Két év után újra visszatértünk a Mecsekbe, hogy a cserkúti főhadiszállásról kiindulva két megerőltető, emelkedőkkel tarkított útvonalat járjunk végig Pécs környékén.

Pénteken mindenki a maga tempójában vágott neki a Pécsre vezető útnak, így a négy autó mind külön-külön érkezett meg a Batvölgyi vendégházba. Tágas tetőteret kaptunk, meg sem töltöttük a hat kétágyas szobát, és a két fürdő is elegendőnek bizonyult. A kissé hiányos konyhafelszerelést leszmámítva nem lehetett panasz a szállásra, sőt! Igaz, a kerthelyiséget nem tudtuk kiélvezni, pénteken a késői érkezés miatt, szombaton pedig a túra húzódott el, így már sötétben kellett grilleznünk. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

Vasárnap, augusztus utolsó hétvégéjén rendezték a Mátra Maraton kerékpáros versenyt, életem első bringás megmérettetését. A felkészűlésről már írtam egy keveset, most jöjjön a végeredmény...

Benyomások

Viszonylag hamar feltűnt, hogy a helyszínen jóval kevesebb az igazi amatőr, mint amire számítottam. Ez leginkább a kerékpárok minőségéből volt megállapítható: 4-5 éves, első telós Mongoose kerékpárom bőven a mezőny utolsó tizedében kullogott. Találtam egy fórumot, ahol a verseny előtt arról folyt az eszmecsere, hogy az előző esti esőzés miatt mekkora sár lesz, milyen sárra való gumikat tegyenek fel. Nekem, mint semmi másban, gumiban sem volt sok választásom: vittem, ami volt, és kész.

A rajt előtti felhajtás természetesen izgatottá tett. 5 perccel indulás előtt beálltam a sor végére: a rövidtávra közel 650-en neveztek. (A három távra összesen 1500-an.) Megkezdődött a visszaszámlálás: 30...10...FIRE! A Scooter pont ide illő slágere bömbölt fel a mellettem álló hangfalból, és szép lassan kigurultunk a sástói kalandparkból.

2009. augusztus 30-án kerül megrendezésre a Mátra Maraton, a Top Maraton bringás versenysorozat negyedik, befejező megmérettetése - ÉÉÉS: életem első kerékpáros versenye! Keményen meg is kezdtem a felkészülést, elolvastam Baki Ádám Mountain Bike Rider c. könyvének versenyekről szóló fejezetét. Íme a lényeg:

Öt tipp első maratonozóknak

1. Előző este egyél sok tésztát, a verseny előtt pár órával kis gyümölcsöt vagy más könnyű ételt, indulás előtt egy órával viszont semmit. Bár a frissítőpontokon lesz minden, ami szükséges, azért legyen nálad egy nagy kulacs víz, és egy doboz keksz vagy energiaszeletek. Verseny közben gyakran egyél és igyál, hogy ne éhezz és szomjazz el. - bevásárlás szombaton, estére milánói megrendelve. Pipa :)

2. Elsőre indulj a lehető legrövidebb távon! - kacérkodtam a középtávval (59 km, 1315m szintkülönbség), de végül a rövidre neveztem. 28 kilométer, 620 m szintkülönbség. Úgyis magával ragad a verseny izgalma, és jobban fogom nyomni, mint kellene (a könyv szerint). Pipa.

Régi tervet váltottunk valóra azzal, hogy 2009. júliusának elején körbekerekeztük a Bodeni-tavat. Az odajutást gépkocsikkal oldottuk meg. Előrször Feldkirchben táboroztunk le két éjszakára (sátrakkal), innen egynapos túrára indultunk Liechtenstein városkáiba, majd továbbálltunk Bregenzbe. Itt magunk mögött hagytunk 2 autót, másik kettő pedig végigkísért minket az 5 napos tókerülésen, megkímélve a bringásokat a nehezebb cuccok, sátrak, hálózsákok cipelésétől. Öt nap után Bregenzbe értünk vissza, innen pedig a szélrózsa minden irányába szétszéledt kis csapatunk. De nézzük kicsit részletesebben!

