A rajkai vasútállomásról vágtunk neki 75-80 kilométeresre tervezett túránknak, hogy a magyar-osztrák-szlovák hármashatárt felkeresve, Ausztrián át Pozsonyba kerekezzünk. Kilenckor volt a gyülekező, szép számú, 20 fős csapat verbuválódott össze.

Az első nehézséget a Deutsch Jahrndorfba vezető út megtalálása jelentette. Azt, hogy hol kell a főútról lekanyarodni, még jelezte egy tábla, innentől azonban jelöletlen földúton kellett haladnunk az osztrák határig, ahol természetese aszfaltra váltott a burkolat. De még a határ előtt letértünk jobbra, hogy egy röpke kitérővel megtekintsük a hármashatáron álló szoborparkot.

Átérve Ausztriába néhány nagyságrendet javult az utak minősége. Deutsch Jahrndorfon át Pama felé tekertünk, de még előtte elfordultunk jobbra és a vasúti sínek mellett haladtunk Kittsee (magyarul Köpcsény) felé. Egy elágazást elvétettünk, így egy rövid szakaszon a sínek között kellett tolni bringáinkat, hogy elérjük a vasútállomást. Innen a főúton tekertünk a falu túlsó végén álló Batthyány kastély felé. Eredetileg 1668-ban épült, 1969-ben felújították. Sajnos ezen a szombati napon zárva volt, így csak megpihenni volt lehetőségünk a kastélyparkban. Érdekesség, hogy a közelben álló csokigyár boltja egy szépen felújított parasztházban van, a neve pedig csokicsárda.

Tízóraink elfogyasztása után Bergen és Edelstalon át Hainburgot céloztuk meg. Néhány kisebb dombon kellett átkelnünk, de elkényelmesedett, sík terephez szokott lábaink megérezték az emelkedőket, szét is szakadt a mezőny. Megkönnyebbülés volt elérni Hundsheimot, innen már többnyire (=alapvetően) gurulva értük el a Duna partját. Hainburgban megpihentünk, majd a Passau-Pozsony túrát már teljesítő Dróthuszárok számára ismerős útvonalon, Wolfsthalon keresztül értük el a szlovák fővárosba vezető, betonlapokból lerakott utat.

A Szlovák Nemzeti Felkelés Hídján (Most SNP, köznyelven Új Híd) átkeltünk a Dunán, Gábor pedig szűk két órás szabad programot hirdetett. Volt, aki a várban kezdett, mi viszont kerestünk egy éttermet az óvárosban. A Jimmy's-re esett a választás, amely tradicionális szlovák ételekkel hirdette magát, de a sztrapacskájuk már elfogyott. Maradt a másik kedvenc: a pörkölt knédlivel. Finom volt, de borzasztóan lassan érkezett. Mire megettük, szűk 20 percünk maradt az indulásig. Bringáinkat tolva sétáltunk még egyet a belvárosban, majd visszagurultunk a találkozási pontra.

Újból átkeltünk a hídon és Rajka felé vettük az irányt. Az utolsó 20 kilométer első felén igen nagy volt a forgalom: a Duna-parton különválik a bringaút és a görkorisok sávja, de amíg  oda elértünk, folyamatosan kerülgetnünk kellett az előttünk haladókat és a szemből érkezőket. Végül elértük saját kerékpárutunkat (régi országút, ahol egy-egy teljes sáv jut a két iránynak), és nem maradt más dolgunk, mint legyűrni túránk utolsó kilométereit. 4 kilométerrel a vége előtt még egy dilemmát kellett leküzdenünk: 5 méteren belül két tábla két ellentétes útvonalat javasolt Rajka irányába. Mi a főutat választottuk a gát helyett, és úgy tűnik, jól döntöttünk.

Végül 78 kilométerrel a lábunkban érkeztünk meg autóinkhoz. Kellemes, egész napos program volt, több látnivaló mellett csak elsuhantunk, hogy jövőre legyen miért visszatérni (Hainburg vára, a németóvári (Bad Deutsch-Altenburg) román kori plébániatemplom, stb.).

