Legutóbb két éve írtam egy hasonló bejegyzést, azóta folyamatosan gyűjtöttem az érdekességeket, és bár arról már lekéstem, hogy karácsonyra meglepjetek valamelyikkel, de azért előszedem őket. Legfeljebb már most kiderül, mennyit kell összekuporgatni a következő karácsonyi ajándékra! A képek minden esetben a termék belinkelt elérhetőségéről származnak.
A Guinness Rekordok Könyve szerint a maratoni kosárlabdázás rekordját jelenleg két 12 fős Fülöp-szigeteki csapat tartja: 120 órán, 1 percen és 7 másodpercen keresztül játszottak egymás ellen, a végeredmény pedig meglepően szoros, 16.783 – 16.732 lett.
1997-ben, amikor először megfordult a fejünkben, hogy maratoni kosárlabda mérkőzést kellene szerveznünk, még nem volt ilyen egyszerű felkutatni az interneten a megfelelő és hiteles adatokat. De elsőre nem is a rekorddal törődtünk: annyit tudtunk, hogy két évvel korábban iskolánk, a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium lelkes diákjai kerek 60 órán keresztül fociztak egymás ellen. A sportág és az időtartam tehát adott volt, már csak a lebonyolítási rendet kellett kitalálni, és kezdődhetett a toborzás!
Annyiszor kutattam már a levelezésem archívumában ezt a receptet, hogy itt az ideje, hogy egy könnyebben hozzáférhető helyen is publikáljam. Egy egyszerű, gyümölcsös sajttorta-receptről van szó, ami azért hibrid, mert az alapot és a krémet két külön receptből loptam (forrásmegjelölés alant).
Következzen hát a tuti cheesecake recept!
Hozzávalók:
1 csomag zabos keksz (készíthetjük sima háztartási kekszből is, de a rostos jobb) (20-25 dkg) - én 1 csomag Győrit szoktam felaprítani
7-8 dkg vaj
1 marék málna (vagy bármilyen gyümölcs, fagyasztott is jó, felolvasztva)
225 g Philadelphia krémsajt (2 doboz)
75 g cukor
fél kk vaníliaaroma
2 tojás
1 lime reszelt héja (de óvatosabbaknak elég lesz fél lime reszelt héja is) - ezt én mindig elfelejtem
A sütőt kapcsoljuk be 160 fokra (gázsütőnél 3-as fokozat). Egy 22 cm átmérőjű (IKEA...) kapcsos, kerek tortaformát béleljünk ki sütőpapírral. (A forma aljára helyezzünk egy sütőpapír darabot, és így kapcsoljuk rá a forma oldalát.) Vágjunk a forma magasságával megegyező szélességű sütőpapírcsíkokat, és a forma oldalát ezzel tapasszuk be (előtte olajozzuk/vajazzuk be, hogy a papírszalag odatapadjon).
A kekszeket aprítógépben vagy egy zacskóban nyújtófa vagy klopfoló segítségével törjük apró morzsásra. Keverjük össze az olvasztott vajjal, majd nyomkodjuk egyenletes rétegben a tortaforma aljába.
Rászórjuk a gyümölcsöt.
A tojásokat, a krémsajtot, a cukrot és a vaníliakivonatot habverővel habosra keverjük, belereszeljük a lime héját, a formába öntjük (rá az málnára) és sütőbe toljuk 35-40 percig (vagy amíg nem kezd aranybarnás színt felvenni). Hűlni hagyjuk, kivesszük a formából és kész is.
Amire figyeljünk: - Az egyenletesen elszórt málnák átrendeződhetnek a krém öntésekor. - A sajttorta alapot mindig alacsony fordulatszámon, lassan keverjük ki, a cél csak az, hogy egynemű, homogén, krémes állagot kapjunk. Ha a tortakrémjét gyorsan verjük fel, túl sok levegő kerül bele, a teteje repedezett lesz. - A másik oka a repedéseknek, a sajttorta túlsütése, ami viszonylag gyakran előfordul. Ugyanis a legtöbb háziasszony arra gondol, akkor jó a torta, ha a teteje enyhén megpirul – ez a sajttorta esetében nem igaz! Elég, ha a tészta megkeményedik, a sajtkrém pedig a szélén már szilárd, de a közepén még kicsit nedvesnek, nyersnek látszik. Ha óvatosan megmozgatjuk a formát, lehet, még kicsit kocsonyásan mozog is. A sajttortának ekkor lesz tökéletes állaga. Így bátran zárjuk el a sütőt, ha eléri ezt az állapotot. Viszont ne vegyük ki rögtön, hanem hagyjuk nyitott sütőajtó mellett kicsit hűlni. Amíg hűl, megszilárdul, a tészta puha lesz a nedves krémtől, és biztosan nem fog megrepedezni a torta teteje.
