Hosszú kihagyás után ismét egy kerékpártúráról szóló bejegyzés következik. A célpont ezúttal a Bakony volt, az időpont pedig eredetileg augusztus közepe, ám akkor a hőségriadó visszavette a bringázós kedvet, így a túra el lett napolva. De ami késik, nem múlik: szeptember 8-án nekivágtunk a Herend feletti emelkedőknek!

Az eredeti útvonalat kicsit módosítottuk, ennek oka az volt, hogy a helyi erőként hozzánk csatlakozó Péter bevállalta a túravezetői szerepet, és a legjobb, legszebb útvonalakon próbált minket kalauzolni a látnivalók között.

Herendről kiindulva a szomszédos Bánd felé vettük az irányt. A falutáblát elhagyva Cooper meg is jegyezte: "Ezt a túrát sose bánd!" Ekkor még nem sejtettük: lesz olyan szakasz amikor bánni fogjuk, hogy eljöttünk - de erről majd később.

Bándon található az Essegvár, pontosabban annak romjai. A vár történetéről kalauzunk, Péter egyik ismerőse, a helyi Magtárskör Egyesület tagja tartott beszámolót, majd mesélt az egyesületük által szervezett, hagyományőrző rendezvényekről is.

A vár alapjai 1270 környékén épülhettek, első írásos említése 1309-re datálódik. Vámszedési joga volt, ezért állandóan "hadban állt" Veszprémmel. Valószínűleg a megyeszékhely várát ostromló törökök rombolták le 1552-ben, azóta sosem építették újjá. Pontos írásos emlékek hiányában nem is adtak engedélyt a felépítésére, így Bánd jelenleg csak várromot építhet. A helyiek azonban a várdomb minden adottságát kihasználják, volt itt már olyan rendezvény is, amikor csillagképeket vetítettek a vártorony falára, majd ezeket a csillagképeket meg lehetett keresni az égbolton. (Nagyszerű ötlet, szerintem...)

Bándról - megköszönve az alapos idegenvezetést - visszakerekeztünk Herendre, majd bevetettük magunkat a Bakony sűrűjébe. Nehéz, lassan emelkedő, eleinte aszfaltos, majd kövesre, vízmosásosra, ágas-bogasra váltó erdei úton indultunk Hárskút felé. 280 méterről 500-ra emelkedtünk, majd egy jót gurultunk (legalábbis többnyire gurultunk) Pénzesgyőrön át Bakonybélig.

Bakonybél első írásos említése Beli néven 1083-ból való, I. István alapított itt bencés monostort. A falu határában egy mesébe illő oázis található: egy kis tó, melyet a Szentkút vize táplál, partján pedig az 1023-1030-ig itt raboskodó Szent Gellértnek emléket állító kápolna és kálvária. Itt tartottuk ebédszünetünket. A tó partján csoportkép is készült, és végre megtörtént az, ami csak a viccekben és filmekben szokott: miközben a fotós rendezgette a csoportot, a hátsó sor egyik tagja (jelesül jómagam) sikeresen belecsúszott a tóba. Szerencsére csak bokáig ért a víz, de nem volt nagy élmény átnedvesedett cipővel megtenni a hátralevő 24-25 kilométert.

Amelynek nagy része ráadásul kellemetlen emelkedő volt. 280 méterről kellett újból felkapaszkodnunk, ezúttal 641 méterig. Az út jelentős része meredek, sziklás volt, igen lassan haladtunk. A többség fejében megfordult: inkább maradtunk volna otthon! Nagyon nem élveztük ezt a szakaszt, de előbb-utóbb csak véget ért. Az utolsó 4-500 métert már aszfalton megtéve értünk fel.

A Hajag hegy a Bakony-hegységben, Szentgál határában található. A honfoglalás idején a magyarok fejedelmi törzse szállta meg a Bakony vidékét. A megszállt földet közösen, osztatlanul vették birtokba. Szájhagyomány szerint a kiváltságot azzal érdemelték ki, hogy amikor II. András király belső háborúskodása miatt bujdosásra kényszerült, Tihany környékén egy barlangban talált menedéket, ahol a szentgáliak ráakadtak, s huzamosabb ideig ellátták élelemmel. Amikor a király elhagyta a menedékhelyet, azt mondta az embereknek, egyikük üljön a lóra és amekkora területet 1 nap alatt be tud keríteni, akkora földdel ajándékozza meg a falut.

(forrás: hajag.hu)

Úticélunk a Hajagtető, pontosabban az itt található BARSZ-504-es kommunikációs állomás volt.

A hidegháború két katonai tömbjének egyre fokozódó fegyverkezési versenye, illetve a Szovjetunió hadseregének erőltetett modernizációja miatt határozta el 1956-ban az SZKP Központi Bizottsága, hogy egy vezeték nélküli, újfajta kommunikációs rendszert fejleszt ki. A több évig tartó kutatás, illetve az ipari kémkedés útján megszerzett hadititkok ismeretében a mérnökök 1961-ben egy olyan nagyteljesítményű rádiórelé-hálózattervezetet adtak át a Kremlnek, amelynek egységei műholdkapcsolat nélkül is továbbítani tudták egymásnak a titkos katonai információkat 200-400 kilométernyi távon belül. Az 1962-ben hadrendbe állított, troposzférán keresztül kommunikáló adatátviteli technológiának a „Kormorán” fedőnevet adták az oroszok.

A könnyen mozgatható híradós rendszert átlagosan háromévenként fejlesztették és finomították tovább. 1980-ban a frekvencia-diverzitás függvényében minimum 480 kBit, maximum 2 Mbit/másodpercnyi adatot tudott már továbbítani. (A korabeli katonai műholdak ekkor még csak 512 kBit/másodpercnyi adatátvitelnyi sebességre voltak csak képesek!) A katonai blokk igazi kommunikációs áttörését a MNIRTI fejlesztette BARSZ-szisztéma jelentette-, amely kivételesen nem egy új parabolatípust és híradórendszert takart, hanem az addig legyártott és hadrendbe állított világszínvonalú informatikai elemek együttes kombinációját. Érdekes, hogy a BARSZ (Барс) szó oroszul bár „Hópárducot” jelent, alapjában véve egy mozaikszót takart: Броне Автономная Радио Система, ami magyarul „védett, autonóm rádiórendszert” jelentett.

A Kreml kalkulációi alapján a Varsói Szerződés tagállamainak területét 26 fix telepítésű állomással teljesen le lehetett fedni, amely lényegében több mint 5000 kilométernyi táv átfogását jelentette. A Szovjetunióban öt, Lengyelországban hét, az NDK-ban és Csehszlovákiában három-három, Magyarországon és Bulgáriában pedig négy-négy BARSZ típusú objektum megépítésére került sor 1983 és 1987 között. Magyarország esetében három műtárgynak (501,502,503) kellett az építési és az üzemeltetési költségét kigazdálkodnia Budapestnek, s csak az 504-esnek hívott hajagtetői objektum kivitelezését és anyagi fenntartását vállalta át az SZKP-, amely egyébként a „Délnyugati lánc” egyik végpontja volt.