Az útvonal, Kati és Miklós jóvoltából:

Túlélő túra. Egy fogalom, amelyet már sokat hallottam, de hogy pontosan mi a jelentése, azt csak most sikerült megtapasztalnom. Röviden összefoglalva: benevezünk egy csapattal, majd péntek este elvisznek minket egy előre meg nem nevezett helyszínre. Itt megkapjuk a verseny során érintendő pontok térképét, majd irány az ismeretlen, kezdődhet a verseny.

A helyzet azért ennél sokkal bonyolultabb! Először is, a verseny előtti 1-2 hétben, úgynevezett kiszivárogtatás keretében küldenek a szervezők néhány, a bejárás során a helyszínen készült fotót, amelyből talán lehetséges kitalálni a helyszínt. Idén a legnagyobb segítség egy Karancs tűzhely egyik gombját ábrázoló kép volt (netről letöltve - meg is találtuk egy webshop oldalán), innentől az volt a legfontosabb előkészület, hogy Karancs-Medves térkép legyen nálunk. Mint később kiderült, ez sem volt elég...

Találkozó este 7kor az ELTE parkolójában. A busz az M3-ason indul kifelé, sokan tippelnek a Bükkre és a Mátrára. Salgótarján felé letér a busz, a Bükk kiesik, új jelölt a Cserhát. Mi meg csendben örülünk, pláne amikor beérünk Salgótarjánba. Jó a tippünk, a helyszínt illetően, jár is a 25 plusz pont - ha beérünk a célba. A buszon megkapjuk a szabályokat tartalmazó versenynaplót, amelybe majd fel kell jegyeznünk a megtalált tereppontokat, és az egyes helyeken kapott kérdésekre adott válaszokat. Ennél több segítség egyelőre nincs.

Pedálozás a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén

A meteorológiai előjelzés igazi kirándulóidőt ígért a hétvégére, így jó korán, reggel hétre kimentünk az Esztergomba induló személyvonathoz, hogy biztosan felférjünk bringáinkkal együtt. 11-en vágtunk neki az idei második túrának. A vonat az Északi összekötő híd felújítása miatt a Margit híd felszíni HÉV megállójából indult. Ergo jegyvásárlás a vonaton. De a BKV-bérlet érvényes Óbudáig, így nem kis gondot okoztunk a kalauznak, amikor 11-en 3-4 féle jegyet (bérlettel v. anélkül, teljesárú, 50%-os, 26 év alatti, +kerékpárjegy) kértünk, és nyomtattattunk vele. De jó fej volt, és poénkodásainkat is jól tűrte.

Mire Esztergomba értünk, már jócskán fent volt a Nap, fel is melegedett az idő, a többség rövidnadrágban és rövidujjúban vágott neki az 50 kilométeresre tervezett távnak. Hamar elértük a Mária Valéria hidat, melyen Párkány felé vettük az irányt.

A hidat Feketeházy János tervezte, és 1893-ban a Cathry Szaléz hídépítő cég kezdte építeni, miután az érsek lemondott a vámszedési jogáról. Az eredeti, öt nyílású, 496 méter hosszú acélhidat két és fél év alatt építették fel. Először 1895. szeptember 28-án adták át hatalmas ünnepség keretében, amelyen a kormány több tagja is részt vett. A hidat aznap éjfélig vám nélkül volt szabad használni. Ezután 1918-ig az átkeléskor vámot kellett fizetni. Esztétikai okokból változó nyílásmérettel épült, a középső pillérei közötti távolság 118 méter volt, ami abban a korban rekordnak számított. 1919-ben a párkányi oldalon lévő szélső nyílást légionáriusok lerombolták, ám ezt 1927-re kijavították. Másodszor 1944. december 26-án a visszavonuló német csapatok a három középső nyílást felrobbantották. A második rombolás nyomai több mint fél évszázadig láthatók voltak.Először 1964-ben ült össze a Magyar-Csehszlovák Közlekedési Albizottság, hogy megvitassa a híd jövőjét, de sem ekkor, sem az 1987-ig lefolytatott számos tárgyaláson nem született döntés az újjáépítésről. Az 1980-as évek közepén civil kezdeményezésre létrehozták Esztergomban és Párkányban is a Hídbizottságot. Évtizedes munka után sikerült elnyerni az uniós Phare-program támogatását. 1998-ban jött létre miniszteri szintű megállapodás, és végül 1999. szeptember 16-án megszületett a híd újjáépítéséről és a kapcsolódó létesítmények megépítéséről szóló kormányközi megállapodás. Az építkezés 2000 októberében kezdődött. A két épségben megmaradt parti nyílást felújították, a felrobbantott hármat újra gyártották. Az eredeti 7,2 méteres űrszelvényt az új előírások szerint 9,5 méterre emelték a szlovák fél kérésére. Az új híd ívesebb lett a korábbinál, így azonban vasúti forgalom lebonyolítására nem alkalmas. (A hidat azért építették ívesre, mert még nem volt tisztázott a Bős–nagymarosi vízlépcső ügye). Ekkor alkalmazták először azt a technikát, amely segítségével a hídelemeket a parton szerelték össze, majd uszályokon szállították a helyszínre, és hidraulikával emelték helyére egy órai munkával. Az utolsó – 603 tonnás – ív 2001. július 27-én került a helyére. Az elkészült hidat 2001. október 11-én adta át Mikuláš Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, akkori EU-bővítési biztos. Ez volt az utoljára újjáépített híd Európában, amelyet még a második világháborúban robbantottak fel.