Lenézett a lábamra. – Saucony – állapította meg, amikor meglátta a logót a cipőmön. – Én is majdnem vettem egy párral. Jó? – Nem rossz. De én csak sétálok benne. – Abbahagytad a futást, igaz? Nem tudom, hogyan voltál képes rá. Rá lehet szokni, tudod? A tudósok kimutatták. – Tudom. – És hogyan szoktál le róla? – Nem szoktam le – feleltem. – Csak lecseréltem egy másik szokásra. Valamire, ami még ennél is addiktívabb. – Mire? – A nem futásra – válaszoltam. – Ennél addiktívabb dolog a világon nincs. Higgy nekem. Pár napig nem futottam, és teljesen rászoktam.
(Lawrence Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst)
Régi mobiljaimat bemutató sorozatom első részét követően itt az ideje megismerkedni életem második telefonjával. Mint már az első cikkből is kiderült, bunkofonos pályafutásomat egy Panasoniccal kezdtem. Tartós készülék volt - ahogy emlékszem -, de hamar eljött az idő a váltásra. Az egyre több elérhető tartalom, akkor még WAP-on, igényt generált egy nagyobb, több soros kijelzőre. Így szereztem be egyik évfolyamtársamtól egy alig használt, Vodás Alcatel OT 715-öt.
A 2002-ben készült telefon egyike volt az utolsó nem színes kijelzős telefonoknak, de akkoriban arra lehetett következtetni, hogy ha a franciák ezen az úton haladnak tovább, és ugyanezt az innovációt képesek hozni a jövőben is, akkor az Alcatel meg van mentve. Azóta már tudjuk, hogy nem így lett. Pedig a 715 nagyon kis pöpec telefon volt azoknak, akiknek tetszett a hosszúkás, csöppet hi-tech beütésű külső, amely aluminiumból készült, így kissé nehéz, kissé hideg ám ellenálló készülékház született.
Nos, ez igaz is volt, de lássuk azokat a hi-tech paramétereket:
Sok típusra lehet igaz az állítás, miszerint senkit sem hagyhat hidegen. Pont ezen a gondolati síkon is elindulhattak volna a tervezok, mert bár futurisztikus formavilág jellemzi, leginkább egy légkondicionáló távszabályzójára emlékeztet. Elsosorban a 715 tetején található hatalmas INFRA port erosíti ezt a hatást, de a nagyméretu kijelzo (100x150 képpont, 4 szürkeárnyalat, 10 szövegsor) sem csorbítja ezen bájait. [...]
A bekapcsolás után sem ért kevesebb meglepetés minket. Miután a közel 50 remek animáció után kiválasztottuk a képernyonk hátterét (ezt külso-oldalsó gomb megnyomásával tudtuk megtenni) kénytelenek voltunk elmélyülni a „tudásban”; a menübe lépve remek ikonokat találtunk, de mást sem. A félreértések elkerülése végett ez alatt azt értjük, hogy nincsenek kiírva hogy az egyes piktogramok mit jelentenek.[...]
A dupla szív ikon takarja a saját beállításokat. Talán e menüpont a telefon legizgalmasabb pontja, itt állíthatjuk be a hangokat: mármint a tökéletes hangzású polifonikus csengetéseket, jelzéseket. Annyira sokoldalúak a csengetések, hogy a hagyományos feltuningolt klasszikus muzsikák mellett olyan csemegékkel is találkozhatunk, mint a boci búzás, a füttyszó, a rendor sziréna vagy akár a boszorkány kacaj.
A legtöbb blog egy évforduló vagy az év vége miatt szokott statisztikázni. Nálam ilyen eddig nem nagyon volt (ha lenne, leírhatnám, hogy minden idők legnépszerűbb cikke egy autós útról szól a Grossglockner Hochalpenstrassén), de most az adott rá okot, hogy az index.hu címlapján szerepelt egy fotóm, innen a blogról.
Miután - rövid huzavona után - a forrás is feltüntetésre került, megnéztem, változott-e a látogatottság. Hát, így:
Kösz, index! És Coopernek is az újabb néhány perc hírnevet!
2015-ben, jópár év kihagyás után, a 90. születésnap - vagy sokkal inkább a riói olimpiai kvalifikáció - alkalmából ismét megrendezésre került a Tour de Hongrie kerékpáros körverseny. Blogunk tudósítója a keszthelyi befutónál járt, és a fenti "kommentár nélküli" videót készítette.
Június elején sikerült egy rövid időre kiugranom Londonba. A látogatás sajnos annyira "telített" volt, hogy még kint élő ismerőseimet sem értesítettem. Bayswater és az Olympia közt buszozva azonban sikerült mindig a klasszikus emeletes busz felső szintjének első sorába ülni. Ez annyira megtetszett, hogy minimális szabadidőnkben is így mentünk várost nézni. Természetesen a városnéző túrán is szerencsénk volt - úgy tűnik mindenki metrózott.