Végül a gépjármű-garázsok, őrbódék és egyéb kiszolgáló létesítmények mellett egy két szintes, földalatti irányító központ épült meg, valamit három adótorony. Ezekből egyet a távozó orosz katonák 1991-ben ledöntöttek, az épületekből pedig minden mozdíthatót elvittek. Az objektumot ma nem őrzik, bejárata sincs lezárva. Lemenni azonban meglehetősen veszélyes, különösen helyismeret nélkül.

Nekünk azonban hatalmas szerencsénk volt: kísérőnk, Péter rendszeres vendég itt, részt vesz az objektum feltárásában, családi napok és megemlékezések szervezésében. Szívén viseli a terület sorsát, távlati célja egy múzeum kialakítása. Az ő kalauzolásával, bringalámáink fényénél végignéztük mindkét föld alatti szint helyiségeit. Hatalmas élmény volt, feledtette egész napi szenvedéseinket. Kipróbáltuk azt is, milyen ha egyszerre mindenki lekapcsolja a lámpáját, 2 szinttel a föld alatt. Most már tudjuk, milyen az a koromsötét!

A Hajagról jó minőségű aszfaltút vezet le Herendre, így élményeinket egy hatalmas száguldással koronázhattuk meg. A parkolóban aztán elköszöntünk egymástól, és 52 km közös tekerés után ki-ki a maga útjára indult. Akkor is, és most is köszönjük Péteréknek a kalauzolást és a rengeteg információt, ami ránk zúdult a túra során!

Egy emlékezetes városlátogatáshoz nem kell több száz kilométert autózni, távoli kontinensekre utazni, elegendő körülnézni a szomszédban. Tökéletes példa Graz, ahova néhány hete ugrottunk ki egy napra. Vas megyében lógattuk a lábunkat, így az alig 100 kilométeres út előtt még korán sem kellett kelni.

Szinte vakon vágtunk neki az utazásnak. Odáig a GPS segített is (szükség is volt rá, mert pont az autópálya-felhajtónál eltereltek minket), abban pedig bíztunk, hogy a város közepén leparkolva viszonylag hamar tudunk majd várostérképet szerezni a látnivalókról. Óratorony - ennyi rémlett 8 éves koromból, amikor legutóbb itt jártunk. De nem féltünk attól, hogy nem tudjuk majd elfoglalni magunkat Ausztria második legnagyobb városában, a 260 ezer lakosú Stájerország központjában.

Íme egy rövid útmutató azoknak, akik hasonló kirándulásra adnák a fejüket:

Az A2-es autópályán közelítettük meg Grazot, a legelső lehajtónál tértünk le a város felé. A GPS segítségével kikerestem egy belváros-közeli parkolóházat. Párszor újra kellett terveznünk, mert lezárások tömkelege nehezítette a dolgunkat, de a délelőtti forgalomban jól lehetett haladni. Az Opera parkolóházában (Opernring) kötöttünk ki, hely akadt bőven, de az ára kicsit borsos volt (óránként 4 Euro...). Könnyedén megtaláltuk vakon is az egy sarokra levő sétálóutcát (Herrengasse), melynek bal oldalán egy információs irodára bukkantunk, valahol az utca közepe fele. Beszereztük az ingyenes magyar nyelvű útikalauzt a térképpel, és minden problémánk megoldódott. Nyakunkba vettük a várost.

A Herrengassén tovább sétáltunk a főtéren át a várba induló sikló (Schlossbergbahn) alsó állomásáig. Megnéztük a Landhaus belső udvarát (igazi reneszánsz remekmű), a "Festett ház" homlokzatát, végül pedig a sportosabb megoldást választottuk, és nem felvonóztunk, hanem a szikla oldalába vájt, 260 fokos lépcsősoron kapaszkodtunk fel az Óratorony tövébe. A lépcsősor mellett található egyébként a hegy belsejében kanyargó, részben szabadon látogatható barlangrendszer egyik bejárata is. Innen lehet eljutni egy sziklaszínházba, de a hegy gyomrában az Óratorony felé száguldó liftek középső állomásához is. Ide mindenképpen érdemes volt elsétálnunk: a kihalt barlangban a csupasz vasszerkezetek derengő kék fénnyel voltak megvilágítva - egy sci-fi díszletében éreztük magunkat.

Lényeg a lényeg, felsétáltunk az Óratoronyhoz, végigjártuk a Schlossberg látnivalóit (Harangtorony, Gótikus kapu, Istálló-bástya, Kínai pavilon, stb.), majd a Harangtorony tövében a város panorámáját bámulva megebédeltünk. Igazi stájer kolbász volt a menü, Almdudlerrel!

Lefelé is a lépcsőn sétáltunk, majd a mesterséges Murasziget melletti hídon a folyó túlpartjára tértünk át. Itt található a Kunsthaus, egy igazi avantgard stílusú, meghatározhatatlan formájú épület, amelyet nem lehet nem kiszúrni a várhegyről. A központ az utcáról már egyáltalán nem szürreális látvány, belsejében kiállítások és design shop várja a látogatókat.

A Hauptbrückén visszatértünk a Mura bal partjára, és folytattuk a városnézést. Felsétáltunk a Lépcsőtemplom lépcsőin, de a templom maga zárva volt. Elballagtunk a Dóm és a II. Ferdinánd császár által emeltetett Mauzóleum felé, majd (egy Apfelstrudelt követően) megnéztük a harangjátékot. A nem éppen meglepő nevű Glockenspielplatz (Harangjáték tér) egyik házának ablakai minden nap háromszor (11, 15 és 18 órakor) megnyílnak, és egy népviseletbe öltözött párocska keringőzni kezd. Kevésbé összetett, mint a prágai, de cserébe hosszabb, és a tömeg is jóval elviselhetőbb.

Visszatértünk az autóhoz, és a nap végére még beiktattunk egy város széli látványosságot, az Eggenberg kastélyt. Egy hóbortos herceg építtette 1625-ben, 4 tornya (lásd évszakok), 12 kapuja és 365 ablaka van. Az ún. Bolygó-kert és egy hatalmas park veszi körül, ahol szabadon sétálnak a pávák, és a látogatók közeledésére hangosan rikácsolnak, és rázzák színpompás tollazatukat.

Akad tehát bőven látnivaló a szomszédos Grazban, bátran ajánlom, hogy mindenki szánja rá magát egy laza, egy napos "szomszédolásra"!

A verseny

Balaton-kerülő ultramaraton, melyet egyéni indulók, kettő, öt és 10 fős csapatok teljesítenek megállás nélkül, vagy két nap alatt. A futókat gyakran kísérik kerékpárosok, ebből alakult ki az, hogy van külön bringás mezőny is. Ez azonban túra, nem verseny: nincs tömegrajt, nincs időmérés, nincs végeredmény. Csak a teljesítés számít, ezt azonban éremmel jutalmazzák.

A tumultus elkerülése miatt a rajt sem egyszerre van. Az egyéni indulók és a párosok reggel 6-kor, a bringások 9 és 11.30 között, az öt és tíz fős váltók pedig délután 2-kor startolnak Tihanyból.

