(A bejegyzés-sorozat a 2013. júniusi izlandi körutazásunk eseményeit örökíti meg.)

Miért Izland?

A legtöbben, amikor meghallják, hogy Izlandon jártunk, egyből megkérdezik: miért pont ott? A kérdés tulajdonképpen jogos, de valljuk be: aki jobban szeret a hegyekben kirándulgatni, mint a tengerparton süttetni a hasát, annak már mind megfordult a fejében: "De jó is lenne egyszer eljutni Izlandra!" Aztán mindig jön egy közelebbi, könnyebben elérhető, olcsóbb úticél, Izland pedig álom marad. Pedig ma már nem is olyan bonyolult odautazni, összeállítani egy egy hetes programot, előre lefoglalni minden szállást - egyedül az nem változott, hogy Izland tényleg drága. Kellő elszántsággal és odafigyeléssel azonban még a költségek is relatíve alacsonyan tarthatók. Relatíve.

(Ki)Utazás

A fapados járatok kínálata meglehetősen gyorsan változik, amit most leírok, nem biztos, hogy akár fél év múlva is igaz lesz. Fapadosról kell beszélnünk, mert Budapestről (és a környékről) sajnos nem volt közvetlen járat Reykjavíkba, az átszállásos utak pedig 16-22 órások voltak, tehát valahol mindenképpen éjszakáznunk kellett egyet a reptéren. Ha viszont már így alakult, a legrövidebb és legolcsóbb változatot fapadosokkal tudtuk összerakni. Szerda este indultunk Budapestről Lutonba az easyJettel. Abban bíztunk, hogy a késő esti gép sokat fog késni a nap közben összeszedett csúszások miatt, így kevesebbet kell Lutonban dekkolnunk a másnap kora reggeli gépig. Nos, "szerencsénk volt", mert jó másfél órás késéssel hagytuk el Ferihegyet, emiatt azonban a csomagfeladást is meglehetősen kényelmesre vették: bő másfél óra alatt végeztek egy gépnyi emberrel.

Lutonban 5-6 óránk volt indulásig, onnan is easyJettel mentünk tovább. A tranzit váróba értelemszerűen nem mehettünk be, így a hűvös-szeles előcsarnokban próbáltuk meg megtalálni az ideális zugot, ahol talán szundítani is tudunk 1-2 órát. Az alvásvól max. 1-2 perc lett, lassan telt az idő. Egyszer csak elmúlt fél 5, és megkezdődött az újabb csomagfeladási procedúra. "Kilométeres" sor kanyargott az easyJet pultjai előtt, a jólszervezettségnek köszönhetően mégis gyorsabban végeztünk, mint Budapesten. Hiába, az angolok tudnak sorba állni - és sorba állítani :)

A gépen már szundítani is tudtunk egy kicsit, és helyi idő szerint reggel 9 körül landoltunk Reykjavíkban, pontosabban Keflavikban.

Hazafelé valamivel egyszerűbb volt a helyzet: a következő hét szerdáján, reggel 6.45-kor indult a WOW Air nevű fapados London Gatwick reptérre, ahonnan (3 óra várakozást követően) a jó öreg easyJettel repültünk haza Budapestre.

Reykjavík

Izland fővárosának jelentése: füstös öböl, de a füst itt leginkább a hőforrások gőzére utal. A Keflavik Nemzetközi Repülőtér jó 40 kilométerre fekszik Reykjavíktól, ezt az utat legkönnyebben előre lefoglalt bérautóval lehet megtenni. Vannak persze buszok is, de aki egyéni utazásra adja fejét, annak célszerű autóval bejárni a szigetet. Bűn lenne az utazási irodák buszaihoz kötni magunkat.

Mi a Sixt-nél foglaltunk autót, a reptérre megérkezve azonban hiába keresgéltünk, csak a konkurencia pultjait találtuk. Hosszas keresgélés és kérdezősködés után kiderült: a Sixt irodája egy szomszédos épületben van, a váróteremben viszont vár ránk egy emberük, a nevemet (is) tartalmazó táblával a kezében. Hamar megtaláltuk az illetőt, aki - két másik ügyfél társaságában - átvitt miket az irodához. A reggeli időpontra tekintettel csupán egy ügyfélszolgálatos volt, így meglehetősen hosszúra sikeredett az átvétel. A procedúrát hátráltatta, hogy megérkezett egy pár, akik leadták volna a kocsijukat, de sietniük kellett induló gépükre, ezért jól bepofátlankodtak előre, mindenféle kérdés és köszönet nélkül. Én próbáltam kussban maradni, nehogy kiderüljön, honfitársak vagyunk.

Azt majdnem elfelejtettem, hogy még mielőtt elhagytuk a repteret, bevásároltunk a vámmentes boltban. Igaz, csak néhány apróságot vettünk, de mindenképpen megéri ide betérnie az Izlandra látogatónak, mert jóval kedvezőbb áron juthat pl. alkoholhoz, mint "odakint".

Meglett tehát az autó, és elindultunk reykjavíki szállásunk felé. Úgy terveztük, alszunk egyet, mielőtt nekivágunk a városnak. Úgyis sokáig világos lesz, nem kell sietnünk a városnézéssel, a hektikus éjszaka miatt pedig bőven van mit kipihennünk.

- Mi az, amire biztos nem lesz szükségünk az út során?
- Zseblámpára.

A külvárosinak mondható Bogartun vendégházat kicsit nehezen találtuk meg, bár a környékére hamar eljutottunk a GPS segítségével. Nem gondoltuk, hogy a vendégházat egy elsőre nem túl bizalomgerjesztő, 4 emeletes ipari épület harmadik szintjén kell keresni. Belépve azonban minden félelmünk szertefoszlott: rendesen felújított, tiszta, kellemes beltér fogadott minket. Az alsó szinteken egyébként utazási iroda is üzemel, a vendégház a felső két szintet foglalja el. Reykjavík egyik legolcsóbb saját fürdőszobás szállása a Bogartun, az olcsóság ára, hogy jó fél órát kell sétálni a belvárosig.