Szóval hiába a nagy távolságok, a Bandita World Tour ajánlata Londonban: az emeletes busz!
2014 nyarán két rövid kerékpártúrát tettem Ajka környékén - ezeknek a rövid leírásával kísérelek meg új életet lehelni a blogba.
Kab-hegy
Az első kör a Kab-hegy megkerülése, és természetesen a csúcs megmászása volt.Segítségül egy fecnire rajzolt térkép szolgált, amelyet a Kab-hegyi kéktúra-pecsételő állomásnál le is bélyegeztem - bizonyítandó a családnak, hogy tényleg itt jártam... Ajkát Úrkút felé hagytam el, rövid kaptató után kellemes kilátás nyílt a városra. Meg is pihentem 1-2 fotó erejéig, a bónusz témát az úton átkelő csigák szolgáltatták.
Úrkút buckáit elhagyva Nagyvázsony felé fordultam, majd Zsófiapusztánál bekanyarodtam a Déli-Bakony 599 méter magas csúcsa felé.Hosszú, lankás emelkedő vette kezdetét. A hegy lábánál elértem a 2013. szeptemberében átadott kerékpár-körutat, ezen azonban csak egy rövid szakaszt kerekeztem, hogy aztán a csúcs felé folytassam utamat. Felérve a tévétorony mellé, a szintén nemrégiben átadott Kinizsi-kilátónál fogyasztottam el az uzsonnámat. Lefelé lehetett egy jót gurulni - nem megfeledkezve a pecsételésről, majd jobbra ráfordulva a körútra újabb, több kilométeres gurulással folytatódott az út. Meglepően kevesen jártak erre, talán a nagy nyári meleg miatt is, így igazán lehetett élvezni az utat.
A gurulás nagyjából az Öcsi-kapuig tartott, onnantól már voltak emelkedők is. A körutat végül a Király-kúti-nyiladéknál hagytam el, dél felé rákanyarodtam a Halimbára vezető műútra.
Padragkúton értem el a 40 km-t. A vízkészlet is fogyóban volt, már nem volt más hátra, mint visszatérni Ajkára.
Somló
A második félnapos túrám a Somlóhoz vezetett. Bakonygyepesnél keresztezve a 8-as főutat, Noszlop felé vettem az irányt. A sunyi emelkedőn végig szembeszél fújt - nem volt kellemes menet. Noszlop után az Oroszi felé vezető út tartogatott érdekességet: a néhány nappal korábbi vihar következtében rengeteg faág került az útra, amit itt még nem sikerült teljesen eltakarítani...
Ugyan volt nálam GPS-es telefon, de alapvetően "érzésből" haladtam, így Oroszi belterületén elsőre sikerült is rákanyarodnom a temetőhöz vezető zsákutcára. De megérte a kitérő, több időt tölthettem e tündéri kis falu megbámulásával. A helyes kivezető út meglehetősen kátyús volt, de kiérve egy erdős szakaszból hirtelen felbukkant a Somló, és az út minősége is sokat javult.
Dobánál rákanyarodtam a Somló oldalában végigkanyargó útra, és egészen a somlóvásárhelyi "lehajtóig" tekertem, megbámulva közben a pincesorokat és persze a várat. A csúcsra vezető út igen meredek, ráadásul az utóbbi 1-2 évben gyalog már kétszer is letudtam, így azt most kihagytam. Kedvcsinálónak azonban beszúrom ide az egyik gyalogos csúcstámadás során készített videót:
Somlóvásárhely előtt megint kereszteztem a 8-ast, majd Kolontár érintésével, az iszaptározó támfalának árnyékában hazatekertem.
Somló még egyszer
Pár héttel a terepbejárás után a Dróthuszárok triumvirátusa is bejárta a Somló-kört, csak ellentétes irányban, és egy kicsit több megállóval. Bő egy hónap elteltével, szeptember vége felé már esős, hűvösebb idő fogadott minket. Ezúttal tehát Kolontár felé indultunk, első megállónk a 2010. október 4-i vörösiszap-katasztrófa helyszínén, az áldozatok emlékére létrehozott parknál volt. Megtekintettük a hátramaradt romos épületeket, a fotókat, és hogy egy kicsit vidámabb téma is legyen, felkutattuk a közeli híd mellett elrejtett geoládát. Frissítettünk is, majd továbbindultunk Somlóvásárhely felé.
A Somló oldalában kerekezve újból esni kezdett, a vár is ködbe veszett. Ennek ellenére balra fordultunk, és a csúcsra vezető utat elzáró sorompóig felküzdöttük magunkat. Itt én, mint "rutinos" Somlóra járó, bevállaltam az őr szerepét, Cooper és Gábor pedig esőkabátban elindultak meghódítani a várat. A bringák csak áztak a csendes esőben, de szerencsére amire visszaértek a hódítók, elállt az égi áldás.