Az útvonal

Tihanyból indultunk, és rögtön eltávolodtunk a Balcsitól: a Káli-medence településeit vettük sorra. A Pécsely-Dörgicse szakasz számos alattomos emelkedővel nehezíti meg a dolgunkat. Johnny kitűnő rajt után itt el is tűnt a szemünk elől, és mivel az első két frissítőpontnál nem várt be minket, sejtettük, már csak a célban fogjuk őt látni. Dörgicse és Köveskál közt földúton, a hegyoldalban vezet az út, itt vissza is esett az átlagunk 18.7-ről 17.8-ra. A sziklás szakasz mindkettőnk bringáját megviselhette, mert nem sokkal később (legalábbis UB-szemmel nézve) G-nek és nekem is belsőt kellett cserélni a hátsó kerékben. Köveskál után még mindig akad pár alattomos emelkedő, de már ismét aszfalton. És egyre több a száguldás.

A szigligeti vár tövében elhaladva lassan elérjük a tópartot - bő 50 kilométer kell a tókerülő túrán, hogy meglássuk a vizet! Keszthelyig már sík terepen haladunk, és nagy ívben ráfordulunk a déli partra. A déli, sík szakasz viszonylag eseménytelen, papíron jó átlaggal teljesíthető. A hőség azonban sokat kivesz a túrázóból:hiába javítottuk fel átlagsebességünket 19.4-re, Szántódnál már ismét “csak” 19.1-nél jártunk. Ezt naplemente után, Aligáig sikerült feltornászni újból 19.3-ra, de jött a Club Aligából kivezető emelkedő, majd a hullámos, sötét, nehezen belátható szakaszok, és persze a fáradtság. A sötét nagy előnye volt, hogy egyre kevesebbet néztem az órán a hátralevő kilométereket, csak “leszegett fejjel” nyomultam előre. Az utolsó néhány (40-50) kilométer már darálósra sikeredett, de vélhetően a kánikula miatt így is a tervezettnél jó 2-3 órával később sikerült célba érni.

Frissítőpontok

A bringások az út során 8 ponton frissíthettek, ezek egyben ellenőrző pontok is voltak, ahol pecsételtek a teljesítést igazoló füzetbe. Dörgicsén (20 km) már kezdtük érezni, hogy kemény lesz a meleg, a frissítés után viszonylag hamar tovább indultunk. Köveskál (31.6 km) közel volt, de nehéz terepen jutottunk el idáig, többet is időztünk. Vonyarcvashegyig (61.9 km) már egy hosszabb etap várt ránk, terveztünk is egy köztes pihenőt, amiből végül kettő lett, mindkettő defekt miatt. A váltópontnál fröccsel kínáltak minket, ami jól is esett így délután 2 körül, a legnagyobb kánikulában. Ekkor jött a mélypont: Keszthely után a nagy semmi, csak a kánikula, sehol egy árnyékos szakasz. Balatonberényig (83.8 km) a túlélésre játszottam, odaérve lerogytunk a fűbe, és kész. Egy futó sporttárs egyenesen beleült a frissítő vizet tartalmazó lavórba, és slaggal locsolta magát. Több egyéni futó - itt kezdtük utolérni őket - már arról beszélt, hogy ezt így, ilyen körülmények között nincs is értelme folytatni. A hivatalos adatok alapján 166 egyéni indulóból csupán 34 futónak sikerült szintidőn belül teljesítenie a 212 kilométeres futótávot. A keszthelyi ellenőrző állomásig (60 km) már 50 ultrafutó feladta a hőség miatt. (forrás: futas.net).

A következő bringás checkpoint Balatonboglár (112.2 km) volt. Talán a banán hozta meg a lendületet, mert annak ellenére, hogy alig bírtam ismét nyeregbe pattanni, egész jól ment a tekerés. Bogláron a pihenőnél szabadtéri fitness-terem volt kialakítva, éppen spinning edzésre készültek. A hülyék, ilyen melegben tekerni... Szántódig (136.4 km) ismét beiktattunk egy köztes pihenőt, Földváron hívattuk meg magunkat egy búzasörre. Ez is életmentőnek bizonyult: Szántódon nem pihentem sokat célba vettem Aligát (162.5 km). Csak a sóstói strandnál álltam meg, fagyizni szerettem volna, de ilyen későn már nem lehetett, maradt a kóla. A világosi emelkedőn szerencsére nem kellett feltekerni, mert a Club Aliga területén volt a frissítőállomás. Na innen viszont egy kemény kaptató vezetett fel, le is kellett szállnom a gépről. Aztán megindult az éjszakai menet, néhányan falkába verődtünk, hogy könnyebben leküzdjük a fáradtságot. Beindult a darálás is, nagyon szerettünk volna már célba érni. Még egy ellenőrző pont volt Káptalanfüreden (188.9 km), innen megállás nélkül tekertünk Tihanyig, csak néhány kisebb akadállyal kellett megküzdeni (részeg fiatalok Füreden, giga emelkedő Tihany előtt).

Aztán eljött a hajnali kettő, és átgurultam a célvonalon!

Az eredmény

• 212,3 km, óra szerint. Meglepően pontosan egybeesik a hivatalos távval!
• Az átlag végül 18.4 lett.
• Maximális sebesség: 51 km/h. Szerintem pont a befutó előtti lejtőn, az utolsó pillanatban...
• Idő: nettó 13 óra 31 perc, bruttó 16 óra 19 perc, vagyis több mint két és fél óra pihenéssel telt. Ezen lehetett volna még spórolni, ha nincs a nagy meleg és a két defekt. Fürdésről meg ne is beszéljünk!
• Johnny, akit a második kanyarban veszítettünk el a szemünk elől, jó 4 órával jobb időt tekert, este 10 körül beért. Johnny egy gép, mindig is mondtam!
• Érdekességképpen: az egyéni győztes futó Dr. Lubics Szilvia, ideje: 22:10:58.
• A Vasöntöde Running Team 5 fős váltója 20 óra 58 perces idővel a 44. helyen zárt a 95 csapatos mezőnyben. Gratula a srácoknak és kísérőjüknek!

Az élmények

Na az volt bőven, bár tény, hogy két éve, amikor a futókat kísértem, jóval nagyobb volt a tömeg, így a hangulat is, de úton-útfélen kedves emberek biztatásával találkoztunk, és nekünk is mindig volt egy-két jó szavunk a lehagyott futókhoz. Hihetetlen élmény legyűrni ekkora távot, egyszer mindenki próbálja ki! Egyszer. Ennyi nekem is elég volt, azt hiszem. Elértem egy nagy célt, most lehet újat keresni. Azt hiszem, rámegyek a minőségre, a mennyiség helyett! :)

Sümeg vára alig néhány kilométerre a Balatontól igazi turistalátványosság. A vár a Wikipedia szerint egy kúp alakú alsó krétai korú mészkőhegy tetején áll, a tengerszint fölött 270 méter magasságban, látványosan kiemelkedve a város átlagosan 180-200 méteres tengerszint feletti magasságából . Alaprajza sokszögű, észak-dél irányában elhúzódó, 125 méter hosszú és 80 méter szélességű, belsőtornyos lakóvár, meredek hegyoldallal körítve, az oldalra lenyúló "tarisznyavárral".