Nulladik nap: kiutazás

Viszonylag korán, reggel 6 körül hagytuk el Budapestet. Az M1-es első pihenőjénél találkoztunk Gáborékkal, Mosonmagyaróvárnál pedig Katiékkal. Itthon még többnyire napos volt az időjárás, aztán Ausztriában minden megváltozott, gyakorlatilag minden alagút kijáratánál más és más időjárás fogadott minket. Feldkirchbe este 5-6 körül érkeztünk, itt szerencsére sütött a nap. Gyorsan sátrat vertünk, mert a szomszédos strandra ingyenes volt a belépő (a kemping vendégei számára), így a 8 órás zárás előtt még csúszdázhattunk egyet.

Már-már hagyomány a Dróthuszárok körében, hogy minden évben egy napot a Balaton partján töltünk. Így, ha nem is egy többnapos túra keretében, de néhány év alatt körbejárjuk a Magyar Tengert, és annak közvetlen környezetét. Az elmúlt években a Balaton-felvidék volt terítéken, most pedig a tó keleti medencéje került célkeresztbe.

Ismét a szélrózsa minden irányából érkeztünk a túrára, a csapat egy része a fehérvári Shell kútnál találkozott, ahonnan konvolyban autóztunk a siófoki Aranypartra. Itt csatlakoztak hozzánk Tiborék, Mohácsi Gáborék, és a vonattal érkező Robiék. Fél tíz után vágtunk neki a több mint 80 km-es távnak, de akkor még nem sejtettük, hogy akkora tempót fogunk diktálni, hogy kényelmesen bele fog férni a délutánba egy ekkora táv, a viszonylag kései indulás ellenére.

Mintha dezsávű öntötték volna... El vagyok átkozva :)

Mindezt egy Óbuda-Újpalota távon...

A pünkösdi hosszú hétvégét kihasználva a Dróthuszárok hét autóval útra keltek a nyugati határszél felé. Már-már hagyománnyá válik, hogy az évnek ebben a szakaszában mindig megtaláljuk az ország legcsapadékosabb pontját. Tavaly a zempléni túrát megúsztuk komolyabb elázás nélkül, idén azonban minden másképp alakult. Hiába a közel egy hónapon át tartó májusi kánikula...

Május első hétvégéjén Laciék invitálására Szarvasra érkeztünk, hogy ő maga és barátja, János vezetésével bejárjuk a környéket, és sok-sok új, érdekes információ birtokában fogyasszunk el egy fejedelmi marhalábszár-pörköltet a nap végén.

Túránk kiindulópontja a szarvasi arborétum parkolója volt. 5 autóval érkeztünk a főváros irányából, itt csatlakozott hozzánk Laci, az alkalmi túravezető néhány barátja és családtagja. A 21 fős társaság a város központja felé vette az irányt, de néhány száz méter után rögtön pihenőt is tartott, János pedig rövid előadást tartott a hazánkban páratlan látványt nyújtó mocsári ciprusokról. A mocsári ciprus sajátossága, hogy kúp alakú léggyökerei akár 1,5 méter magasak is lehetnek. Ez a floridai tengerparti mocsárvilág különleges, tűhullató fenyő fajtája.

Innen pár száz méterre magasodik az evangélikus Újtemplom tornya.

Szarvas fiatalabbik evangélikus templomának felépítését a gyülekezet kisebbségben lévő magyar anyanyelvű tagjai vetették fel, ugyanis a város evangélikussága zömében szlovák származású volt, így az istentiszteletek nagy részét is szlovákul tartották. A gondolat már 1840-ben és 1857-ben is napirendre került, elhatározás azonban nem született. A város evangélikussága a 19. században látványosan gyarapodott. 1888-ban, az Ótemplom felszentelésének centenáriumán ezrek szorultak ki a zsúfolásig megtöltött templomból. 1883-tól kezdődik meg a templom tervezése és a pénzgyűjtés. Az alapkövet 1895 szeptember 3-án teszik le, felszentelésére 1897 július 4-én kerül sor. Tervezője: Francsek Imre építész.

Az újtemplom a város legmagasabb toronnyal rendelkező temploma, kelet-nyugati tájolású. Főként neogót jegyeket fedezhetünk fel rajta, de néhány neoromán stíluselem is megjelenik helyenként. Bejárati ajtaja fölött feliratot látunk János evangéliumából: "Az Isten Lélek, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélelkben és igazságban imádják". Az épület kereszthajóval, két mellékhajóval, apszissal, két lépcsőtoronnyal és a két hajó találkozásánál a tetőgerincen magasodó huszártoronnyal rendelkezik. A templom mellett, különálló haranglábon függött a gyülekezet egyik tagja, Kita néni által adományozott nagyharang, a Kita-harang. Ez sajnos odaveszett a háborúban. Két manuálos, 22 regsizteres orgonáját Rieger Ottó építette.