A pihenő alatt megállítottam a GPS nyomkövetést, íme az első etap adatai:
A Doba-Oroszi-Noszlop szakaszon nem vesztegettünk sok időt a pihenéssel, bár Noszlopon belefutottunk egy szüreti mulatságos menetbe. Természetesen a kocsmánál. Minket azonban egy sokkal fontosabb látványosság várt: Bakonygyepes előtt még kitérőt tettünk Magyarpolány felé.
A passiójátékáról híres falu kálváriadombját természetesen bringák nélkül másztuk meg, majd visszafelé a Petőfi utcán csorogtunk végig. Az utca arról nevezetes, hogy megőrizte a régi faluszerkezetet, és jópár házat, amelyek a bakonyi népi tornácos építészet stílusjegyeit őrzi. Az egyik portán éppen rendezvény volt, így oda be is kukkanthattunk.
Innen már gyerekjáték volt a befutó Ajkára. A vége bő 54 km lett.
(A sorozat második, 2015-ös része betegség miatt - úgy tűnik - elmarad.)
Tegnap volt hat éves a blog. Az idei év úgy hozta, hogy meglehetősen kevés bejegyzésre jutott időm. Legalább két bringatúra-útvonallal adós maradtam, és voltak még más ötleteim is. Feladni azonban nem fogom, egyszer talán újra több időm lesz írni.
Addig is: Boldog Születésnapot a blognak, és Boldog Karácsonyt minden erre látogatónak!!!
Már javában Mobil távközlés mellékszakirányra jártam a BME-n (2002-ben), amikor megvettem életem első mobilját. Pannonos volt, kártyás, ráadásul Beee-s. Most megtaláltam a jó öreg hwsw.hu-n a korabeli beharangozóját. Egy élmény volt csemegézni belőle!
Mobiltelefon - ez a szó ma már szinte semmi különlegeset nem jelent. Pillanatok alatt hódította meg mindannyiunk szívét-életét (és pénztárcáját) ez a XX. századi csoda. Ma már elképzelni sem tudjuk mindennapjainkat nélküle, ma már annak is van, akinek tulajdonképpen semmi komoly szüksége sincsen rá; és a jót nagyon könnyű megszokni.
Persze az örök kérdés itt is, mint minden használati tárgynál, felmerül: milyet vegyek? Melyik az a modell, mely hozzám a legközelebb áll mind funkcionalitásban, mind külalakban. A gyártók/szolgáltatók ezt a kérdést folyamatosan nehezítik. A készülékek egyre kisebbek, szebbek, okosabbak, ráadásul egyre többen vannak: irtózatosan nehéz választani közülük.
Eddig a bevezető, de jöjjön néhány infó magáról a csodáról, a Panasonic GD35-ről!
Bár ez a telefon a Panasonic egyik legújabb terméke, kivételesen nem csúcsmodell. Sőt. Ez a telefon kifejezetten az alsó kategóriás ellenfeleket készül megtámadni felmenői jobb tulajdonságaival fűszerezve, és igen (feltételezhetően, hiszen ára jelenleg nem ismert) költséghatékonyan. [...] A telefon fekete, kék és fehér színekben lesz kapható. A kezünkbe kapva feltűnik igen kis súlya, rengeteg gombja, s igen méretes, 4x16 karakteres kijelzője.
Néhány a fontosabb jellemzőiből:
Súly: 109 gr (akkumulátorral együtt)
Akkumulátor: 3.6V 700mAh, Ni-MH
Méret: 120.5x46x20.5 mm
Töltési idő: kb. 3 óra
Készenléti idő: maximum 175 óra
Beszélgetési idő: maximum 6 óra
WAP 1.1 böngésző
T9 prediktív szövegbevitel (angol szótár)
Előre szerkesztett SMS üzenetek
Vibra hívásjelzés
Számhoz rendelhető egyedi hívásjelzés (5 db)
Számológép, Óra/ébresztő
Választható animáció (2 típus)
Játék (1 db)
Fentiek alapján elmondható, hogy a mai kor, a megcélzott vevőkör igényeit bőven teljesítő, kifejezetten fiatalos stílusú telefont kaphatunk pénzünkért, ráadásul elég sok extrával felszerelve.
Sajnos a játékra és az animációkra nem tér ki a cikk, és nem is emlékszem már rájuk.
A Panasonic GD-35 menürendszerében nem fogunk eltévedni. Egyrészt könnyítik számunkra a helyzetet a négy irányba pöccenthető középső navigációs gombbal, mellyel fel és le nagyon könnyen mozoghatunk, másrészt a menüszerkezet is logikus, érthető felépítésű, nagyon könnyű eligazodni benne.
Ez tényleg így volt, utáltam más Nokiájában "turkálni".