Ezt a várat céloztuk meg, kerékpárjainkkal felfegyverkezve. Hogy ne legyen túl könnyű dolgunk, jó 30 kilométeres távolságról indultunk, Balatongyörökről. Az ellenség rögtön az elején megpróbálta utunkat állni: a 71-es főutat Vállus irányába keresztezve útépítésbe, útlezárásba botlottunk. Szerencsére el tudtuk tolni a drótszamarakat a munkagépek mellett, és megkezdhettük lassú de biztos emelkedésünket a Keszthelyi-hegység belseje felé. Jó 7-8 km után elértük a tetőt, egy tisztást, ahol megpihentünk és tízóraiztunk. Innentől hullámos, de jobbára lejtős úton haladtunk Válluson át Várvölgybe, ahol Zalaszántó felé vettük az irányt.

Itt egy sajnálatos, de viszonylag szerencsés kimenetelű baleset nehezítette meg az életünket. Zalaszántó belterületén, alig 10 km/h-s sebességnél elém vágott egy 70 körüli bácsika, aki úgy gondolta, hogy hazaért, ezért befordult balra - minden előzetes jelzés és körültekintés nélkül. Mi összementünk, az ösztönszerű test-test elleni küzdelemből én jöttem ki győztesen (pedig hol volt még a vár ostroma???), a bácsi elesett, pont Timi elé, akinek más menekülési útvonala nem volt, csak az árok, melynek túlsó partja betonnal volt kiöntve. Természetesen ő is a földön kötött ki, de mire ezt konstatáltam, a bácsika már felpattant, és a bringáját is összeszedte. Neki - hála az égnek - semmi baja nem lett, Timi bokája viszont csúnyán bedagadt. A "vétkes" úriember és a szomszédasszony rendkívül segítőkésznek bizonyult, és még egy autó is megállt érdeklődni, hogy kell-e segítség. Lényeg a lényeg, a bokát ápoltuk egy kicsit, pihentünk egy nagyot amíg a többiek a buddhista sztúpát, Európa legnagyobb buddhista szentélyét meglátogatták, majd ha összeszorított fogakkal is, de folytattuk utunkat. (Ezúton is köszönet a segítségért és a kedvességért!)

Egy-két kaptató után megkezdtük az utolsó rohamot - sík terepen, erős szembeszélben. Végül elértük a várat. Güssinghez hasonlóan megpróbáltunk a bejáratig feltekerni, de ezúttal senki nem járt sikerrel. Odafent meglepően kevés látogató volt, így kényelmesen körül tudtunk nézni az igényesen felújított erődítményben. Az ebédünket már odalenn a büféknél, valamelyest árnyékosabb helyen fogyasztottuk el.

Eztán jött a hagyományosan unalmasabb rész: az út hazafele. Az első néhány kilométer még élmény volt a forgalomtól elzárt erdei utakon, de Uzsánál kikeveredtünk a 84-es főútra, ahonnan még jó 10 kilométert kellett "forgalomban" kerekeznünk a Balcsi partjáig. Itt kezdett szétszakadozni a mezőny is. Rövid pihenő után még 5-6 kilométer várt ránk a tóparti bringaúton az autóinkig.

Az én órámon kereken 70.00 km állt, amikor célba értem, akik a sztúpánál is jártak, bő 5 kilométert rászámolhattak még a távra. Plusz néhány órát, mire Budapestre visszaértek. Nekünk szerencsére csak Ajkáig kellett autóznunk. Ahol, még előző nap sikerült egy jó fotót csinálnom a kocsiból. A kép címe: Biciklit a bicikliútra! (PeZo kiegészítése: benzinket a benzinkútra!)

Végül pedig egy térkép, Kati és Miklós jóvoltából:

"Duna vize ahol tág,
ott búvik meg a holtág."

Úgy tűnik, a Gemenc jó hívószó: egy meleg júniusi hétvégén rekord-közeli létszámban, húszan gyűltünk össze a Gemenci Állami Erdei Vasút Keselyűs nevű megállójának parkolójában. Eredetileg a kisvonattal indultunk volna el az erdő felé, de a kiszemelt megállótól induló úton nem tudtunk volna kerékpározni, és ennyien talán fel sem fértünk volna kerékpárjainkkal együtt, így két keréken vágtunk neki az 53 kilométeresre tervezett körnek.

A gáton indultunk dél felé, a K jelzést követve. Első célpontunk a Malomtelelő volt. A Lankóci gátőrházat és a Vízügyi Múzeum épületeit elhagyva letértünk balra - egy kicsit korán. Bár jól esett az erdőben, végre árnyékban haladni, egy idő után vissza kellett fordulnunk. Egy helyi erdész(?) kutyája mindvégig velünk tartott, de tőle hiába kértünk útbaigazítást. A csapat így visszaindult a gátra, hogy pár száz méterrel később újból betérjen az erdőbe. Én bevártam Gábort, aki egy alternatív útvonalat keresett közben. Ez lett a szerencsénk.

Előbb a kisvasutat láttuk elpöfögni a fák közt, majd összefutottunk egy kocsissal, aki épp etetésből jött visszafele. Tőle megtudtuk a helyes irányt, és az erőben indultunk a többiek után. Megtaláltuk az etetés helyét is, ahol jó 30-40 vaddisznó állta az utunkat. Csengetve, és a kutyus segítségét igénybe véve zavartuk el őket, hogy tovább tudjunk tekerni. Hamarosan a többiekkel is összetalálkoztunk, akik szemében nem kis irigységet láttunk a vonat és a vadak miatt.

Megpihentünk a Malomtelelőnél, amely nem más, mint a Duna egy egykori holtága, ahová a Dunán szép számban üzemelő malomhajókat vontatták be telente, hogy megkíméljék őket a zajló jégtől. Ma már nádassal körbenőtt tó, egy kilátóval a partján, innen lehet szemügyre venni a Gemenc egyedülállóan gazdag madárvilágát.

A pihenő után visszamentünk az etetés helyszínére, de nem jártunk szerencsével: a többiek nem találkoztak a vaddisznócsordával. Tovább folytattunk utunkat délre, a K jelzés mentén, Lassi, majd Nyárilegelő megállók felé. Nyárilegelő után leromlott az út minősége: gyalog jól járható volt, de kerékpárral éppen csak. Szerencsére sárral csak elvétve találkoztunk, de a buckás út, és a helyenként nyakig érő gaz megnehezítette dolgunkat, és a mezőnyt is szétszabdalta. Baja-Dunafürdő üdülőtelep előtt nem sokkal vártuk be egymást, hogy együtt guruljunk be Bajára. Rögtön a város szélén, egy benzinkút mosósában megszabadítottuk drótszamarainkat az út során összegyűjtött portól, sártól.

