Íme egy válogatás azokból a videókból, amelyekbe 2013-ban futottam bele.

UP NORTH - Kalandozások a Lofoten szigeteken

(A bejegyzés-sorozat a 2013. júniusi izlandi körutazásunk eseményeit örökíti meg.)

Körutazásunk első fejezetében megérkeztünk Reykjavíkba, körbejártuk a fővárost, majd útnak indultunk kelet felé. A második részben néhány kitérővel eljutottunk a Hrífunes vendégházba, és megnéztük a környék nevezetességeinek egy részét. A harmadik részben egy kicsit még Vík környékén időzünk, majd elindulunk hazafelé.

Hrífunestől jó 80 kilométerre, a szárazföld belsejében található Landmannalaugar. Izland egyik legkedveltebb kirándulóhelye, számos látványos túraútvonal kiindulópontja, és szabadtéri, természetes fürdője is van, természetesen meleg vízzel. Kötelező program, ha az ember július-augusztusban érkezik. Mi viszont szűk két héttel az utak megnyitása előtt érkeztünk, így ki kellett hagynunk Landmannalaugart, és hirtelen lett egy szabadnapunk.

(Hadda, hrífunesi szállásadónk még kiutazásunk előtt átnézte az útitervünket. Ő hívta fel a figyelmünket az útlezárásra. A Landmannalaugarba vezető út csak terepjáróval járható, de a többi betervezett célpontunk személygépkocsival is megközelíthető volt, így 4x4 helyett elég volt egy sima kombit bérelnünk. Hadda nem kevés pénzt spórolt nekünk ezzel az infóval.)

Nem bántuk, hogy maradt egy napunk, amikor kevésbé feszített a tempó, és tartalommal sem volt nehéz megtöltenünk. Az 1-es főút mellett kb. 5 kilométerenként van egy pihenőhely, mindenhol információs táblák mesélnek az ott található vízesésről, szikláról, mezőről. Akár azzal is el lehet tölteni egy napot, hogy autózunk 100 kilométert, mindenhol megállunk, informálódunk, és gyönyörködünk a tájban. Nekünk azonban konkrétabb terveink is voltak.

Vík, Dyrhólaey

Elsőként visszamentünk Víkbe. A központban található egy nagy üzlet, helyben készült gyapjútermékeket árusítanak. A galériáról belátni magába az üzembe is, de nem nagy szám, erre nem érdemes egy fél napos programot szervezni. Gyorsan tovább is álltunk, kimentünk a tengerpartra, hátha sikerül végre lundákat találni, de csak fekete "homokot" meg sirályokat találtunk. Autóval megkerültük a városka határában magasodó sziklát, innen már szép kilátásunk nyílt Dyrhólaey felé, és megcsodálhattuk a part mentén tátongó Hálsanefshellir barlangot.

Aztán visszamentünk Dyrhólaey-be, hogy hátha nagyobb szerencsével járunk lundavadászat terén, mint két nappal korábban. Nos, lundát egy darabot sem láttunk, de felmásztunk a világítótoronyhoz, onnan pedig a tenger látványában és a sziklafalban tátongó hatalmas boltívben gyönyörködtünk.

A lundák olyanok, mint a trollok.
Csak a fantáziánkban léteznek...

Kicsit csalódottak voltunk a lundák hiánya miatt, de nem keseregtünk sokáig. Autóba ültünk, és kelet felé indultunk Elhagyva Víket és a hrífunesi leágazót, Núpstaddurig kocsikáztunk. Itt egy elhagyatott farm található, udvarán egy aprócska templomhoz. Keldurhoz hasonlóan a farm magántulajdon, de a templom látogatható. Erre azonban nem sok utalás van a farm bejáratát eltorlaszoló sorompónál, így mi is bevártunk egy bátrabb csoportot, és velük együtt közelítettük meg a helyszínt. A házakhoz érve kiderült, a farm utolsó két lakója, két 100 éves bácsika az elmúlt években elhunyt, így a falucska teljesen kihalt. Ez meg is látszott az épületeken (nem, lerabolva nem voltak!), de a templomot gondozták. Alaposan körbejártuk, majd hazafelé indultunk. Út közben azért 1-2 vízesésnél még megálltunk.