A készülék telefonkönyve 200 számot képes eltárolni SIM-kártyánkon, saját, készülék-memória nem áll rendelkezésre. Egy névhez csak egy szám tartozhat, mely 60 számjegy hosszú is lehet. A név 16 karakter hosszú lehet maximum, mely a képernyő szélessége is egyben. Tehát egy sor, egy név, 4 név egyszerre, lapozhatóan. Jól áttekinthető, s az SMS írásához hasonlóan a keresett név első betűjére gyorsan rákereshetünk.
Az üzeneteinket a "@" gomb rövid megnyomásával érhetjük el. A fogadott és küldött üzenetek tárolására csupán 10 férőhely áll rendelkezésünkre, ez elég kevésnek tűnhet elsőre.
Szerencsére van egy hasznos tulajdonsága a készüléknek: képes legrégebbi - esetleg csakis olvasott - üzeneteinket kidobálni a telefonból, így egyetlen üzenetet sem fogunk elszalasztani. Kényelmes megoldás azoknak, akik nem szeretik törölgetni üzeneteiket. Animáció küldésére (a nyomtatott sajtóban megjelent hírekkel ellentétben) nincs lehetőség. Az elküldött üzenetekről kérhetünk opcionálisan visszaigazolást is.
Az órához ébresztő, riasztó funkció is tartozik, valamint egy nagyon hasznos szolgáltatás: be lehet állítani az automatikus ki- és bekapcsolódás idejét. Ezáltal az éjszakai órákra, vagy az általunk beállított időtartamra magától kikapcsolódik a telefon, majd újra be, de akár külön is használható a két időzítés. A bekapcsolás sajnos csak sima bekapcsolódást jelent, a PIN-kódot meg kell adnunk.
De szép idők voltak ezek! Azóta is hiányolom az "okos" telefonokból, hogy kikapcsolt állapotban is tudjanak ébreszteni. A fenének sem hiányzik, hogy éjjel is szinkronizáljanak...
Nem ejtettem még szót a mintegy 20 beállított csengődallamról, melyeknek nagy része inkább csipogás. Saját dallam szerkesztésére sajnos nincs lehetőség. A telefonnak van egy diszkrét, rezgő üzemmódja is, mely egy gombnyomással elérhető. A kiválasztott dallam hangereje tág határok között állítható, de lehetőség van az egyre emelkedő beállításra is. A gombnyomások hangereje szintén beállítható.
Egyre emelkedő hangerő - halljátok, okostelefonok???
Az akkumulátor mintegy három óra alatt töltődik fel teljesen. Intenzíven használva nálam maximum 2 napig bírta egy töltéssel, de ilyen igénybevétel mellett még egy telefonom sem bírta tovább...normál, éjszaka is bekapcsolt üzem mellett mintegy 5 napot bírt ki. Szép teljesítmény.
Érdekes, innen még volt hova fejlődni, aztán visszajutottunk a naponta (többször) töltögetések korszakába...
Alapjaiban formálta át a Panasonic modelljeiről alkotott - eddig indokolatlanul negatív - véleményemet ez a kis telefon, s szerintem nagyon jó választás lehet azoknak, akiknek ennyi szolgáltatás elegendő. A megbízhatósággal ez alatt az egy hét alatt nem volt gond.
Én is szerettem! Jó volt újra találkozni Veled, GD35!!!
A Fertő tóról egy dolog biztosan elmondható: állandóan fúj a szél! Erről már több alkalommal is meggyőződtünk, legutóbb éppen a június 21-i hétvégén. Utunk Jánossomorján kezdődött, másodszorra eltalálva a megfelelő irányt, Várbalog felé kezdtünk el kerekezni. Az itteni templomnál vártuk össze először a csapatot (a sorokat már az első pár kilométeren szétszabdalta a szembeszéle), majd megbeszéltük, hogy a következő település, Albertkázmérpuszta sokkal szebb templománál tartunk nagyobb pihenőt. Továbbindultunk, és ekkor jött a java.
Az első kanyar után elfogyott az aszfalt, és durva köves úton haladtunk jó 5 kilométert. Meg is jegyeztük, hogy hamar észre fogjuk venni, ha átérünk Ausztriába. A tájra amúgy nem lehetett panasz: szélkerekek, számomra ismeretlen típusú, lila virágú növények mindkét oldalon, vagy éppen búzamezők, fejünk felett pedig látványosan kavarogtak a bárányfelhők. Egyszer csak felbukkant a távolban a célpontként szolgáló templomtorony. Egy kereszteződésnél a csoport eleje elkezdte bevárni a végét. Mi Cooperrel úgy döntöttünk, nem folytatjuk a döcögést a kanyargós úton, és a nyílegyenes földútra szavaztunk. Rohamtempóban közeledtünk a templomhoz, majd azt vettük észre, hogy itt bizony nincs leágazás, az út elmegy a falu mögött. Szerencsére egy nagyobb szántásnyi lila virágos növény után volt egy bekötőút - megérte kockáztatni. Utóbb kiderült, ez az út bizonyult a helyes választásnak, mindenki innen érkezett.