(forrás: www.magyartemplomok.hu)

A lelkész engedélyével mi magunk is tiszteletünket tehettük a harangoknál, a kerengőről pedig megtekinthettük a város környékének panorámáját, valamint Szarvas jellegzetes, sakktábla-szerű utcaszerkezetét (tiszta New York...). Külön érdekesség volt a templom belsejében található számtalan falfirka, melyek többsége az 1920-1940-es évekből származik.

Az Újtemplomot elhagyva már egy hosszabb szakasz várt ránk, melyen a szembeszéllel is meg kellett küzdenünk - ha már emelkedők nem voltak. Persze meg-megálltunk párszor, hogy fényképeken és videószalagon örökítsük meg az általunk kevésbé ismert alföldi táj jellegzetességeit.

Újabb megállónk egy, a Körös felett átívelő vasúti híd volt (12. km). A vashíd kimondottan vasúti híd, "Tilos az átjárás" tábla hívja fel a figyelmet az átkelőkre leselkedő veszélyre. De Laci szerint nincs mitől tartanunk, évek óta rendszeresen jár erre, és vonattal még sosem találkozott. Ráadásul Rockenbauer Pálék is itt keltek át, hiszen a hídon át vezet az országos kéktúra útvonala is. Nos, a csapat felének sikerült is átkelnie, majd Kati észrevett valamit a távolban - és alig egy perc múlva szemtanúi lehettünk, hogyan fér el egy kis piros motorkocsi és egy kerékpáros a nem túl széles vasszerkezeten. Majd teljes létszámban folytattuk utunkat.

Néhány kilométer a gáton, majd komppal újból átkeltünk a túloldalra (17. km), és a békésszentandrási duzzasztó (20. km) felé vettük at irányt. Itt az ügyeletes mérnök már várt egy látogató csoportot, így majdnem lemaradtunk a duzzasztómű megtekintéséről, de aztán kiderült: mi vagyunk az a csoport, akit várt. Jó alaposan bejártuk az ország egyik legszebb, a környezetbe szinte beleolvadó (már amennyire ez lehetséges egy ilyen méretű építménynél) duzzasztóját, melyet maga Horthy Miklós adott át, a Tiszáról idáig felhajózva. Fiáról nevezték el, mely nevet hivatalosan mind a mai napig nem töröltek el.

A duzzasztó tövében ebédszünetet tartottunk, közben Laci folyamatos telefonkapcsolatban volt a vacsoránkat készítő szakáccsal. Kiderült, hogy igen hamar elkészül a pöri, amelyet nehéz estig melegen tartani a bográcsban, mert nagyon megpuhulna, így kicsit sietősebbre kellett venni a tempót. Ez lényegében a programjaink átütemezését jelentette: az arborétum-látogatást legközelebbi szarvasi túránkra ütemeztük át. Látnivaló így is várt még ránk bőven.

Békésszentandrást elhagyva egyre rosszabb minőségű (egykoron) aszfaltutakon tekertünk dél felé, a Gödény-halom irányába (33. km). A Gödény-halom nem más, mint egy (téves elnevezéssel) kunhalom:

A kunhalom a Kárpát-medence alföldi területein található mesterségesen létrehozott jellegzetes földhalmok elnevezése, amelyek igen régről, többségükben a honfoglalás előtti időkből származnak. A kunhalom „olyan öt-tíz méter magas, húsz-ötven méter átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt.” (Györffy István néprajzkutató). A kunhalmok Magyarországon a legnagyobb számban a Hortobágyon, a Nagykunságban, Csongrád megye tiszántúli területein, a Jászságban, Békés megye északi részein és a Hajdúháton fordulnak elő. Az ország megyéi közül ma még megtalálhatóak Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Bács-Kiskun, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Pest és Fejér megyében.