Geocaching

Nem sokkal az után, hogy kitűztük utazásunk időpontját, kiderült, hogy barátaink, Andi és Dávid kb. 10 nap múlva ugyanezen a környéken fognak kalandozni. Elhatároztuk, hogy egy dobozkában rejtünk el valami apróságot, amit majd nekik meg kell keresniük. Napokon keresztül agyaltunk a helyszínen, míg végül az 1-es főút és a Hrífunes felé vezető bekötőút kereszteződésében maradtunk. Van itt egy autós pihenő is, így könnyű beazonosítani. A pihenőben az emberek kis kőszobrokat építettek a kövekből, úgy gondoltuk, az egyik ilyen tökéletes rejtekhely lesz. Hogy könnyű legyen beazonosítani, átmentünk a bekötőúton, ott már jóval kevesebb szobor magasodott, és az egyik ráadásul kimagaslott a többi közül. Ennek tövébe tettük le a jégkrémes dobozt, benne egy barátainknak szóló jókívánsággal és egy üzenettel, ami a többi megtalálónak szólt ("ne dobd ki, nem szemét"). A dobozt lefedtük kövekkel, lefotóztuk és kavicsból kirakott nyíllal megjelöltük a helyet, majd felírtuk a GPS koordinátákat. Andiék minden segítséget megkaptak, és nem csigázom tovább a kedves olvasót, meg is
találták épségben a dobozt.

Arról, hogy a kincskeresés, pontosabban a kincsrejtés igazán emlékezetes legyen, egy apró közjáték gondoskodott. Amikor kivettem a kocsi csomagtartójából a füzetemet, hogy a koordinátákat felírjam, a szél felkapott két nejlonzacskót, és befújta a puszta közepére. Én persze futva utánuk eredtem, nem akartam szemetelni. A két zacskó persze külön irányokba repült. Amikor rájuk vetettem magam, a szél mindig felkapta és odébb repítette őket. Nem volt egyszerű, de végül begyűjtöttem mindkét zacskót, a lányok meg közben könnyesre röhögték magukat a kocsiban. Lihegve sétáltam visszafelé, amikor azt vettem észre, hogy az árnyékom mellett megjelenik egy folt, és egyre nagyobb lesz. Hátranéztem és láttam, ahogy egy szkua (magyarul nagy halfarkas) közelít felém, és már csak 1-2 méterre van a fejemtől. Nem kicsit ijedtem meg, de néhány másodpercnyi (ott óráknak tűnt) hezitálás után tovább rohantam, és próbáltam keresni egy nagyobb követ, amit felkaphatok. Közben szerencsére a szkuának is feltűnt, hogy a kiszemelt zsákmánya jóval nagyobb, mint amire számított, így visszavonulót fújt. A támadást megúsztam, de a szívem még sokáig hevesen vert.

(https://www.facebook.com/Iceland.Photo.Tours)

A wikipedia szerint egyébként a szkua átlagos testhossza 58 centiméter, szárnyfesztávolsága 125-140 centiméter, testtömege 1200-1600 gramm. Kimondott rablómadár, a halászó madarakat addig üldözi, amíg azok ki nem öklendezik a táplálékot, amit még a levegőben elkap. A legyengült madarakat is megöli. A szárazföldön elkapja az egereket, patkányokat, de akár az üregi nyulat is. A fészkeket megdézsmálja és a dögöket is elfogyasztja. Hadda a szállásunkon mutatott egy fényképet is, a férje egyik fotós túráján készült, a szkua pedig épp az egyik fotóst támadta meg.

Úton Reykjavík felé

Harmadik reggelünkön végleg elhagytuk Hrífunest, ami nagyon a szívünkhöz nőtt. A egyszer valaha még izlandi körútra indulunk, ide biztosan visszatérünk! Úticélnak a Gullfoss vízesést és a gejzíreket választottuk, de egy kis kitérővel támadtunk, hogy kitöltsük látnivalókkal a teljes napot. Első megállónk a Hjálparfoss volt. Ez egy különleges, dupla vízesés a Fossá és a Thjórsá folyók torkolatánál. Érdekes látvány, de az ide vezető út viszontagságai miatt mégsem tudtuk igazán élvezni. Hogy ne ugyanazon az úton kelljen oda és vissza is mennünk, az 1-es főútról a 26-os úton tértünk le. Ennek teljesen a végéig el kellett menni, itt torkollott a 32-es főútba. Igen ám, de hiába két számjegyű főút, az utolsó 20 kilométer rázós, köves volt. A Thjórsá túloldalán volt a vízesés, de sehol egy híd, jó nagyot kellett kerülni a 32-es útig, teljesen szétrázódtunk. A vízesés környéke pedig tele volt idegesítő apró bogarakkal, így nem is időztünk sokáig. Pedig a közelben több vízierőmű is található, látogató központtal, így akár tovább is maradhattunk volna.

Mi viszont a jó nagy vargabetű után elindultunk Gullfoss felé. A GPS folyamatosan kerülőútra akart vinni, mint kiderült, azért, hogy egy újabb, de csak 2-3 kilométeres köves szakasztól megkíméljen minket, de mi ragaszkodtunk az eredeti irányhoz. Hogy még nyűgösebbek legyünk, az eső is eleredt. A legnagyobb zuhét pont a Gullfossnál, utunk leglátványosabb vízesésénél kaptuk a nyakunkba. Itt sem sokat időztünk, de azért a kötelező fotókat elkészítettük, különösen ügyelve arra, hogy kameráink nehogy elázzanak.