Forrás: Wikipedia

Párkányban nem sokat időztünk, Ipolyszalka (Salka) felé vettük az irányt. A 8 kilométeres szakasz relatíve forgalmas volt, magyar és szlovák rendszámú autók felváltva előzgették konvolyunkat. Néhány kisebb emelkedő tarkította a szlovák szakaszt, de Szalka előtt egy hosszú és kellemes gurulásban is részünk lehetett. Szalkán (12. km) rövid pihenő, sör és Deli csoki vásárlása, majd egy másik, kettős hídon Letkés(H) felé fordultunk.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán mégsem mentünk át Letkésre, ráfordultunk az Ipoly gárjára, és a helyenként pocsolyákkal tarkított, de amúgy egész jó minőségű földúton lerültük ki a települést. Volt egy kalandos átkelésünk is, majd kiértünk a gyér forgalmú országútra, mely helyenként rosszabb minőségű volt, mint a töltés.

Egy-egy rövid pihenő az Ipoly partján és a Márianosztra (31. km) előtti Mária kútnál, majd megkezdtük a kapaszkodást. Kóspallag (37. km) érintésével a Törökmezőig többnyire szintben, vagy fölfelé kerekeztünk, de azért néhány lejtő tarkította az utat. Az utolsó, Törökmező (43. km) előtti kaptatónál aztán sokak türelme elfogyott, és lepattant a nyeregből. Jól is jött a megérdemelt ebédszünet. Kedvet kaptunk egy jó babgulyáshoz, de a törökmezői vendégház, vagy turistaház, vagy akármi meglehetősen érdekesen viszonyult a vendéglátás intézményéhez: mivel csoportjuk volt, csak valamikor kettő után tudtak ebéddel szolgálni. Alig múlt egy óra... Azért ez egy népszerű pihenőhelyen, ahol több turistaút is halad, elég furcsa hozzáállás...

Sebaj, volt még szendvics és csoki, meg gyümölcs bőven, megpihentünk, majd Nagymaros felé folytattuk utunkat. Néhány emelkedő még várt ránk, majd a Kövesmezőről megcsodáltuk Visegrád és a Duna látványát, végül a legendásan rossz minőségű, vízmosás-szerű földúton leereszkedtünk Nagymarosra (51. km).

Itt gyors döntés született: ennyien nem biztos, hogy fel tudnánk szállni egy tömött vonatra kerékpárokkal, így jobban járunk, ha elgurulunk Vácig, és az üres vonatokkal próbálkozunk. Időnk is volt még bőven: 3 körül járt csak. A 18 kilométeres szakasz nem ígérkezett nehéznek, de az áradó Duna már rögtön a legelején kerülőre kényszerített minket. Innen már semmi probléma nem volt, nem sokkal négy előtt Vácra érkeztünk, ahol elfogyasztottuk a jól megérdemelt, és Nagymaros óta tervezgetett fagylaltjainkat, s visszavonatoztunk Budapestre.

A képek megtekintéséhez kattints ide!