Az alföldi táj egyhangúságát megtörő kunhalmok tájképi értékeik mellett régészeti értékeikkel, valamint állat- és növényviláguk egyediségével tűnnek ki környezetükből. Magyarországon a kunhalmok természetvédelmi oltalom alatt állnak. A békésszentandrási Gödény-halom a legnagyobb magyarországi kunhalom.

forrás: Wikipedia

Innen visszafele a már megszokott, pocsék úton indultunk visszafele, élmény volt letérni a Furugy felé vezető, sokkal simább földútra.

Furugy a világtól elzárt, a Körösök völgyében található kistelepülés. Az idelátogatót megfogja a környezet varázsa, a táj szépsége, a nádtetős házak hangulata. Lakosainak száma alig 100 fő, rendkívül rosszak az életkörülmények. Furugy egy kunhalmon és annak palástján épült, amelyre egykori elnevezése, a furugyi halom is utal. Ma a településnek két utcája van – amelyek között kb. 800 m a távolság – és körülveszi még 4–5 tanya. Az itt élők szerint valamikor a két lakott sor között szőlő volt. Az épületek vert falúak, a legtöbb a századfordulón épült, elrendezése keleti tájolású. A szoba mindig a felkelő nap felé, keletre néz, a lenyugvó nap a kamrát melegíti. A házak hármas tagozódásúak: szoba, konyha, kamra. Egyes helyeken az elrendezést a mai szokásnak megfelelően „átfordították", a szoba ablakai az utcára néznek. A lakóépületek alacsonyak, kis alapterületűek. A településen van néhány elhagyott, már düledezőfélben lévő ház is. Az idelátogató azt érzi, hogy ezen a helyen megállt az idő!

Forrás: www.pafi.hu

A helyi Betyár Csárdában frissítettünk egyet, néhányan szóba elegyedtek a helyi arcokkal, elkészült a csoportkép, majd utolsó célpontunk, a Körös-Maros Nemzeti Park látogatói központja felé indultunk. Az út minősége néhány szakaszon továbbra is hagyott kívánni valót maga után, de az 50. km-t elérve azért csak megérkeztünk a Központba. Itt megtekintettük a helyi természeti értékeket bemutató állandó, és a jégkorszakkal megismertető időszaki kiállítást, majd visszatértünk a parkolóban hagyott auztóinkhoz, és felszereltük kerékpárjainkat. A bringaszállító eszközök teljes palettáját bemutatta járműparkunk: volt vonóhorogra, hátsó ajtóra és tetőre szerelhető kivitel is, valamint egy igazi oldschool megoldás: leszerelt első kerékkel, előre hajtott hátsó ülésekkel a csomagtartóban.

Így gurultunk be a Belvárosi Söröző és Pizzéria parkolójába, a kerthelyiségben pedig elfogyasztottuk jól megérdemelt vacsoránkat, a Laci barátai által készített marhalábszárpörköltet. Teli gyomorral, és élményekkel dúsan ültünk újra volán mögé, és a visszatérés reményében megindultunk Pest felé.

A képek megtekintéséhez KATTINTS IDE!

Kerékpártúra Szilvásvárad és Lillafüred között, oda-vissza

Először is Juditnak szeretnék köszönetet mondani a felajánlásért, de még csak megnézni is elfelejtettem az elem típusát, így nem tudtam élni a lehetőséggel. Viszont a túra előtti este, 21.57-kor, 3 perccel zárás előtt Fuxy beugrott a miskolci Auchanba, így a bükki túrára - mely az idei programban a legnehezebbnek ígérkezett - már működő kompjúterrel sikerült nekivágnom.

A kilométeróráknak ilyen hegyes túrákon különös jelentőssége van. Amikor elkezdesz leküzdeni egy 10 km-es kaptatót, jobb, ha egy darabig nem is nézel az órára, hisz nem csak a sebesség kiábrándító, de a "még a felénél sem vagyunk" érzés is. Aztán amikor már csak három, kettő, egy kilométer van hátra, máris könnyebben megy a tekerés...