A Gullfoss-vízesés Izland délnyugati részén a Hvítá folyó kanyonjában található. A vízesés az egyik legnépszerűbb turistalátványossága a szigetnek. A széles Hvítá folyó a vízeséstől mintegy egy kilométernyire kezd megérkezni a három lépcsőfokból álló mederszakaszra, majd hirtelen két lépcsőfoknyit zuhanva előbb 11, majd 21 métert zuhan a völgyben. Ebből adódik, hogy a vízesés magassága összességében 32 méter. A hasadék, ahová ezen esés során a víz beömlik húsz méter széles és két kilométer hosszú és a folyó folyásirányához viszonyítva jobb oldalon található.

(forrás: wikipedia)

A vízesés melletti szuvenírshop Izland egyik legnagyobb ajándékboltja, amíg végignéztük a kínálatot, többé-kevésbé meg is száradtunk, és vettünk - többek között - egy plüss lundát is. Kiszaladtunk a kocsihoz, és meg sem álltunk az alig 10 kilométerre levő gejzírekig. Valójában egy lankás domboldalról beszélünk, ahol több helyen is forró víz, illetve gőz tör elő a föld mélyéből. A legnagyobb hőforrás a Nagy Gejzír, ma már sajnos nem aktív, fénykorában átlagosan 70 méter magasra lövellte fel a vizet, de feljegyeztek 170 méter magas kitörést is. Kistestvére, a Strokkur ma is működik, 15-20 méteres kitörései 5-8 percenként követik egymást. A látványos jelenség webkamerán is követhető:

A parkban közel egy órát töltöttünk, ezalatt jópár kitörést lefotóztunk és levideóztunk, a webkamerán keresztül meg hazaintegettünk. A szomszédos múzeumot is végignéztük, elég leamortizált állapotban volt, és a beígért földrengés-szimulátort sem találtuk. Nem érte meg a pénzét.

A napból már csak szállásunk felkeresése volt hátra. Nem messze, Laugarvatnban foglaltunk szobát egy kétszintes turistaszállóban, saját zuhanyzóval. A reggeli a városka túlsó végén, a tulajdonosok saját házának alsó szintjén volt. Este még felderítettük a környéket, vacsorázási lehetőség után kutatva. A part mentén találtunk is egy éttermet, de csak akkor derült ki, hogy az árfekvése nem nekünk való, amikor már leültettek minket. Tisztáztuk a helyzetet, először átültettek minket a "bisztróba", de csakazértis ragaszkodtunk kamu álláspontunkhoz, hogy csak egy teát akarunk, majd odébbálltunk. Nem volt könnyű újabb éttermet találni a párszáz lelkes településen, de a benzinkút mellett belefutottunk egy nem rég nyitott, minimalista dizájn jegyében berendezett pizzériába (hatalmas alapterületen max. 4 asztal). Vendég sem nagyon volt, talán a házhoz szállításból élnek, így viszont hamar megkaptuk rendelésünket.
A vacsi után a lányok nyugovóra tértek, én pedig meglátogattam a helyi, este 11-ig nyitva tartó szabadtéri fürdőt. A meleg vizes medencékből a tó és a mögötte magasodó vulkán látványában lehetett gyönyörködni, bár a felhők és a szemerkélő eső rontottak kicsit az összképen. És még egy dolgot megtapasztaltam: az 55 fokos gőzkabin nem nekem való!

Utolsó napunkon változékony időre ébredtünk. Kisütött ugyan a nap, de bármikor elkezdhetett esni is. Erre a napra különösen igaz volt az izlandi mindás (vagy városi legenda):

Ha nem tetszik az időjárás, várj 15 percet!

Laugarvatnból a Thingvellir Nemzeti Parkba autóztunk. Itt található az amerikai és az európai kőzetlemezek határa, a két kontinens évente 2 cm-t távolodik egymástól. A különleges szépségű törésvonal történelmi jelentőséggel bír: 930-ban itt ült össze a világ első parlamentje. Az izlandi betelepülők itt tartották rendszeres összejöveteleiket: a törvényszikláról (Lögberg) hirdette ki a törvénymondó az új törvényeket.

A törésvonal mentén gyalogút halad a látogatóközpontig, az út másik végét pedig vízesés teszi még látványosabbá. A törvényszikla előtti mezőt patakok szabdalják, a sziklán magasodó zászlórúdon pedig Izland zászlóját lengeti a szél. Különleges hely, meg kell hagyni. A mezőn egy kis templom is magasodik, melynek különlegessége a falának hosszában rejlik. Anno a könyököt használták hosszmértékként, ami gyakorlatilag az alkar hossza. Úgy szabványosították, hogy az egyik parlamenti összejövetel során lemérték egy szerencsés alkarának hosszát, megépítették a templom falát 20 könyök hosszúra, majd ennek alapján 2 könyök hosszú, szabványos "méterrudakat" készítettek. Innentől fokva a könyök mindenhol ugyanannyit jelentett.