Albertkázmérpuszta, ahogy mi láttuk, néhány takaros, felújított parasztházból és egy szép kis templomból állt. A legendárium szerint a települést Albert Kázmér herceg alapította, a bécsi és a pozsonyi piacok közelsége felfuttatta a mezőgazdaságot. Az ország legszebb majorjaként is emlegették a települést, melynek neogót templomát a XIX. század végén, bécsi mintára emelték, Habsburg Frigyes óhajára. Előtte egy szabadtéri oltár áll, amelynél el is készült a "Mintha mise történt volna" c. fotó.
A falu határában húzódó országhatárt átlépve menten jó minőségű aszfalton találtuk magunkat. Meg sem álltunk az alig 3 kilométerre fekvő Halbturnig. Magyar nevén - meglepő módon - Féltorony legfontosabb nevezetessége a Harrach-kastély, amely Mária Terézia uralkodása alatt a császári család nyári rezidenciája lett. Gyorsan lelakatoltuk a bringákat, a kastély udvarán elkészítettük a csoportképet, majd néhányan nyeregbe is pattantak (hosszú nap várt még ránk), néhányan pedig a kastélypark felé távoztunk, hogy a főépület homlokzatát is lencsevégre kaphassuk.
Halbturn után egy hosszabb, látnivalóktól mentes etap várt ránk. 23 kilométert tekertünk szőlőhegyek, szántóföldek és falvak közt, míg megérkeztünk a Fertő tó partján fekvő, rutinos Dróthuszárok által már jól ismert Podersdorfba (Pálfalura). Néhány helyen azért meg kellett állni, ellenőrizni hogy jó felé haladunk-e, mert a Podersdorf felé vezető irány nem mindig volt kellően kitáblázva. Hiába, az osztrákok sem tökéletesek... Az utolsó kilométereken már nosztalgikus érzés fogott el minket, fel is idéztük a legutóbbi ittjártunkkor készített filmecske néhány kockáját.
Podersdorf központja a móló, amely a bringás bajnokok terénél végződik. Itt tartottunk ebédszünetet, vettünk pizzát, Almdudlert, Mozartkugelt, felfrissítettük magunkat. A szeles világítótoronynál is készült egy csoportkép, egy magyar fotós szakértően bánt Cooper gépével, ami nem egy, de nem is két poén forrása volt ezekben a percekben.
Illmitz (magyarul Illmic, ami a tó osztrák nevét adó Neusiedl-től, magyar nevén Nezsidertől már 25 km-re fekszik), szóval Illmitz felé haladtunk tovább, egy tóparti kilátótoronynál időztünk újabb pár percet, ízelítőt kaptunk a környék csodálatosan sokszínű madárvilágából.
Itt kezdett teljesen szétszakadni 16 fős mezőnyünk, a lemorzsolódókkal én aznap már nem is találkoztam. Gábor maradt hátra, hogy felkutassa őket, mi közben az Illmitz határában levő, következő kilátóig gurultunk. Újabb madárles, rövid pihenő, majd Gábor érkeztével továbbtekerés a B20-as Lackenradweg mentén. Mire elértük a Zicksee-t, már teljesen szétszakadt a mezőny, nem lehetett követni, ki merre tart. Közben jött egy sürgető SMS is otthonról (hazaérkezés után még el kellett ugranom az orvosi ügyeletre), így Tomival és Danival kényszerű búcsút vettünk a csapat jelen levő tagjaitól. Az utolsó 18 kilométert jól megrántottuk, a nap legjobb átlagával abszolváltuk az amúgy érdektelen Sankt Andrä - Tadten - Andau - Jánossomorja útvonalat.
Hat óra előtt pár perccel hazaindultunk Budapestre, a tervezett 87 helyett 95 kilométerrel a lábunkban. (Szerencsére otthon nem volt nagy a baj, de ezt előre nem lehetett tudni.)
Számomra ez volt az első 2014-es Dróthuszár túra, amelyet nem csak azért vártam nagyon, mert szülőföldem szűk környezetét járta be, hanem mert kipróbálhattam végre az új bringámat is. A "végre" persze erős túlzás, hiszen mindössze két nappal a túra előtt hoztam haza a boltból. A régi bringám (Mongoose, alias Mongi, aki "szereti a hegyeket") Fehérváron volt, így apu le tudta szerelni róla az átpakolandó alkatrészeket. Pénteken elég későn értem Fehérvárra, így fél 10 magasságában tudtunk nekiállni a munkálatoknak. Ahogy kell, több problémába is belefutottunk csak hogy ne tudjunk időben lefeküdni aludni. A kilométerórám konzolja elpattant, így fúrással és gyorskötözővel sikerült rögzíteni. A csomagtartónak útban volt a tárcsafék, így alternatív rögzítőpontot kellett keresni. A kormány is szűkösnek bizonyult a sok bizbasz számára, de háromnegyed 11-re minden a helyére került, lehetett menni szunyálni.