Kivételesen Miskolcról érkeztem a túra starthelyére, Szilvásváradra. (0. km) 9kor volt a tervezett indulás, nem sokkal előtte meg is érkeztem, a párás-ködös völgyeken keresztül. Szilváson már ragyogó napsütés fogadott, lecuccoltunk, és nekivágtunk az útnak, Nagyvisnyó felé, ahonnan kocsival érkeztem. Hát, a köd még csak felszállóban volt, az előző este lezúdult csapadék pdig látványos párafelhő formájában öltött testet, 1-2 méterrel a talaj felett. Érdekes látvány volt. A kellemes pedig eztán következett: Dédestapolcsány határában (11. km) Annamária egy kancsó forraltbor társaságában csatlakozott hozzánk. Igazán jól esett egy kis energiaital az első komolyabb megpróbáltatás előtt.

Mályinkáig (13. km) már egy tetszetős bemelegítő-emelkedő vezet, a faluban aztán egy kis pihentető gurulás jön, majd megkezdődik a 10 kilométeres kaptató, egészen a Bánkútra felvezető főút kereszteződéséig. Az utat autók is használhatják, de igen gyér a forgalom, az éledező Bükk pedig egyszerűen pazar látvánnyal szolgál. Összeállunk kettesével-hármasával, jókat beszélgetünk tekerés közben, és - egyszer csak fent is vagyunk! (23. km) Nem volt sétagalopp (bár tempóban legfeljebb ahhoz hasonlított), de összességében jobban bírtuk a több, mint 450 méteres szintemelkedést, mint számítottuk (Mályinka: 326m -> Farkasnyak: 800m).

Innen csak pár métert tekertünk felfelé, Bánkút irányába, majd balra tértünk le, egy régi, rossz minőségű erdei útra. A sok gödör és fatörmelék (tüntetik el a téli szélviharok okozta pusztítás nyomait) lehetetlenné tette, hogy élvezzük a száguldást lefele. Néhány kilométernyi óvatos ereszkedés után aztán befutottunk Ómassára (29. km), hazánk egyik legszebb településére, egy napsütéstől szinte elzárt katlanban.

A település Fazola Henriknek és a Garadna pataknak köszönheti létrejöttét. Fazola 1771-ben az előző évben talált vasérc feldolgozására építtetett vaskohót itt, ahol fel tudta használni a vízenergiát. A települést először német munkások lakták.

Az olvasztó 1814-ig működött, ekkor áttelepítették Újmassára. A településre ekkor szlovák favágók és üvegfúvók költöztek. A massát lebontották, köveiből épült a település általános iskolája, melynek falán emléktábla őrzi a lebontott massa emlékét. Az Újmassán épült őskohó ma is áll, ipartörténeti műemlék, mellette múzeum.

A kohónál, pontosabban az olvasztónál ebédszünetet tartottunk, Annamária folytatta a Farkasnyaknál megkezdett kiselőadását a Bükkről, és az útba eső településekről, a Felsőzsolcáról "családostól" ide látogató Brúnó kutya is bemutatott pár mosolyfakasztó mozdulatot, majd Lillafüred felé haladtunk tova (37. km).

Palotaszálló, Hámori-tó, az ország legnagyobb vízesése... látnivaló volt bőven, időnk viszont annál kevesebb. Azért jól körülnéztünk, készült egy-két fotó, csoportkép, majd elindultunk a Lusta völgy felé. Egy sorompóval lezárt úton tértünk le az országútról (41. km), és innen jött a neheze.

Gábor készített egy szint-diagramot, melyből kiderült: ismét jelentős szintkülönbséget kell legyőznünk. 254 méterről indulva célunk a 840 méter magasan fekvő Olasz kapu volt. Ezt a magasságkülönbséget azonban közel 20 kilométerre osztottuk el, így könnyebbnek ígérkezett, mint a mályinkai mászás. Hát, tévedtünk: a kaptató első fele minden eddiginél nehezebbnek bizonyult, és 45 kilométerrel a lábakban sokakat leszállásra, a gépek tolására kényszerített. Négyen voltak csak legények a gáton, akik több-kevesebb pihenővel, de végig nyeregben jutottak fel a pihentető fennsíkig: Inez, Öcsi, Cooper és Dani, az újonc Dróthuszár, aki edzés gyanánt néhány húzósabb emelkedőt kétszer is végigtekert. Respect!

11 kilométer után elértük a Nagymezőt, pompájával és az éledő természet zöldjeivel kárpótolt minden fáradtságot. Vagy legalábbis nagyrészét. Az Olasz kapu (egy sziklavonulatba robbantott átjáró, 58. km) után pihentünk egyet, majd végre tényleg élvezhettük a száguldást lefele, a Szilvásvárad felé vezető úton.