Továbbra is változékony időben indultunk útnak, hogy visszataláljunk a Reykjavíkba vezető 1-es főútra. Tettünk egy rövid kitérőt a Kerid nevű, 55 méter mély, nagyjából 170x270 méteres vulkanikus kráterhez. Azok szerint, akik végigjárták Izland belsejét, nem egy nagy szám, mi viszont utunk során még nem találkoztunk ehhez hasonló képződményhez, úgyhogy megérte a kitérő. Igaz, pont rákezdett, így nem időztünk sokat, de valószínűleg jó időben sem másztunk volna le a mélybe csak azért, hogy leülhessünk a tó partján árválkodó padra.

A következő megálló Hveragerdi városa volt. Az alig kétezres település hőforrásairól híres. Van egy látogatható park (kivételesen belépődíjas!), a városka határában pedig üvegházak sorakoznak, melyeket a föld mélyéből feltörő gőzzel fűtenek, és jelentős mennyiségű zöldséget termelnek bennük. Az egyetem egyik üvegházában banánfák is magasodnak, állítólag meg is lehet tekinteni őket, mi viszont hiába autókáztunk negyed órát a hegyoldalban, elhagyatottabbnál elhagyatottabb épületek között, nem jártunk sikerrel. A parkot azért megnéztük, bár ott is elkapott minket egy futó zápor.

Itt volt az epicentruma egy erős, 6,3-as földrengésnek 2008 májusában. Az eseménynek többek között egy bevásárlóközpont üvegpadlója alatt húzódó törésvonal állít emléket. Ugyanitt földrengés-szimulátor is üzemel: potom összegért egy sötét szobában, 1 percig érezhetjük, milyen erős rázkódást okoz egy ekkora földrengés, és milyen hanghatások kísérik. Aki erre jár, feltétlenül próbálja ki, jó móka!

Hveragerdi után már csak egy program volt hátra: a híres Kék Lagúna fürdő felkeresése. Előtte azonban meg kellett találnunk keflaviki szállásunkat. Tanulva az idefele vezető út fáradalmaiból, újragondoltuk eredeti tervünket, mely szerint a korai indulás miatt az utolsó éjszakára már nem vettünk volna ki szobát, hanem megpróbáltuk volna kibekkelni az estét. Reykjavíkban azonban leültünk a net elé, és találtunk egy elfogadható árú, saját fürdős szállást a reptér közelében. Megtalálni nem volt egyszerű a helyet, mert egy relatíve új lakónegyed szélén állt, és a GPS nem ismerte a címet. Gyakorlatilag egy hat fős szállást kaptunk, szobánként 3 ággyal, kb. 80 négyzetméteren. Mondanom sem kell: a hátsó szobába be sem léptünk. Szusszantunk egyet, kipakoltunk, majd egy gyors vacsi (Subway) közbeiktatásával elautóztunk a kb. 20 kilométerre fekvő Kék Lagúnába.

Nos, a lagúna maga a csoda. Igaz, jó sok pénzt elkérnek érte, de enélkül nem szabad hazatérni Izlandról. A közelben feltörő termálvizet a szomszédos erőműben hasznosítják (fűtés és áramtermelés, lásd Hellisheidi), a maradékot, ami már csak 38-40 fokos, összekeverik tengervízzel, és ezt a különleges elegyet vezetik a fürdő területére. Az egyedi összetétel hatására teljesen egyedi élővilága van a "tónak", az iszap és az algák különleges (és drága) kozmetikumok alapjait képezik. Az iszappakolást egyébként ki is lehet próbálni fürdőzés közben. Én például úgy megfiatalodtam 10 perc alatt, hogy Timi meg sem ismert...

A fürdőzés végeztével nagyjából izlandi utunk is véget ért. Visszamentünk a szállásra, és én még gyorsan elgurultam teletankolni a kocsit, hogy ezzel már ne reggel kelljen vesződni. Automata kutak vannak, ahol előre ki kell fizetni egy általunk választott összeget, és annyi benzint tudunk a kocsiba tankolni. Az utolsó gomb a "tele tankolás" funkció, ami a frászt hozta rám. Kb. 11.000 koronáért tankoltam, de 25.000 korona került zárolásra a számlámon. Persze végül nem volt gont, ez valószínűleg fix összeg, amit alapból zárolnak, fedezetként. Ennél több nem nagyon fér egy tankba. Blokkot a ténylesen tankolt mennyiségről kaptam, és 3 nap múlva ennyivel is terhelték be a számlámat. Szóval no para, valószínűleg mindenhol így működnek az automata kútoszlopok, csak én eddig nem szembesültem hasonlóval.