Baján egy hosszabb pihenőt tartottunk túratársunk, Zita szüleinél. Ezúton is köszönet a frissítőért és a pogácsáért! A felfrissülést követően bajai városnézés várt ránk. A Duna és a Sugovica torkolatánál, a Türr István emlékműnél kezdtünk, majd a csodás főtéren át a könyvtárként üzemelő zsinagógáig tekertünk az egyre nagyobb hőségben. A városnézést követően a Duna bal partján indultunk vissza északra, az M9-es autóút hídjáig.

Ezen a szakaszon már nem sok látnivaló várt ránk, a kánikulában próbáltuk minél előbb legyűrni a kilométereket. Ismét szétszakadt a mezőny: aki saját autóval volt, és hamar végzett, az nem is várta meg a végét. A hidat elérve, majd a Dunán átkelve még 7 kilométer várt ránk, utunk a Sió zsilipjét is érintette. Este hat óra után, sok-sok élménnyel gazdagodva indultunk hazafelé. Kilométerben kicsit túllőttünk a célon: 65 km lett a vége.

Az útvonalról készült térképért köszönet Katiéknak!

Kétvölgy az osztrák-szlovén-magyar hármashatár közvetlen közelében elhelyezkedő szórványtelepülés. Házai többségét rét, kaszáló övezi. Az Őrségi Nemzeti Parkhoz tartozik, alig több mint 100 lakosának jelentős része szlovén nemzetiségű. Itt Kétvölgyben, a Tücsöktanya Vendégházban vertünk tábort Pünkösdkor, hogy két keréken járjuk be a környék jól ismert, és még felfedezésre váró tájait.

2007 és 2010 után harmadszor tértem vissza Kétvölgybe a Dróthuszárokkal. Az első két nap a 2007-es túra jól bevált célpontjait vettük irányba.

1. nap: Grad / Felsőlendva (Szlovénia)

Ahogy nyeregbe pattantunk, felvillantak az öt évvel korábbi túra emlékei a táblákról, melyek 17%-os emelkedőkre figyelmeztetnek. A figyelmemet azonban hamar elterelte a Kétvölgy határában állított új kilátó, amelyre felkapaszkodva még a borongós időben is csodálatos panoráma tárult elénk a környező domborulatokról. A háttérben még a másnapi célpont, Güssing vára is előbukkant. Rövid nézelődés után a határ felé vettük az irányt, és az egykori határőr bódékat magunk mögött hagyva eszement száguldásba kezdtünk a lejtőkön.

Jómagam haladtam legelöl, kicsit ellógva a többiektől. Leérve a völgybe egy kutyát láttam jobbról az út felé közeledve. Aztán megfordult - jól van, nem fog elém rohanni - gondoltam. De csak bevárta az erősítést, mire a bekötőúthoz értem, már három vicsorító eb volt mellettem, és kergetni kezdtek. Szerencsére voltak még tartalékaim, így le tudtam rázni őket.

Timi jött utánam, persze satufék, ő is bevárta az erősítést. Mire én lelassítottam és megfordultam, már egyben volt a csapat, Miklóssal az élen, pumpával a kézben, erőfölényt demonstrálva űzték el a támadókat. Közben a videokamerám a vázra szerelve filmezett, úgyhogy aki éles szemmel végignézi az alábbi videót, maga is meggyőződhet a helyzet súlyosságáról :)

Az izgalmakon hamar túltettük magunkat és élveztük a gurulást lenn a völgyben, szépen megművelt szántók között, egészen Salovciig. Itt rátértünk a 232-es főútra, és bár elég gyér volt a forgalom, mégsem nyújtotta azt az élményt mint az idáig vezető völgy, ahol a szerencsésebbek még szarvasokkal is találkozhattak. Mackovci alias Mátyásdomb határában hagytuk el a főutat és a sík terepet, belekezdtünk az első 15%-os kaptatóba. Szét is széledt a mezőny, az első elágazásnál, ahol eredetileg balra tértünk volna le, egyenesen tovább mentünk, de ez sem volt rossz irány. Prosecka vas helyett így Otovci közepén kötöttünk ki, ahol egy térképen megleltük a helyes utat. Igen ám, csakhogy a nagy lejtő kísértésbe vitt minket, így megint túlmentünk a kiszemelt kereszteződésen, és egy zsákutcában, pontosabban a szórványfalu egyik házának kapujánál kötöttünk ki. Forduló és egy rövid emelkedő után aztán meglett a helyes út, hála az offline GPS-nek, azaz a térképnek, amit még fenn a hegytetőn lefotóztam, és a fényképezőgép LCD-jéről visszanézve sikerült belőnünk a helyes irányt.

Innen már csak néhány kilométer választott el minket Grad várától. Meglehetősen hullámos terepen haladtunk, míg el nem értük a Gradba vezető, 716. sz. főutat. Innen már csak egy hullámhegy volt hátra, csupán 12%-os (a táblák szerint), de mindenkit ez viselt meg a legjobban. Közben irigykedtünk a szemből lefelé száguldókra, de tudtuk, hogy hamarosan mi is megkapjuk jutalmul, ami jár! (Mindenesetre érdekes látvány volt, ahogy a 60-70-nel lefelé száguldók egyikének vizes palackja kiesett a helyéről, és a bringákkal azonos tempóban, az út közepén száguldott lefelé - ez is látható a lenti videón.)

Következett a megérdemelt pihenő Grad várában. Valamilyen múzeum-ünnep lehetett odaát, mert csak aznap ingyenes volt a belépés Szlovénia legnagyobb, ötszög formájú várépületébe. Odabenn 2008 óta tartanak a felújítások, legutóbbi látogatásunk óta sokat haladtak, de azért van még min dolgozni. Ennek ellenére a szobák nagy része végigjárható, a lerobbant részek különös hangulatot adnak a sétának. Az udvar közepén egy helyi gazda saját szilvapálinkáját és likőrjeit árulta - és legnagyobb örömünkre kóstolót is tartott. Mi végül baracklikőrt vettünk az otthoniaknak. Színe mint a lekváré. Sűrűsége is majdnem. És az íze is.

Egyszer minden pihenő véget ér, és bár nehéz volt újra nyeregbe pattanni, jutalom-száguldás várt ránk. Kuzmáig gyakorlatilag gurultunk a 716-os úton, majd jobbra letértünk a 721-esre, kis hazánk felé. Néhány kilométer sík menet után újabb kemény kaptató várt minket, tetején pedig egyik kedvenc pihenőhelyem egy paddal, és csodálatos panorámával. Megküzdöttünk, hogy felérjünk, de szokás szerint megérte. Meguzsonnáztunk, elköszöntünk Cooperéktől, akik megállóhelyről megállóhelyre jöttek velünk, igaz autóval, majd hazafelé vettük az irányt. Várt még ránk néhány emelkedő, mire Martinje mellett elhaladva újra átléphettük a határt. Közvetlenül a határ előtt van egy hosszú lejtő, jó minőségű, és csaknem kihalt úttal. Kitűnő terep az aznapi sebességrekordok megdöntésére. Nekem - bár nem volt célom - 67 km/h-s tempót sikerült összehoznom, megpakolt montival, és 1,9 cm-es kerekekkel.