Kalapat, Milleniumi kilátó (66. km): itt tartottuk utolsó pihenőnket, a kilátót gyalogszerrel közelítettük meg, a 300 Forintos belépőt kicsengetve felmásztunk a közel 30 méteres toronyba, és megszemléltük, honnan jövünk, merre tartunk. Látszott a parkoló, autóinkkal, látszott a Szalajka-völgy és a Halastó, de a háttérben a Tátra vonulatai is felsejlettek.

Legurultunk a völgybe, ahonnan néhányan már hazafelé vették az irányt, de a csapat fele azért még elkerekezett a Fátyol-vízesésig. Hat óra körül jártá már az idő, a lemenő nap utolsó sugarai világították be a völgyet. Itt is készült néhány fotó, majd kitekertünk a parkolóba, és mindenki hazafelé vette az irányt.

Meg is érdemeltük a pihenőt, az aromafürdőt, a vacsorát, és így tovább... Az idei év talán legnehezebb, de mindenképpen az egyik legszebb 75 kilométerén vagyunk túl!

A fényképek megtekintéséhez KATTINTS IDE!

Pedálozás a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén

A meteorológiai előjelzés igazi kirándulóidőt ígért a hétvégére, így jó korán, reggel hétre kimentünk az Esztergomba induló személyvonathoz, hogy biztosan felférjünk bringáinkkal együtt. 11-en vágtunk neki az idei második túrának. A vonat az Északi összekötő híd felújítása miatt a Margit híd felszíni HÉV megállójából indult. Ergo jegyvásárlás a vonaton. De a BKV-bérlet érvényes Óbudáig, így nem kis gondot okoztunk a kalauznak, amikor 11-en 3-4 féle jegyet (bérlettel v. anélkül, teljesárú, 50%-os, 26 év alatti, +kerékpárjegy) kértünk, és nyomtattattunk vele. De jó fej volt, és poénkodásainkat is jól tűrte.

Mire Esztergomba értünk, már jócskán fent volt a Nap, fel is melegedett az idő, a többség rövidnadrágban és rövidujjúban vágott neki az 50 kilométeresre tervezett távnak. Hamar elértük a Mária Valéria hidat, melyen Párkány felé vettük az irányt.

A hidat Feketeházy János tervezte, és 1893-ban a Cathry Szaléz hídépítő cég kezdte építeni, miután az érsek lemondott a vámszedési jogáról. Az eredeti, öt nyílású, 496 méter hosszú acélhidat két és fél év alatt építették fel. Először 1895. szeptember 28-án adták át hatalmas ünnepség keretében, amelyen a kormány több tagja is részt vett. A hidat aznap éjfélig vám nélkül volt szabad használni. Ezután 1918-ig az átkeléskor vámot kellett fizetni. Esztétikai okokból változó nyílásmérettel épült, a középső pillérei közötti távolság 118 méter volt, ami abban a korban rekordnak számított. 1919-ben a párkányi oldalon lévő szélső nyílást légionáriusok lerombolták, ám ezt 1927-re kijavították. Másodszor 1944. december 26-án a visszavonuló német csapatok a három középső nyílást felrobbantották. A második rombolás nyomai több mint fél évszázadig láthatók voltak.Először 1964-ben ült össze a Magyar-Csehszlovák Közlekedési Albizottság, hogy megvitassa a híd jövőjét, de sem ekkor, sem az 1987-ig lefolytatott számos tárgyaláson nem született döntés az újjáépítésről. Az 1980-as évek közepén civil kezdeményezésre létrehozták Esztergomban és Párkányban is a Hídbizottságot. Évtizedes munka után sikerült elnyerni az uniós Phare-program támogatását. 1998-ban jött létre miniszteri szintű megállapodás, és végül 1999. szeptember 16-án megszületett a híd újjáépítéséről és a kapcsolódó létesítmények megépítéséről szóló kormányközi megállapodás. Az építkezés 2000 októberében kezdődött. A két épségben megmaradt parti nyílást felújították, a felrobbantott hármat újra gyártották. Az eredeti 7,2 méteres űrszelvényt az új előírások szerint 9,5 méterre emelték a szlovák fél kérésére. Az új híd ívesebb lett a korábbinál, így azonban vasúti forgalom lebonyolítására nem alkalmas. (A hidat azért építették ívesre, mert még nem volt tisztázott a Bős–nagymarosi vízlépcső ügye). Ekkor alkalmazták először azt a technikát, amely segítségével a hídelemeket a parton szerelték össze, majd uszályokon szállították a helyszínre, és hidraulikával emelték helyére egy órai munkával. Az utolsó – 603 tonnás – ív 2001. július 27-én került a helyére. Az elkészült hidat 2001. október 11-én adta át Mikuláš Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, akkori EU-bővítési biztos. Ez volt az utoljára újjáépített híd Európában, amelyet még a második világháborúban robbantottak fel.