A csendespihenő után neki is vágtunk a sétának. Kimentünk a tengerparti sétányra, tőlünk jobbra a tengeröböl túloldalán magasodó hegyek csúcsai próbáltak előtörni a felhőtakaróból, balra pedig, a kétszer két sávos főúton túl irodaházak sorakoztak. A távolban hamar feltűnt első célpontunk, a kikötő mellé épült Művészetek Palotája, a Harpa. Éppen zárás előtt érkeztünk, így az ajándékboltban még körbe tudtunk nézni. Készült pár vicces fotó a "tradicionális" sapkákban. Itt szembesültem először az időzavarral: nem értettem miért zárnak be ilyen korán, pedig valóban már este 6 volt.

A Harpa után a kikötőben sétálgattunk. A parti őrség hajói mellett halászbárkák sorakoztak, a táblák pedig finom tengeri étkeket és bálnalest hirdettek. Aki bálnákra kíváncsi, az Reykjavíknál ideálisabb helyet is találhat, néhány iroda még garanciát is vállal: ha nem láttál bálnát a túra során, a következő túrára ingyen benevezhetsz.

Minket annyira nem mozgatott meg a bálnales, ezért kerestünk egy éttermet, ahol tudunk levest (is) vacsizni. Mivel eleve kevés a helyi alapanyag (a halat leszámítva), nem egyszerű helyi ételeket kínáló egységet találni. Meg is állapodtunk egy viszonylag olcsó pizzériánál, ahol azonban volt halleves, így összekötöttük a kellemest a hasznossal. Megpihentünk, jóllaktunk, átmelegedtünk. Talán ez utóbbira volt a legnagyobb szükség, hiszen hiába jöttünk nyaralni, a 12 fok és a csípős szél azért próbára tett bennünket.

Itt találkoztam először a Pilsnerrel is. Izlandon alkoholt csak a kijelölt üzletekben lehet kapni, a hagyományos boltok polcain max. 2%-os alkoholtartalmú italokkal lehet találkozni. Ezért több cég is kínál alkoholmentes maláta-italokat, amik teljesen más ízűek, mint az alkoholmentes világos sör, színre és ízre is inkább édes barna sörre hasonlítanak. A Pilsner átmenet, 2%-os és világos. Egy próbát megért, de mentes barna társaik még annyit sem.

Azt mondják, ha meglátsz valamit, ami megtetszik, azonnal vedd is meg, mert amilyen kevés üzlet van, jó esélyek nem találkozol már máshol a kiszemelt árucikkel. Ennek jegyében már az első esténken beszereztünk néhány apróbb ajándékot.

Sétánkat tovább folytatva, először a parlament épületét, az Althingishúst kerestük meg. Nem volt egyszerű, a teljesen átlagosnak mondható ház beleolvad a környezetébe, kitáblázva se nagyon van. Azért meglett, meg is kerültük, majd egy tavacska partján elindultunk a város fölé magasodó Hallgrímskirkja felé. Az evangélikus templom a maga 74,5 méterével a legmagasabb épület Izlandon, 1948-86-ig építették. Az amúgy hatásos betonmonstrum tervezőjét a fekete vízesés, a Svartifoss bazaltorgonái ihlették, erről pár nappal később mi magunk is megbizonyosodtunk.

A dombtetőről már megfáradva indultunk lefelé, visszaérve szállásunkra hamar nyugovóra tértünk.

Reggelre kisütött a nap, gyorsan útnak is eredtünk. Reykjavík egy másik dombjára tartottunk, ahol a Perlan magasodik. Ez gyakorlatilag a főváros hidroglóbusza, öt nagy tartályban tárolják a termálvizet, mellyel a város épületeit fűtik. A tartályok tetején egy étterem található, tövében pedig építettek egy mesterséges gejzírt, ami ottjártunkkor csak nem akart kitörni, pedig nagyon vártuk.

Reykjavíkból még egy program volt hátra: a nagybevásárlás. Három napos hétvége állt előttünk, és nem tudtuk, vidéken mire számítsunk, így megpróbáltunk feltankolni alap élelmiszerekből és vízből.

Még mielőtt végleg elhagytuk Reykjavíkot, felkerestük a Nauthólsvík nevű strandot. Azt írta róla a reptéri magazin, hogy sokkal hangulatosabb, mint a méltán világhírű Kék Lagúna, és ráadásul ingyenes is. Rákerestünk a térképen, és amikor kiderült, hogy csak pár kanyarra van tőlünk, felkerestük. A nyáron (=július-augusztusban) zsúfolt öböl szinte kihalt volt, bár a hőforrás körül elkerített vízben néhányan pancsoltak. Van egy medence is a parton, na az igazi heringkonzerv volt, ráadásul épp egy reklámfilmet forgattak. Mindenki telefonnal ült a gőzben, majd vezényszóra hátradobták (lerakták a medence partján), és kiszaladtak a vízből. Mindezt legalább ötször felvették, amíg ott voltunk. Ebben a hidegben nem volt túl csábító a fürdőzést, így nem maradt más hátra, mint hogy elhagyjuk Reykjavíkot és elinduljunk az ország belseje felé.

Ez azonban már egy következő fejezet lesz...

Az út során készült fényképekből EZEN A LINKEN megtekinthető egy válogatás.

Végül pedig következzék az út során forgatott videók legjava, az izlandi Of Monsters and Men együttes dalának kíséretében:

Izland / Iceland 2013 bestof from Bandita on Vimeo.