A határátkelő után Felsőszölnökre értünk, és jó sokat kerekeztünk a faluban, mire elértük a piros turistajelzést. Az út az erdőn keresztül vezet, az elején tolni kell a bringákat, de ha nem ezt a megoldást választjuk, tehetünk egy jó 20 kilométeres kerülőt Szentgotthárd felé, hogy visszaérjünk Kétvölgybe. Megérte tehát levágni az utat, és egy rövid erdei szakasz után máris a Tücsöktanya tövénél találtuk magunkat. Szalonnasütéssel ünnepeltük az első nap sikerét.

2. nap: Güssing / Németújvár

Güssing Dél-Burgenland legjelentősebb települése, Körmendtől mindössze 24 kilométerre. Egyedülálló szépségű vára egy vulkanikus hegy csúcsán található, magasan a hegy lábánál elterülő település fölé emelkedve. A várban az elmúlt 400 év történetét bemutató tárlat tekinthető meg, melynek nagy része a Batthyány-család gyűjteménye. Ezt a várat céloztuk meg e gyönyörű vasárnap reggelen.

Autókkal mentünk Heiligenkreuzig, itt pattantunk nyeregbe. Rögtön el is vétettük az irányt, mert a jópár éves térképünkön még R50-es kerékpárút szerepelt, amit azóta átneveztek 1-es sz. Jubiläumsradwegnek. Szerencsére nem kerültünk sokat, és hamar irányba álltunk. Wiederberg felé folyamatosan emelkedett az út, és már majdnem elértük Langzeilt, amikor beleestünk a szokásos csapdába: a helyes út egyenesen megy, de balra lejtő van! Persze hogy a lejtőt választottuk, de végül ebből sem lett baj. Az 57-es főútra jukadtunk ki, de forgalma gyér volt, egyik pihenőjéből pedig kitűnő kilátás nyílt a “karnyújtásnyira” levő vártól. Itt elidőztünk egy kicsit, majd begurultunk Güssingbe. Egyből irány a vár, a brutális emelkedőn igazából csak Öcsinek sikerült eljutnia a kapuig. Talán tovább is tekert volna, de a derékszögű kanyarban egy földön ülő gyermek az útját állta (pontosabban útját ülte).

Fenn aztán jól megpihentünk, míg a többiek bejárták a várat, mi vigyáztunk a kerékpárokra, egy-egy sör társaságában. Megcsillogtattam német tudásomat, mert magamat is megleptem azzal, hogy meg tudtam kérdezni, odavihetjük-e a korsóinkat a bringákhoz. Aztán persze kiderült, hogy a pincér lány is magyar, és hogy itt előbb tesznek egy százast a bringánkra, minthogy bármit is elvinnének róla. Úgyhogy kényelmesen iszogattunk a teraszon tovább.

Güssing után újabb látnivaló nem volt tervezve, úgymond tekertünk egyet, hogy meglegyen a kilométer. Ludwigshof után a Punitzer Wald fái nyújtottak menedéket az egyre erősödő nap sugarai elől. A terep hullámos volt, de alapvetően emelkedett, és ez eléggé fárasztó volt. Punitznál az R61-es bringaútra tértünk rá, amely egyben burgenlandi borút is. Kezdetben csak erdők voltak mindenfelé, jópár kilométert meg kellett tennünk, mire kilyukadtunk a Gaas és Strem környéki borospincékhez. Gyönyörű pincesorok mellett haladtunk el, a felújított parasztházak között csak néhány modern üzem bújt meg, többnyire magyar(os) nevekkel: Herczeg és társai. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen tényleg csak méterekre voltunk a magyar határtól.

Gaas - Maria Weinberg, aza Pinkakertes katolikus plébánia- és búcsújárótemplománál ismét megpihentünk, majd irányba vettük Güssinget. Nem volt nehéz torony iránt haladni, de a várba másodszor már nem tekertünk fel, elfordultunk előtte Kleinmürbisch felé. Tudtuk, hogy vár még ránk pár kemény emelkedő, de már mindenki nehezen bírta. Mindenki a saját tempójában felküzdötte magát a már délelőttről ismerős wiederbergi elágazóig, hogy az utolsó 4,5 kilométert végigszáguldva érjünk vissza Heiligenkreuzba, az autóinkhoz. Innen hazafelé még egy rövid kitérőt tettünk a máriaújfalusi Hársas tóhoz - de már gépkocsival.

3. nap: Őrség

A harmadik nap már a hazautazás napja volt, ezért nem is terveztünk hosszú túrát. A terep is jóval könnyebbnek ígérkezett az előző két napinál. Reggel 9-kor elhagytuk kétvölgyi szállásunkat, és Őriszentpéterre autóztunk. Innen már bringákkal indultunk Bajánsenye, majd Magyarszombatfa felé. Két emelkedőt leküzdöttünk, de ezzel gyakorlatilag véget is értek a megpróbáltatások.

Magyarszombatfán a helyi kézművesek életéből ízelítőt adó Fazekas Háznál időztünk, majd átgurultunk a szomszédos Velemér 1200-as években épült temlomához. Jellegzetes freskóiról - melyek egy része rendkívül jó állapotban megmaradt - film is készült. Különlegessége, hogy az év különböző időszakaiban az ablakokon beszűrődő fény mindig az adott időponthoz köthető eseményeket világítja meg a templom falain.

Velemér után megint csak a kilométerek vártak ránk. Zala megye határát átlépve Szentgyörgyvölgy - Márokföld - Nemesnép - Csesztreg volt az irány. Csesztregen, a két főút találkozásánál egy régi, de felújított parasztház található, szabadon megtekinthető. Mi is szemrevételeztük, majd észak felé fordulva Kerkaújfalun át Kerkafalvára tekertünk. Itt Szatta felé akartuk venni az irányt, de útépítést jelző és behajtást tiltó táblák állták az utunkat. Végül a vezetőség úgy döntött, hogy bringával csak el lehet menni erre is, és inkább az ismeretlent választjuk, minthogy Bajánsenye felé kerüljünk. Az út tényleg épült, egy jókora szakaszon tolni is kellett a bringákat - munkagépeket viszont sehol nem láttunk. Lehet, hogy sosem fog elkészülni ez a szakasz?

Szattát elérve, és visszatérve Vas megyébe, ismét volt aszfalt a kerekeink alatt. Nem is álltunk meg Nagyrákosig, ott is csak bevártuk egymást, mielőtt belekezdtünk az utolsó 3-4 kilométerbe. Őriszentpéteren felpakoltuk a kocsi tetejére a bringákat, majd egy rövid kajaszünetet tartottunk a közeli Vadása-tónál, és Budapest felé vettük az irányt.

(A térképekért köszönet Katiéknak!)