Forrás: Wikipedia

Párkányban nem sokat időztünk, Ipolyszalka (Salka) felé vettük az irányt. A 8 kilométeres szakasz relatíve forgalmas volt, magyar és szlovák rendszámú autók felváltva előzgették konvolyunkat. Néhány kisebb emelkedő tarkította a szlovák szakaszt, de Szalka előtt egy hosszú és kellemes gurulásban is részünk lehetett. Szalkán (12. km) rövid pihenő, sör és Deli csoki vásárlása, majd egy másik, kettős hídon Letkés(H) felé fordultunk.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán mégsem mentünk át Letkésre, ráfordultunk az Ipoly gárjára, és a helyenként pocsolyákkal tarkított, de amúgy egész jó minőségű földúton lerültük ki a települést. Volt egy kalandos átkelésünk is, majd kiértünk a gyér forgalmú országútra, mely helyenként rosszabb minőségű volt, mint a töltés.

Egy-egy rövid pihenő az Ipoly partján és a Márianosztra (31. km) előtti Mária kútnál, majd megkezdtük a kapaszkodást. Kóspallag (37. km) érintésével a Törökmezőig többnyire szintben, vagy fölfelé kerekeztünk, de azért néhány lejtő tarkította az utat. Az utolsó, Törökmező (43. km) előtti kaptatónál aztán sokak türelme elfogyott, és lepattant a nyeregből. Jól is jött a megérdemelt ebédszünet. Kedvet kaptunk egy jó babgulyáshoz, de a törökmezői vendégház, vagy turistaház, vagy akármi meglehetősen érdekesen viszonyult a vendéglátás intézményéhez: mivel csoportjuk volt, csak valamikor kettő után tudtak ebéddel szolgálni. Alig múlt egy óra... Azért ez egy népszerű pihenőhelyen, ahol több turistaút is halad, elég furcsa hozzáállás...

Sebaj, volt még szendvics és csoki, meg gyümölcs bőven, megpihentünk, majd Nagymaros felé folytattuk utunkat. Néhány emelkedő még várt ránk, majd a Kövesmezőről megcsodáltuk Visegrád és a Duna látványát, végül a legendásan rossz minőségű, vízmosás-szerű földúton leereszkedtünk Nagymarosra (51. km).

Itt gyors döntés született: ennyien nem biztos, hogy fel tudnánk szállni egy tömött vonatra kerékpárokkal, így jobban járunk, ha elgurulunk Vácig, és az üres vonatokkal próbálkozunk. Időnk is volt még bőven: 3 körül járt csak. A 18 kilométeres szakasz nem ígérkezett nehéznek, de az áradó Duna már rögtön a legelején kerülőre kényszerített minket. Innen már semmi probléma nem volt, nem sokkal négy előtt Vácra érkeztünk, ahol elfogyasztottuk a jól megérdemelt, és Nagymaros óta tervezgetett fagylaltjainkat, s visszavonatoztunk Budapestre.

A képek megtekintéséhez kattints ide!

Ez már sebesség!

Lehet készülni a következő túrára!

Szezonnyitó - rekord létszámmal
 

Gábor, a túravezető módosított a sokéves hagyományon (és ez tőle nagy szó!), és a szezonnyitó kerékpártúra, nem pusztán bemelegítés volt: rögtön belecsaptunk a lecsóba. Szentendrén volt a találkozónk reggel 9kor, de a társaság kb. egyharmada nem HÉV-vel, hanem már két keréken érkezett a starthelyhez. Így Újpalotáról a Megyeri-hídon át a szentendrei HÉV-végállomásig jómagam is letekert már huszonegy-két kilométert. Hogy pontosan mennyit, azt nem tudom, mert kicsit váratlanul ért, hogy kezdődik a szezon, így felszerelésem még nem volt teljes: többek között nem volt elem a kilométerórámban. A csomagtartóm is téli álmát alussza még, így hátizsákban vittem magammal az egynapi cuccot, meg is éreztem a hátamon + a derekamon.

