and Men együttes dalának kíséretében:
Izland / Iceland 2013 bestof from Bandita on Vimeo.