Jó korán, 4-kor keltünk, kicsit nehéz volt ilyen korán reggelit keríteni. Az éjszakai portás és sofőr srácok NBA döntőt néztek. Nem kicsit voltak morcosak, hogy miattunk dolgozniuk kell, de betársultam hozzájuk a hosszabbítás idejére, ráadásul kiderült, hogy mindhárman a Spursnek drukkolunk, így hamar eltűnt a szigor az arcukról. Aztán hamar vissza is jött, amikor a Heat megnyerte a meccset.

Mi pedig kigurultunk a szomszédos reptérre, becsekkoltunk a WOW Air londoni járatára, Gatwicken szűk 4 órát időztünk, majd az easyJettel hazarepültünk Budapestre. Véget ért egy hetes izlandi kalandunk, és ha megkérdezitek, hogy megérte-e, csak annyit mondok, hogy végig kell futni a három részesre nyúlt élménybeszámolót, és egyből látszik, mennyi kalandban volt részünk, mennyi újdonságot láttunk és milyen érdekes emberekkel, történetekkel találkoztunk. Egy (négy) szóval: útra fel, irány Izland!

Az út során készült fényképekből EZEN A LINKEN megtekinthető egy válogatás.

Végül pedig következzék az út során forgatott videók legjava, az izlandi Of Monsters and Men együttes dalának kíséretében:

Izland / Iceland 2013 bestof from Bandita on Vimeo.

Idén immár harmadszor kerültem meg a Balatont kerékpárral, egyetlen nap alatt. Míg az elmúlt két alkalommal szervezett keretek között, az Ultrabalaton népes mezőnyének tagjaként kerekeztem, most saját szervezésben vágtunk útnak. Első alkalommal, 2010-ben a későbbi Vasöntöde Running Team, az akkori Rex Fontana Kids váltócsapatát kísértem kerékpárral, 2012-ben viszont már a kerékpáros túra résztvevője voltam. Mindkét esetben igénybe vehettem a frissítőpontok szolgáltatásait, így nem kellett ételt és jelentősebb mennyiségű innivalót magammal cipelnem.

Idén ezzel a lehetőséggel nem számolhattunk, de túratársammal, Öcsivel úgy döntöttünk, megkíméljük magunkat a felesleges cipekedéstől. Esővel nem kellett számolnunk, kaját semmit nem vittünk, és vízből is csak egy üvegnyi tartalék volt a kulacsok mellett. Főszezonban a Balaton-parton minden egyes kilométerre jut egy büfé vagy kisbolt...

Utólag azt mondom, azért 1-2 csoki, vagy kevésbé olvadós müzli, esetleg szőlőcukor legyen mindenkinél, aki ekkora távnak nekivág. A nassolás átsegíthet a holtpontokon, és megkímél az eléhezéstől!

Ha már holtpont, nekünk egy komolyabb jutott belőle, nagyjából 110 km-nél. Pont mielőtt Judittal találkoztunk. Judit a vonyarcvashegyi kempingben várt minket szendvicsebéddel, miközben Gáborék pont innen indulva valahol a tó átellenes csücskében tekertek. Vicces, hogy pont egy napra időzítettük a tókerülést, a logisztika miatt mégsem tudtunk egyszerre, egy irányba haladni. Ennek is meg volt azonban a jó oldala: kétszer is meg kellett tervezni-szervezni, hol és mikor találkozunk, ez valamennyire elterelte figyelmünket a hátralevő több tucat kilométerről.

És ez volt utunk fő tanulsága: apró célokat kell magad elé kitűzni. Nem olyanokat, hogy "a következő falunál kajálunk" meg "Csopakon fagyizunk egyet". Érdemes néhány találkozót leszervezni, hogy a pihenő valóban a pihenésről és a kikapcsolódásról szóljon, és sokkal könnyebb legyen visszaülni a nyeregbe. Nekünk is volt pár találkozónk, kétszer Gáborékkal, útközben pedig Judittal, Laciékkal és Szabival. (Meg Zitával, de ő végül nem csatlakozott hozzánk.)

Az utat, amely végül 208 kilométeres lett, nettó 12 óra 17 perc alatt teljesítettük. Reggel 6:45-kor indultunk, és a hosszúra nyúlt pihenők miatt végül nem végeztünk sötétedésig: 22:15-kor futottunk be Sóstóra. Átlagsebességünk néhány tizeddel 20 km/h fölött maradt.

Utunk során végig azt éreztük, az elmúlt évek alatt fejlődött a közlekedési kultúra. Szinte mindenhol udvarias és segítőkész emberekkel találkoztunk. Az egyetlen negatív élmény az Akali strand bejárata melletti büfénél (Akali Café) ért minket. Vettünk kólát, üdítőt, hot-dogot, melegszendvicset, majd miután mindezeket elfogyasztottuk, megkértük az eladó hölgyet, töltse meg kulacsainkat csapvízzel. Ő ettől kategorikusan elhatárolódott, mondván, hogy ez nem üzlet neki, vegyünk csak szépen ásványvizet. Köszönjük szépen a segítséget!