Reggel 8.45-kor volt a találkozó Iszkaszentgyörgyön. A többség Budapest felől érkezett kocsival, én természetesen kitekertem. Az első kellemes meglepetés itt ért: Iszkáig jó minőségű, gyér forgalmú kerékpárút vezet. Az első 12 km így a vártnál kellemesebben telt, még meg is álltam egyszer fotózni az út menti gémeskútnál. Egy kicsit Ausztriában éreztem magam. Korán kiértem a találkozási pontra, a többiek még sehol, úgyhogy volt időm feltekerni az 1735-ben épült katolikus plébániatemplomhoz.
Miután mindenki befutott, és felnyergeltük drótszamarainkat, az első utunk az Amadé-, Bajzáth-, Pappenheim kastély felé vezetett, amelyet Amadé Antal kezdett építeni az 1700-as években, és 1800-ban került a Bajzáth család tulajdonába. A XX. század elején gróf Pappenheim Siegfried jelentősen átépítette. Látszik is az épületen, hogy "több darabból áll", de ez nem vont le sokat a pompájából. Az épületeket egyébként a mai napig hasznosítják, iskola működik itt, a régi istállóban pedig tornaterem.
Biztos, ami biztos már itt, a túra legelején elkészítettük a csoportképet, majd Guttamásin (8. km) keresztül a Gaja-szurdok bejárata felé vettük az irányt (12. km). Itt tízórai-szünetet tartottunk, és egy kicsit dilemmáztunk a folytatásról. Gábor eredetileg egy lezárt erdei utat szemelt ki Balinka felé, de félő volt, hogy az út végén található lezárt kapu miatt jöhetünk vissza 5-6 km-t és kerülhetünk egy jó nagyot. Amikor kiderült, hogy a térképen nem lezárt kapu van, hanem a Klezart-kapu, jót derültünk, de mégsem arra indultunk, mert a behajtani tilos tábla és a bejáratnál elhelyezett figyelmeztető szöveg ("a vadászok lelőnek mindenkit! - vagy legalábbis szigorúan büntetnek") hatásos volt. Ellenben kiderült, hogy a Gaja szurdok felső kijáratánál a régi létrát kapura cserélték, így gond nélkül végig tudtunk gurulni a patakparton (egy rövid sziklás részt kivéve). Így végül nagyon jól jártunk, bátran mondhatom, hogy ez volt a túra legszebb része.
A Klezart-kapus eset pont a guttamási körzeti megbízott épülete előtti füves-pados részen derült ki. Cooper meg is jegyezte: - Tudjátok, hogy az Őrségben vagyunk? A Rend-őrségben?
Balinkára (16. km) így Bodajk kikerülésével jutottunk, 5 kilométert lecsípve a túra össztávjából. Balinkára beérve bizarr látvány fogadott minket: egy idősebb úriember aludt az úton elfeküdve, enyhén vérző fejjel. A lánya(?) jött épp elé, kérdezgette, hogy mivanmá?, látszott, hogy nem először fordul elő ilyesmi. Minket meg sürgetett, hogy menjünk nyugodtan tovább. Oké, mondtam, de azért szemrevételeztem a műanyag szatyorból kikandikáló Koccintóst. Erről sajnos nincs fotóm.
Balinka után egy szeles és hepehupás, de inkább emelkedős etap következett Mórig (29. km), ahol a Lamberg-kastély szépen gondozott kertjében tartottunk ebédszünetet. Móron ennél többet nem időztünk, nyeregbe pattantunk, és próbáltunk találni egy Csókakőre vezető utat a hegyoldalban, a szőlők között. A küldetést teljesítettük, bár nem pont a kiszemelt útvonalon, de átértünk a török idők előtt csak Váralja néven ismert településre (38. km). A pincék között kanyargó, szűk utakon tekertünk fel a vár alatti parkolóig, innen gyalog folytattuk utunkat. A vár felújítását 1995 óta a Csókakői Várbarátok Társasága végzi, főleg adományokból, támogatásokból. Lassan, de biztosan haladnak, a munkálatok miatt a várnak csak egy része látogatható, de legalább ingyen. A panorámáért mindenképpen megéri felcaplatni, főleg tiszta időben. Most nem látszott Fehérvár, így hiába próbáltam hazaintegetni.
