Nemrég írta meg - többek között - a Cellanapló, hogy 8 éves lett az Android. Én csak két évvel később, 2010-ben léptem be a droidok közé, addig még kipróbáltam 1-2 készüléket. A "régi mobilok" sorozatom folytatása következik.
Előzmények:
Az Alcatel után egyértelműen a színes képernyő miatt váltottam Sony Ericsson K700i-re. Már rendes fizuból, kártyafüggetlenül vettem, sok tízezerért. Tetszett a joystick a közepén, meg hogy netről letölthető, vagy saját szerkesztésű képekkel szépen személyre lehetett szabni.
Ezen kívül hagyott-e valamivel mély nyomot bennem? Nem igazán. Minden új volt benne, nem volt nagyon összehasonlítási alapom, elvoltam vele. Aztán jött az egy évvel később kiadott utód, a D750i (2005.08.23-án). Céges flottában, jó áron. 65k helyett 265k színárnyalattal, 1,8"-os TFT kijelzővel, 2 megapixeles kamerával, és már GPRS-en lehetett tolni a WAP-ot!
Elég strapabírónak bizonyult, mert amikor 2 év után megvettem utódát, a Nokia E52-t, hamar el is hagytam, így az újabb hűségidő lejártáig ismét szolgálatba kellett állnia.
Nem voltam sosem nokiás, de a fekete E52 szép volt. A menüjét utáltam, de mégiscsak 3G-n lehetett már netezni vele! 2,4 colos, 240*320-as TFT kijelzője is pazar volt. 3 megapixeles kamera, HD ready videók lejátszása... Mindezt nem sokáig élvezhettem, mert a Nemzeti Színházban az előadás elején kikapcsolt állapotban a zsebembe csúsztattam, a műsor végére pedig már nem volt meg. De legalább megcsodálhattam Stohl Buci fedetlen hátsóját. A mögöttem ülő néni meg is jegyezte:
"Most már mindegy is, mit mond!"
Így nyúztam majd' 4 évig a D750i-t. A végére kicsit már megkopott, de bírta. Aztán jött az Android... (először egy Samsung Galaxy Spica, majd 2012. augusztusában egy Sony Ericsson Xperia U.)