De tényleg ennyit a negatívumokról, a célt elértük, a kört teljesítettük, és elégedetten zuhantunk be az ágyba. Az útnak az alábbi kis videó próbál emléket állítani:

Balaton-kör from Bandita on Vimeo.

Idei pünkösdi túránk központja Velem volt, a Kern Vendégházban sikerült szállást foglalnunk.

0. nap: Érkezés

Gáborék és Cooperék már reggel nekivágtak a bő 3 órás autóútnak, így még jóval a csúcsforgalom előtt elhagyták Budapestet, délután pedig egy néhány kilométeres gyalogtúrára is futotta idejükből. Mi csak meló után, öt óra körül indultunk. Eleve a városból másfél óra alatt értünk ki, majd tartottunk egy kis pihenőt a bábolnai Mekinél. Ahogy újra útra keltünk, leszakadt az ég, és annyira esett, hogy amint Győrnél lehajtottunk a 85-ös főútra, egyből beálltunk az autópálya-aluljáróba, és megvártuk az eső végét. Azaz megvártuk volna, de csak nem akart elállni, így amikor enyhülni látszott, továbbálltunk. Borzasztó volt látni, hogy egyes sofőrök, köztük buszvezető is, egyszerűen nem vesznek tudomást az ítéletidővel, és 90-100 km/h-s tempóval előzgettek és villogták le a megfontoltan haladókat. Vas megyében sok mindenen látszik a "nyugat" hatása, sajnos a közlekedési kultúrán egyáltalán nem.

Este 10-re értünk Velembe, így lett 5 órás út a háromból. A csapat egy része már aludt, mi is felcuccoltunk tetőtéri szobánkba, és nyugovóra tértünk.

1. nap: Határon innen, határon túl (Vasfüggöny-túra)

Reggel 9-kor Velemből indultunk, az országúton a Bozsok-Bucsu-Narda útvonalon értük el Felsőcsatárt. Itt található a Vasfüggöny Múzeum.

A volt sorállományú határőr szakaszvezető, Goják Sándor, aki 1965 és 1968 között szolgált a nyugati határon (Kőszeg-Pornóapáti), a 90-es években építette meg hobbiból Vasfüggöny Múzeumát az egyre növekvő érdeklődők tájékoztatására. Ezzel állítva emléket azon személyeknek, akik életüket vesztették a nyugati határszélen. Több éven keresztül kutatott, gyűjtötte a korabeli tárgyakat és hallgatta meg a számtalan "áldozat" és hozzátartozóik visszaemlékezését. (forrás: http://www.vasfuggonymuzeum.hu )

Sándor sztorikkal jócskán fűszerezett tárlatvezetést tartott, megkínált minket a hegy borával, úgyhogy bőven volt lehetőségünk rápihenni a hátralevő 40 kilométerre. Rossz minőségű, erdei úton hagytuk el Felsőcsatárt, és az erdőben átléptük az osztrák-magyar határt. Eisenberg szőlőihez lyukadtunk ki, és egy kilátópontot kerestünk. Sajnos egy helyi úriember rossz felé küldött minket, így indokolatlanul gurultunk egy jó nagyot Eisenberg felé, majd kapaszkodhattunk vissza a hegyre. A pincék és a hétvégi házak között két kilátóból is megcsodálhatjuk az előttünk elterülő völgy panorámáját: az egyik gyakorlatilag egy üvegfalú pince / borozó tetőterasza (itt tartottunk egy újabb pihenőt), a másik pedig egy hegyoldalból induló, de egyszer csak véget érő palló. Ez utóbbit öko-kilátónak nevezik, és tényleg nem egy bonyolult, környezetéből kilógó építmény, hanem egy egyszerű, de a maga nemében pompás, funkciójának tökéletesen megfelelő alkotás.

Innen is körbetekintettünk, panorámafotó is készült, majd tovább gurultunk a pincék között. Innen már sok emelkedő nem várt ránk, gyorsan le is értünk a Burg határában fekvő tó partjára. A strand gyakorlatilag üres volt, mi sem időztünk sokat. Rohonc (Rechnitz) felé pedáloztunk tovább, ahol ismét egy tó partján volt megbeszélt találkozónk a minket kocsikkal kísérő családtagoknak. Mi előbb értünk a tópartra, mert a "hölgyprogram" résztvevői bevásároltak az esti sütögetéshez. A rohonci tó mintapéldája annak, hogy egy kis település miként tud tömegeket vonzó strandot építeni egy felduzzasztott patak köré. Mi is élveztük az ittlétet, 12 kilométer volt hátra, és még csak 3 óra volt, így egyáltalán nem siettünk, volt idő a fagyizásra, sörözésre.