Szinte minden, Mátrába szervezett kerékpártúra beszámolójának elején megemlékezem életem egyik legdurvább elázásáról. De nem ez az egyetlen eset, amikor az időjárás nem volt kegyes hozzánk: szinte pontosan egy esztendeje jártunk utoljára hazánk legmagasabb hegységében kerékpárral, amikor a három naposra tervezett kirándulásunkat rövidítettük le az esőzés miatt.

Most viszont minden jel arra utalt, hogy ezúttal szerencsénk lesz. Az egy évvel korábbi túránk utolsó napjára tervezett etapot készültünk bepótolni, és már rögtön az induláskor be kellett magunkat kenni naptejjel. A napsütés egész nap kitartott, és mivel jókora emelkedővel indítottunk, kellőképpen le is izzadtunk.

A starthely a parádsasvári kastélynál volt, itt parkíroztuk le autóinkat. Rögtön a kastély mellett el is indultunk felfelé, a tilonkai majd a szuhai elágazás felé. Átlagos, vagy annál is rosszabb, erdei, aszfaltozott úton haladtunk első hosszabb pihenőnkig, a Gombás tóig. Eddig 200 méter szintet emelkedtünk, majd ugyanennyit le is adtunk. 300 méteres magasságról kezdtük meg az emelkedést Galyatető (964 m) irányába. A kaptató jó 15 kilométeren át tartott, nagyjából egyenletesen, pihentető és lejtős szakaszok nélkül. Nem siettünk, mindenki megtalálta a saját tempóját, és azt tartva haladt előre.

Elsőre Mátraalmáson (14. km) vártuk be egymást, a nem egészen 200 fős település központjában kiépített, gyönyörű pihenőhelyen. Innen a tábla szerint már csak 8 km volt hátra Galyatetőig, de gyakorlott turisták bizony tudják, hogy a település határát jelző táblától bizony még 2-3 kilométert kanyarogni kell felfelé. A Rudolf tanyai elágazás felé vezető út már nem országút: jóval keskenyebb, de aszfaltozott, és csak néhány rövid szakaszon hagy kívánni valót maga után a minősége. Itt szakadt szét teljesen a mezőny, elég jelentős különbséggel értünk fel Galyatetőre. Az elsőknek bőven volt idejük elsétálni a kilátóhoz, majd meginni egy (két) sört vagy fröccsöt.

Mindenki kipihente magát, és indulhattunk lefelé. A mátraszentimrei elágazás felé gurultunk, majd egy vártnál jobb minőségű erdei útra (balra) letérve a már jól ismert Szénégetők felé folytattuk a száguldást. Gyönyörű erdőkön keresztül hamar magunk mögött hagytuk a csúcsot, és közeledtünk a hegy lábához. Hogy ne kelljen tucatnyi kilométert kerülnünk Sástó felé, és a főúton újabb kilométereket küzdeni felfelé Parádsasvárig, rövidítettünk egyet. A Z+ turistaúton jó másfél kilométert toltuk kerékpárjainkat, jobbára felfelé, hogy kiérve az országútra 7 km eszeveszett száguldással koronázzunk meg egy tökéletes napot.

Pompás időben, kellemes távot (50 km) magunk mögött hagyva végre igazán jó emlékekkel tértünk haza a Mátrából. (Üröm az örömben, hogy Budapesten, tetőcsomagtartóról levéve a bringámat vettem észre: defektes a hátsó kerekem. Ehhez kell a teljesítmény: autó tetején defektet kapni...)

Második rövid túraajánlóm jóval rövidebb, mint az első, ráadásul időben is előbb teljesítettem.

Ajkáról indultunk, Ajkarendeken át a Somló felé, de az idő rövidsége miatt csak a magyarpolányi kálváriáig tekertünk.

A késő barokk kálvária 1780 körül épült, majd 1855-ben megújították. Minden évben itt rendezik meg a nemzetközi hírű Polányi Passiót. Az öt, sátortetős stációban életnagyságú, festett faszobrok állnak. Ezek a fájdalmas rózsafüzér öt titkát jelenítik meg. A Kálváriára 153 lépcső vezet fel. A feljárónál áll a Fájdalmas Szűz 1901-ben emelt kőszobra, ugyanitt láthatjuk azt a keresztet, amelyet az Amerikába induló 107 polányi adományából állítottak, s ezért "amerikai keresztnek" is nevezik. Ha felkapaszkodtunk a Kálvária-dombra, akkor itt megtekinthetjük a Fájdalmas Szűz kápolnáját, melyet 1910-ben épített Weber zirci kőműves neogót stílusban. De még ennél is szebb az a látvány, mely elénk tárul a dombról: Láthatjuk a falut, a környező hegyeket, a bakonyi tájat.

(forrás: Wikipedia)

18 kilométer alatt haza is értünk, de Magyarpolány és a Somló szépsége megihletett, és össze is állítottam egy bő 60 kilométeres túrára való kört. Ajánlom mindenki, különösen Gábor és a Dróthuszárok figyelmébe :)

Az útvonal:

Ajka - Ajkarendek - Magyarpolány (Kálvária) - Somló hegy - Devecser - Kolontár - Ajka-Csingervölgy (Bányamúzeum) - Ajka

Bringatúra-terv, Ajka - Somló nagyobb térképen való megjelenítése

Remélem, ha eljutunk ide, jobb idő vár majd ránk a Somlón, mint amikor az alábbi videót készítettem:

Egy 46 kilométeres, viszonylag könnyű túra a Börzsönyben, kis forgalmú, többnyire jól járható utakon:

Gyalogos útvonalterv ide: Zebegény nagyobb térképen való megjelenítése

A kiindulópontnak Zebegényt választottuk, mert itt egy nyaralóban kényelmesen le tudtuk pakolni a kocsit és a felesleges cuccokat, de a Budapest felől (akár vonattal, akár kocsival) érkezők Kismarosról is nekivághatnak a körnek.

Zebegényről az első célpont Márianosztra. A kerékpárúton gyakorlatilag el is kell hagyni Zebegényt, majd amikor a főút átmegy egy alagúton a vasút alatt, jobbra le kell térni a Márianosztrai útra. Ez elvileg a zöld színnel jelzett kerékpáros út is, de felfestett jelzést csak a nagyon éles szeműek fognak találni...

Egy darabig kellemes aszfaltút kanyarog a völgyben, majd emelkedni kezd, és a minősége is drasztikusan romlik. Azért járható, de figyelni kell. 1-2 kaptató és néhány kilométer után meg is érkezünk első megállónkhoz.

Márianosztra (Nosztra) nevét 1352-ben V. István király oklevele említette először. Neve eredetileg Nostre volt, mely egyesek szerint szláv eredetű személynév, míg mások szerint a latin in nostre (a sajátból) kifejezésből ered Nagy Lajos király adománylevele után. Míg a Mária előnevet 1759-ben az itteni kolostor templomában 1759-ben elhelyezett czestochowai Fekete Mária-kegykép után kapta. Itt található az ország egyik legrégebbi (1858-ban alapított) és jelenleg is működő, – eredetileg női elítéltek elhelyezésére szolgáló – börtöne (Márianosztrai Fegyház és Börtön).