A Szentendrére vezető bringaút egyébként elég vicces. Katasztrofális állapotban van, egy része ráadásul nincs is leaszfaltozva, egy saras-göcsörtös akácoson vezet keresztül. És pont ez a részvan kitáblázva, hogy "Európai 6-os sz. kerékpárút". Igen, egy európai sosem jönne rá magától, hogy AZ kerékpárút...
 

A HÉV-nél (0. km)aztán szembesültünk vele: tényleg rekord létszámú jelentkező gyűlt össze a Dróthuszárok első 2009-es túrájára. Felsorolni is sok lenne, kik jöttek el, de szinte minden törzstag tiszteletét tette, és új arcokat is megismertünk. Gábor egy köszöntővel nyitott, majd kiosztotta az itinereket, a matricákat, és a legalább 10 túrán részt vetteknek a Dróthuszár-jelvényeket, majd hosszú, kígyózó sorban a Skanzen felé vettük az irányt. Ezen a szakaszon még szükség volt a téli kesztyűkre és sapkákra, de a szikrázó napsütésben sejthető volt, hogy mihelyst elérjük az emelkedőket, lekerül legalább egy réteg ruha. Cooper pl. a vékony, ötujjas kesztű alá vette a bringáskesztyűjét, így megismerkedtünk a "felső kesztyű" fogalmával.
 

A Skanzen (5. km) után aztán jött a várva-várt emelkedő: elindultunk felfelé a Pap-rétre (13. km). 8 kilométer folyamatosan felfelé - szét is szakadt a mezőny rendesen. A réten aztán jó nagy pihenőt tartottunk, tízóraiztunk, felvettünk egy réteg ruhát, és elindultunk lefele. Élvezetes száguldás lett volna 7 kilométeren át, de az út felénél fairtást végeztek, alig tudtuk kikerülni a munkagépet, utána pedig folyamatosan az úton hagyott fatörmelékeket kellett kerülgetni. A Telegárt réten (20. km) ebédszünetet tartottunk, majd egy rövid gurulás után elkezdtünk felkapaszkodni a visegrádi Fellegvárhoz (25. km).
 

Ismét szétszakadt a mezőny: volt, aki egyenesen a várig tekert, néhányan pedig megpihentünk az egyik kilátó-parkolónál. Aztán néhányan a várba is felgyalogoltunk, a többiek addig kipihenték a két emelkedő fáradalmait. Innen rövid kaptató vezetett a bobpálya felé, majd leereszkedtünk a 11-es főútig. Hol a főúton, hol kerékpárúton tekerzünk Szentendréig (49. km), ahol ismét kettévált a csapat, és mindenki hazafelé vette az irányt - HÉV-vel, vagy két keréken.
 

Kezdésnek tényleg nem volt gyenge a 49 kilkométeres túra, a maga két kemény emelkedőjével, és Szentendre megközelítése is bruttó 90 kilométerre növelte a távot - fárasztó szezonnyitó volt! Reméljük, a kezdés nem riasztott el senkit, és ha nem is az összes túrán, de mindenkivel pedálozhatunk még együtt 2009-ben!

A többi kép megtekintéséhez kattints ide!

Kaukázus - Tartós Béke (Long-lasting Peace) from Péter I. Pápics on Vimeo.

Ha máshogy nem megy: saját kerékpársáv - mindenütt

Érdekes koncepcióval állt elő Evan Gant és Alex Tee designer: a hagyományos hátsó kerékpár-lámpa helyett egy lézerrel, amely saját kerékpársávot rajzol a bringás köré (LightLane). A termék - noha még csak fantázia - máris roppant népszerű a kerékpárosok körében (elég csak 1-2 fórumba beleolvasni), kérdés, hogy kereskedelmi forgalomba kerül-e valaha. És mennyiért.

Link: http://www.yankodesign.com/2009/01/16/stay-outta-my-lane/