Induláskor megbámultuk a közeli udvar albínó páváját. Az eredetileg Kelet-Indiából és Sri Lankáról származó páváknak kétféle színváltozata ismert. "A fehér páva egy, a természetben is felbukkanó genetikai hiba következtében kialakult mutáció (amely a vadonban azért számít ritkaságnak, mivel kirívó színével könnyen áldozatává válik egy arra kószáló tigrisnek)..." (forrás: www.haziallat.hu)

Bozsok előtt újból átkeltünk a határon, de ezúttal nem az országúton, hanem a táblával is jelzett kerékpárúton közelítettük meg Velemet. Az út köves erdei földút volt, messze rosszabb minőségű, mint amihez a nap folyamán hozzászoktunk. De legalább hozott egy kis változatosságot a napba, ráadásul rövidebb volt és kevesebb szintemelkedést is tartalmazott, mintha körbe mentünk volna. Bár a két kilométeres fölfelé nehéz volt, de lefelé élveztük a gurulást, és egyáltalán nem bántuk, hogy erre jöttünk. Ráadásul pont a szállásunkkal szemben érte el a főutcát a kerékpárút, így hamar haza is értünk.

Este grilleztünk egyet, és 58 kilométerrel a lábunkban tértünk nyugovóra, várva a következő napot, mely hosszabb távot és jóval több fölfelét ígért.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

2. nap: Föl-le, föl-le (Lánzsér-túra)

Reggel Gábor kiosztotta az itinereket, és a szintdiagram igazolta sejtésünket: a 65 kilométeresre tervezett osztrák szakasz jócskán tartalmazott emelkedőket. A kiindulópont a lékai (Lockenhaus) vár közelében volt. Mivel a várat már többen is, többször megtekintettük, így az most nem szerepelt a programban, de meglátogatását minden Kőszeg környékén túrázónak ajánlom.

Mi észak felé fordultunk. Kezdetben lassan és hosszan emelkedett az út, majd minden jóra fordult, és egy jót száguldottunk Piringsdorf felé, majd szintben, de jó hátszéllel száguldottunk Dörfl-n át Oberpullendorfba. A központi körforgalomban egy drezina már jelezte: közel vagyunk Stroob-hoz, a használaton kívüli vasútvonalon kialakított hajtány-pálya végállomásához. Itt volt az első találkánk autós kísérőinkkel, hosszabb pihenőt is tartottunk az első húszas után. A büfében tanácstalanul kerestem a WC-t, a pincér srác segítőkészen elmagyarázta, hogy kívülről, a ház oldalában találom, amit keresek. Mindezt magyarul mondta, mert látta, hogy Videoton-mezben vagyok, majd megmutatta Ferencváros-karkötőjét. Megbeszéltük, hogy azért összeverekedni nem fogunk :)

Szükségünk volt az erőgyűjtésre, mert az alig 5 kilométerre levő Markt St. Martinnál nyugatra fordultunk, és erős szembeszélben kezdtük meg utunkat Neudorf felé. A közelben pedig már ott magaslott Landsee várának romja. A várig kb. 350 méter szintet kellett leküzdeni, meredek szerpentinen. Ráadásul mire a kaptatót elértük, már jól kifárasztott minket a szembeszél. Igazi szenvedés várt ránk, amin a neudorfi Almdudler sem enyhített.

A várromnál jó hosszú pihenőt tartottunk, nyalogattuk sebeinket, de a csapat fele azért végigjárta a romokat is. 600-650 méteres tengerszint feletti magasságban jártunk, s a szintdiagram szerint 10 kilométer múlva is itt leszünk, csak közben lemegyünk majdnem 400-ra. Nos, az itiner nem csalt: gurultunk egy jót Blumauig, majd előkerültek a sonkaszeletelők, és 3 kilométer szerpentin várt ránk Stangig. A faluban megpihentünk, egy helyi lány érdeklődött felőlünk (sporttárs lehetett), megkérdezte, segíthet-e valamiben, illetve hozhat-e nekünk inni valamit. A pihenő után még egy-két kisebb emelkedő, valamint a szembeszél nehezítette dolgunkat, de egyszer csak befordultunk Kirchschlag felé, és tökéletes minőségű úton, 60 fölötti tempóval száguldottunk be a városkába.

Gyors fagyiszünet, búcsú az autós társaktól, és megkezdtük utolsó, nem túl izgalmas 20 kilométerünket, amelynek már csak egy célja volt: visszaérni az autókig. Egy kicsit siettünk is, mert estére a péntekihez hasonló ítéletidőt jósoltak, de nem láttuk gyülekezni a sötét felhőket, így nem aggódtunk. Vissza is értünk gond nélkül Lékára, felszerelkeztünk és hazaautóztunk. (Velemet pont elkerülte a nagy vihar: sötét felhőket és szivárványt is láttunk, de nyugodt, kellemes esténk volt.)

A tervezett 65 kilométerből végül 70 lett, és jól lefáradva készültünk az utolsó, 38 kilométeres napra, amikor a környék dombjait terveztük bejárni.