Csókakőről a 81-es főút felé nagyon jót lehet gurulni a kis forgalmú úton. Utána viszont 100 métert meg kell tenni a 81-esen, hogy átérjünk a bodajki bekötőútra. Bodajkon (43. km) semmit nem időztünk, mentünk tovább egyenesen Fehérvárcsurgóra (49. km). Az 1844-ben épült Károlyi-kastély parkjában dőltünk le egy kis időre a fűbe. Az épületbe ugyan nem mentünk be, de eldöntöttem, hogy hamarosan visszatérünk ide, elfogyasztani egy kellemes ebédet a teraszon, és sétálni egyet a parkban.
Csurgó után már nem volt megállás az autókig: áttekertünk a szellem-iparvárosra emlékeztető Kincsesbányán (53. km), majd jó minőségű, új aszfalton, hátszélben száguldottunk vissza az autókhoz (57. km). A csapat többi tagja bepakolt a kocsikba, én meg a jól bevált iszkai bringaúton hazatekertem Fehérvárra. 85 kilométerrel avattam fel az új bringát.
Végezetül pedig álljon itt egy vidám kis videó Iszkaszentgyörgyről, az iszkaszentgyörgyiektől:
2013. utolsó kerékpártúrája október első hétvégéjére esett. Bakonybélből indultunk, és bizony az időjárás erősen emlékeztetett a márciusi szezonnyitóra: 4 fok körül volt a hőmérséklet, elkélt a sapka, sál, kesztyű. (A sors fintora, hogy december végén kellemesebb időben lehetett volna kerekezni...) A nap azért kisütött, mire elindultunk, és mivel Bakonybélt elhagyva egyből az emelkedők felé kanyarodtunk, hamar elkezdtek lekerülni a rétegek.
A Kőrishegy felé indultunk, de magát a csúcsot nem hódítottuk meg. Egy napos tisztáson tízóraiztunk, majd folytattuk a kapaszkodást felfelé. A Porva közelében fekvő Ménesjárás-pusztát céloztuk be elsőnek. A Porváig vezető út elég kalandosra sikeredett, elég rossz minőségű földúton, helyenként a bringákat tolva kapaszkodtunk ismét felfelé.
Porva-Csesznek vasútállomás volt a következő cél, ahová egy erdei turistaúton jutottunk el, szintén nem kis erőfeszítések árán, több kisebb csapatra szakadva. Nekem még a csomagtartóm csavarjai is meglazultak a sok rázkódástól, és mivel teljesen magamra maradtam (a többiek letértek a megbeszélt jelzésről), a gumipókokkal kellett úgy rögzíteni a rendszert, hogy a bringát tolva el tudjak jutni a lejtő alján levő találkozási pontra. A javítások után kipihentük a nehézségeket a vasútállomáson, a javán már túl voltunk (már ami a terepviszonyokat illeti).
Következett az abszolút kedvenc szakasz, a Cuha völgyének Vinyéig vezető fele. Élveztük is, a vízátfolyásoknál sokszor megálltunk fotózni. Vinyén aztán megebédeltünk. Jó sok idő eltelt az indulás óta, de még a túratáv felénél sem jártunk.
A Fenyőfő - Bakonyszűcs - Huszárokelőpuszta útvonalon indultunk vissza Bakonybél felé, de ahelyett, hogy végig országúton haladnánk, a Királykapu - Pénz-lik elágazás útvonalon próbáltunk átkelni a hegyen. Itt azonban nem várt bonyodalmak adódtak. Először is, állítólag ezen az útvonalon még bringázni is tilos, amit nem tudok megérteni, hogy miért. De nem ebből lett gondunk.
Egyik túratársunk (név nélkül...), aki a sor végén haladt, rögtön az elején szem elől tévesztett minket. Úgy látta, hogy az első elágazásnál letértünk jobbra, így befordult. Mi szép lassan haladtunk felfelé az emelkedőn, ki-ki a maga tempójában. A tetőn aztán bevártuk egymást, de az eltévedt túratárs sehol nem volt. A férje, aki velünk együtt várakozott, nem hozott magával telefont, a túravezetőnk telefonja pedig a kocsiban maradt. Miközben a férj mentőakcióra indult, és visszagurult a domb aljáig, mi nagy nehezen, hazatelefonálva kinyomoztuk elveszett társunk telefonszámát, és felhívtuk. Kiderült, hogy ő már Bakonybélben van az autóinknál: annyira rossz irányba ment, hogy akiktől útbaigazítást kért, voltak annyira rendesek, hogy bringástól elfuvarozták a célig.
Mi, a tetőn várakozók ismét kétfelé szakadtunk: egy második mentőakció indult lefelé megnyugtatni az aggódó férjet, a csoport maradéka pedig az eredetileg tervezett útvonalon befejezte a túrát és autóval értünk jött a domb túloldalára.
Végül minden jól végződött, az eredetileg tervezett helyett 56 km helyett én 63-64-et tekertem, de mindenki más távval zárt. Budapestre már szerencsésen megérkeztünk, igaz 1-2 óra késéssel...