(forrás: Wikipedia)

Miután megpihentünk a buszfordulóban és megcsodáltuk a pálos kolostort, visszafelé indultunk, de ezúttal már Kóspallag irányába. Az országúton jól lehetett haladni, de emelkedőkben itt sem szenvedtünk hiányt. Kóspallagnál a hirtelen jött ötlettel ellentétben nem tettünk kitérőt a Szent Orbán Fogadó felé, hanem egy rövid de 14%-os emelkedőn elfordultunk Királyrét felé. Az emelkedőt leküzdve már csak be kellett gurulni a következő pihenőhelyre.

Királyréten megebédeltünk, megnéztük a vasútállomásra éppen befutó nosztalgiagőzöst, majd visszaindultunk a völgyben Kismaros felé. Szokolyánál utolértük a kisvasutat, innentől együtt haladtunk vele, az integető gyerekek legnagyobb örömére.

Kismarosnál rátértünk az EuroVelo 6-os bringaútra. A visegrádi vár árnyékában tekertünk vissza Zebegénybe. A Duna-parti bringaút ezen szakasza meglehetősen jól kiépített, kitáblázott, és nem utolsó sorban gyönyörű. Mintha Ausztriában kerekeztünk volna.

Végül 53 kilométerrel a lábunkban futottunk be a nyaralóba.

Blogom látogatottsága elérte a 18.000-et! Egyrészt köszönöm mindenkinek, aki erre jár - másrészt külön örülök minden visszatérő olvasónak, és minden visszajelzésnek! Hogy könnyebb legyen a visszacsatolás, létrehoztam blogom facebook-oldalát is.

Ez az ajándék a 18.000-ért... (Türelmetlen voltam, nem bírtam megvárni a húszezret :) )

Mostantól tehát: facebook.com/BanditaWorldTour

Már nagyon vártam az idei kerékpáros szezont, de a szezonnyitó szeles túrát sajnos ki kellett hagynom, és az időjárás sem lett sokkal jobb azóta, így vegyes érzelmekkel a fejemben keltem fel szombat reggel.

Vizes volt az aszfalt Budapesten, de száraz időben autóztunk Bánkig, és a tó partján sem volt igazán hűvös. Egyre nagyobb lett a lelkesedés, és 9 körül neki is vágtunk a 69 kilométeresnek meghirdetett, de az itiner szerint 83 km-es börzsönyi túrának. A tó partjáról alig sikerült kijutnunk, a sétányok a forgó kapuikkal nem kimondottan kerékpáros-barátok. De legalább találtunk ingyenes és kulturált WC-t a vízparton!

Felsőpetényen át Nőtincsre hajtottunk, itt volt az első hosszabb szusszanás. Nőtincs nevének "természetesen" szláv eredete is van, de jópofább az a magyarázat, hogy a közelben volt a nógrádi basa háreme, ahonnan a jányok a hajukból font kötél segítségével próbáltak megszökni, ezért női tincsekbe lehetett botlani mindenfele. Nekünk ez a szerencse nem adatott meg, úgyhogy továbbálltunk. Nógrádon már 21 km-t mutattak óráink, pedig a terv szerint csak 14-nél kellett volna tartanunk. Hiába, a kerekítési hibák... Ezek azonban a végére általában kompenzálódni szoktak. Mi is ebben bíztunk, és hogy nem lesz a 83-ból 95 kilométer, az egyre buckásabb terepen. (Alternatív magyarázat, hogy az itineren nem kilométerben, hanem Gáborban voltak megadva a távolságok...)

A nógrádi vár tövében tízóraiztunk. Egyre jobban fáztunk, így a vár megtekintése helyett újra nyeregbe pattantunk, és az első komolyabb emelkedő felé vettük az irányt. Nem is kellett sokat várni: Diósjenőt elhagyva megkezdtünk egy 5 kilométeres kaptatót, amelyen közel 300 méter szintet emelkedtünk. A tetőn kicsit pihentünk, felöltöztünk és megkezdtük a 15 kilométeres száguldást lefelé, Kemence irányába. Egyszer álltunk csak meg, egy veteránautós minitalálkozó volt az egyik parkolóban, így megcsodálhattunk néhány gyönyörű állapotú amerikai csodát - nem éppen a szokásos környezetükben.

Kemence takaros kis falu, rengeteg üdülővel a völgyben, az élet azonban még nem indult be. Azért egy gyors ebédre megálltunk - legalábbis gyorsnak terveztük. A sztrapacska azonban frissen, de lassan készült, így akik nem ültek be velünk, a továbbállás mellett döntöttek.

Kettészakadt a csapatunk, így akik a második csoportban maradtunk, a nap második felében azért küzdöttünk, hogy a 45 perces lemaradásunkat behozzuk a második 40 kilométeren. Pár perc híján sikerült is!

Pedig nehezen indult az út: Bernecebarátit elhagyva pocsék minőségű, köves-saras erdei úton kezdtük meg a kapaszkodást, hogy szűk 15 kilométeren újabb 250 méter szintet emelkedjünk. Az út második fele jobban járható volt, de a rázós talaj sokat kivett belőlünk. Nagyorosziig aztán ismét száguldhattunk egyet, de már fáradtunk nagyon.

A Horpács-Pusztaberki-Tereske-Bánk szakasz már nem sok izgalmat hozott, küzdöttünk magunkkal és a dombokkal - meg a végig szemerkélő esővel. Hol felöltöztünk, hol levetkőztünk, és már csak a célba érésre koncentráltunk.

De nem bántuk meg, hogy eljöttünk: jó volt végre kimozdulni a városból és a munkás hétköznapok rohanásából. Végül a terv felett teljesítve, 87 kilométerrel a lábunkban indultunk vissza Budapestre.

Fényképek pedig ITT!

Csalóka a cím, hiszen így április közepén nem a tavaszi rügyfakadásokról, hanem még egy márciusi, havas túráról kell írnom.

Kell, mert kellemes útvonalat jártunk végig a néhány fokos, napsütéses időben. Nem csak nyomokban, de gyakorlatilag az út teljes hosszán havat láthattunk, pedig "lenn a városban" már hetek óta elolvadt minden. A kékestetői sípálya is működött még, igaz csak a felső szakaszon.

Mi Mátraházáról, a parkolóból indultunk, a sípálya alsó szakaszát érintve a Sísánc felé (K és S+ jelzés). A Sötét lápán át a Rózsa szállásig baktattunk, a havas-jeges úton néhány kisebb perec is becsúszott. Áttértünk aztán az S jelzésre, a Disznó-kő felé. A Sötét lápa nyergen felkapaszkodva (itt is összeszedtünk egy-két kék foltot) jutottunk fel a Kékestetőre (K és S jelzés). Megérdemelt pihenő, forralt bor és pazar kilátás a TV-toronyból: ez volt a jutalmunk a hátunk mögött hagyott 10 kilométerért.

Innen már csak le kellet ereszkednünk az autókhoz: rövidítésképpen a sípálya melletti erdőben. A napot - ahogy kell - egy-egy nagy tányér forró levessel zártuk.

(cervélo, Bringaexpo 2012)