A túra útvonala, Cooper jóvoltából:
Sportstracker

3. nap: Esőnap

Az időjárás csúnyán belerondított terveinkbe. Amilyen jól megúsztuk az előző esti vihart, annyira borúsak voltak a hétfői kilátásaink. Nem sokkal indulás előtt kezdett esni, és egyáltalán nem látszott a felhőzeten, hogy 1-2 órán belül fel fog szakadozni. Hogy mikorra állt el, nem is tudjuk, mert összecsomagoltunk és hazaautóztunk. Hiányérzetünk így sincs, hiszen két csodálatos napot kerekeztünk az osztrák-magyar határ mentén.

A túra hangulatát az alábbi videó próbálja meg visszaadni:

Pünkösdi kerékpártúra 2013 from Bandita on Vimeo.

Gondoltuk, ha már itthon nem igazán kapunk a télből, átugrunk egy kicsit Ausztriába. A kiszemelt helyszín a Rax-Alpok volt, ahol bő két és fél éve ismerkedtünk a via ferratázás gyönyöreivel. Ezúttal azonban valami másba kóstoltunk bele: hótalpas túrára fizettünk be.

Túlzás lenne azt állítani, hogy sokat neteztem volna az ünnepek alatt, de hála néhány körlevélnek és RSS feednek, hozzájutottam még pár videóhoz, amelyek belefértek volna a 2011-es válogatásba. Következzék most ez a gyűjtemény:

1. Az év reklámjának megválasztott VW-spot:

2. A Delta Airlines reklámja, melyben egy reptéren feladott csomag útját követhetjük nyomon

3. Már-már szokásos timelapse videó, ezúttal a színpompás Moszkváról:

Москва'2011(Moscow/Russia) from zweizwei |motion timelapse| on Vimeo.

4. Fehéroroszország, hasonló szemszögből

BELARUS. One day in life from zweizwei |motion timelapse| on Vimeo.

5. Fejkamerás-bringás videó az osztrák Ötschgräben kanyonban.

6. Kim Dzsong-Il temetése: megalománia és hisztéria

A Somló mintapéldája annak, amit nemes egyszerűséggel tanúhegynek hívunk. Vulkanikus eredetű bazalttömb, mely sokkal jobban ellenállt az időjárás viszontagságainak, mint az őt egykoron körülölelő Pannóniai-tó laza, cementálatlan üledéke, így a környék talaját erózió koptatta, a Somló viszont a környék felszínének eredeti magasságáról tanúskodik. Egészen pontosan 431 méterről.

Ha feltenném a keresztkérdést, mire hasonlít leginkább a Somló, a nagy többség valószínűleg a Kis herceg elefántot nyelt kígyóját idézné fel, mi azonban "Papa kalapjának" hívtuk. Az elmúlt évtizedekben számtalanszor ingáztunk Fehérvár és a nagyszülők közt a 8-as főúton, és Veszprém után már mindig azt vártuk, mikor bukkan fel a Papa kalapja. Aztán később az elhatározás is megszületett, hogy egyszer bizony megállunk és felmászunk rá - de erre 31 év alatt egyszer sem került sor.

December elején aztán eljött a nagy nap. Timivel és Csillával rávettük magunkat, hogy a rossz idő ellenére is nekivágjunk az útnak. Odafele még az eső is esett, de mire a hegy lábát elértük, a csapadék elállt, és szürreális ködös táj fogadott minket. Igazi horrorfilmbe illő hangulat volt, ezt próbáltam kicsit visszaadni az alábbi kisfilmben is. Jó szórakozást!

SOMLÓ (Ködbe veszve) from Bandita on Vimeo.

Amíg a következő túrabeszámoló megérkezik (talán a ködbe burkolódzott Somlóról), megosztok veletek három érdekes videót. Az elsőt rögtön a világ legnagyobb terepasztaláról, a hamburgi Miniatur Wunderland-ről:

Következzék Saigon (=Ho Si Min):

Végül egy videó a Cyclechic-től, Budapestről, amelyet már minden valamire való blog megosztott, így én sem maradhatok ki a sorból :

Újabb két csodálatos timelapse-videóra bukkantam a Világutazó Blog jóvoltából, melyek megtekintése minden körülmények között ajánlott! A helyszín Izland (az "örök nappal" idején) és Hong Kong.

Midnight Sun | Iceland from SCIENTIFANTASTIC on Vimeo.

Hong Kong: Funky Time Lapse from Mister Jo on Vimeo.

I Believe I can Fly ( flight of the frenchies). Trailer from sebastien montaz-rosset on Vimeo.

Egyrészt, mert szép. Másrészt, mert imádom a timelapse videókat. (via Világutazó)

Un verano de TIME LAPSE / Summer timelapse from AKETXE on Vimeo.

(via Világutazó)